A kubai rakétaválság

Mindeközben a bipoláris világ két szemben álló hatalma közötti fegyverkezési verseny sem szünetelt. Az Egyesült Államok nukleáris csapásmérő ereje többszöröse volt a szovjetekének, valamint az atombomba célba juttatására alkalmas eszközök tekintetében is az amerikaiak voltak fölényben. Hruscsov alatt a szovjet rakétafejlesztések nagy lendületet kaptak, ami elvezetett ahhoz, hogy 1957. október 4-én sikeresen földkörüli pályára állították a Szputnyik-1–et. Ettől kezdve világossá vált, hogy a Szovjetunió rendelkezik olyan eszközzel, amellyel képes nukleáris csapást mérni az Egyesült Államokra. Ezáltal megszűnt az „óceánpajzs”, amire az amerikai védelmi politika mindazidáig épült. Az elért sikerek ellenére a szovjet rakétagyártás kapacitása nem tudta tartani a versenyt az Egyesült Államokéval, emiatt Hruscsov rakétadiplomáciája sokkal inkább üres fenyegetés volt, mint valós veszély. Az Egyesült Államok amellett, hogy az interkontinentális rakéták számában hamar utolérte, sőt le is hagyta a szovjeteket, Nagy-Britanniába, Olaszországba és Törökországba is telepített nukleáris csapásmérésre alkalmas közepeshatótávolságú rakétákat. Hruscsov ezért joggal érezte fenyegetve országát, hiszen az amerikai rakétáknak mindössze 10 perc elég volt az indítás után, hogy célba érjenek, ezzel szemben a szovjet rakétáknak 25 percre volt szükségük, hogy elérjék az Egyesült Államok területét.

A hatalmi egyensúlyban beállt változás kiegyensúlyozására a Karib-térség egyik szigetén adódott lehetőség a szovjetek számára. 1959-ben Kubában megdöntötték Fulgencio Batista Amerika-barát diktatúráját és a Fidel Castro vezette Július 26-a Mozgalom kaparintotta meg a hatalmat. Az új kormány megalakulása után nem vált azonnal „vörössé”, Castro sokkal inkább az amerikaiak hozzáállása miatt fordult fokozatosan Moszkva felé. Elsőként – 1960 februárjában – Anasztasz Mikojan, a Minisztertanács elnökhelyettese látogatott Havannába, majd szeptemberben New Yorkban létrejött egy Hruscsov–Castro találkozó is. Ezek után az amerikai politikai és katonai vezetők számára semmi kétség nem maradt afelől, hogy Kuba is a szocialista blokk része, ezért egy katonai puccs megszervezésébe kezdtek.

Eisenhowert John F. Kennedy követte az elnöki székben, aki folytatta az elődje által megkezdett titkos akció végrehajtását. A CIA által szervezett, 1961. április 17-én a Disznó-öbölben végrehajtott sikertelen partraszállás után Castro kijelentette, hogy a kubai forradalom átlépett a szocialista szakaszába. 1961 hidegháborús eseményei (Kennedy és Hruscsov bécsi találkozója, a berlini fal építése, Gagarin űrrepülése) egyre jobban mélyítették a két nagyhatalom közötti szakadékot, ezért a Pentagon 1962-re olyan tervet dolgozott ki, amiben amerikai csapatok partraszállásával számolt Kubában. 1962 júliusában Raúl Castro Moszkvába utazott, hogy védelmi egyezményt írjon alá a Szovjetunióval, mivel tartottak egy újabb amerikai inváziótól. A szovjetek kidolgozták az Anyadír-tervet, aminek keretében nukleáris csapásmérő fegyvereket kívántak telepíteni Kubába, hogy onnan tudják fenyegetni az Egyesült Államokat. A hadműveletre az amerikai hírszerzés is felfigyelt, de nem tartották valószínűnek, hogy a szovjetek nukleáris fegyvereket telepítenek határaikon kívülre.

John F. Kennedy elnök aláírja a Kuba elleni tengeri karantén elrendelését [1]

1962. október 14-én a Kuba felett elrepülő U-2 kémrepülőgép által készített felvételeken tisztán kivehető volt, hogy nem légvédelmi rakéták, hanem közepes hatótávolságú atomrakéták telepítése folyik a szigeten. Október 18-án Kennedy elnök fogadta Andrej Gromiko külügyminisztert, aki a megbeszélésen is azt hangoztatta, hogy védelmi célú katonai telepítések folynak Kubában. Kennedy, tanácsadói véleményét meghallgatva és a hírszerzés által gyűjtött információk birtokában, október 23-án televíziós beszédet intézett a nemzethez, amiben bejelentette, hogy másnaptól „karantént” vonnak a sziget köré, minden fegyvert szállító hajót megállítanak és lefoglalnak. Bármilyen Kubából kiinduló, a nyugati félteke elleni nukleáris támadás automatikus válaszcsapást eredményez majd a Szovjetunió ellen. Az emberiség történetének legdrámaibb napjai következtek: 18 kelet-európai szállítóhajó tartott Kuba irányába, amit négy olyan tengeralattjáró kísért, amelyek atomrobbanófejjel ellátott torpedókkal rendelkeztek. Október 28-án a szovjet légvédelem lelőtt egy kubai légtérbe berepülő U-2 repülőgépet, a pilóta életét vesztette. A konfliktus ekkor érte el a csúcspontját, a háború kirobbanása karnyújtásnyira volt.

Hruscsov és Kennedy a színfalak mögött kompromisszumos megegyezésre törekedett. A szigetre telepített rakéták kivonásáért cserébe Hruscsov azt kérte, hogy Kubát ne támadják meg és a Törökországban állomásozó amerikai rakétákat vonják ki. Kennedy elfogadta a feltételeket, de a törökországi kivonulás egy évvel később, csak azután történt meg, hogy az összes szovjet nukleáris töltet, rakéta és bombázó elhagyta Kubát. A válság lezárultával egy enyhülési folyamat indult meg a két szembenálló szuperhatalom között. 1963. június 20-án Moszkva és Washington között üzembe helyezték a „forró drótot” annak érdekében, hogy hasonló jövőbeni konfliktusok alkalmával a két vezető közvetlenül tudjon egymással kommunikálni. Ugyanezen év augusztus 5-én az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió képviselői Moszkvában aláírták az atomcsendegyezményt, amely kizárólag a föld alatti nukleáris kísérleteket engedélyezte.

A Kubába telepített szovjet rakéták hatótávolsága [2]

A kubai válság két főszereplőjének élete tragikusan végződött: John F. Kennedy elnök ellen 1963. november 22-én Dallasban merényletet követtek el, és Hruscsov sem élvezhette sokáig hatalmát, mert 1964. október 14-én megpuccsolták, helyére Leonyid Iljics Brezsnyev került. A sikertelen gazdasági reformok mellett a kubai válságban állítólagosan elszenvedett szovjet vereséget is neki tulajdonították. Halálakor az újságok nem közöltek róla nekrológot és még a Kreml falába sem temették el, ahogy azt más szovjet vezetőkkel tették. De valóban vesztesen került ki Hruscsov és a Szovjetunió a kubai válságból?

A médiában közvetített kép hatására a köztudat a kubai rakétaválság egyértelmű győztesének Kennedyt és az Egyesült Államokat tartja, azonban ez a nézet újragondolásra szorul. A Kennedy kormányzat agresszív fellépése a válság alatt sikeresnek tűnt a nyilvánosság szemében: Kennedy televíziós beszédei, a bejátszások a tengeri blokádról, a járőröző vadászgépekről és a bevetésre kész bombázókról a lakosság számára erőt, elszántságot és legyőzhetetlenséget közvetítettek. Miután Hruscsov visszafordította a Kubába tartó tengeralattjárókat és szállítóhajókat, könnyen a vesztes fél szerepkörébe kerülhetett, pedig valójában jelentős eredményeket ért el a hatalmi status quo visszaállításában. Elérte, hogy Kennedy nyilvánosan deklarálja, hogy Kubát nem fogja megtámadni, így nem kell tartani attól, hogy amerikai katonai egységek szállnak partra a szigeten. A Törökország területén állomásozó amerikai rakéták kivonását Kennedy – titokban – szintén megígérte Hruscsovnak. A Szovjetunió tehát egy olyan hídfőállást szerzett a nyugati féltekén, ami bázisként szolgált a szovjet befolyás Latin-Amerika irányába történő kiterjesztésének, emellett a Kubába telepített lehallgatóbázisok segítségével folyamatos volt az információszerzés az Egyesült Államokból.

A konfliktus lezárásakor a felszínen úgy tűnt, hogy a szovjetek vesztes félként visszavonulásra kényszerültek. A válság szovjet visszhangja arra is lehetőséget teremtett, hogy a Kremlben le tudják váltani Hruscsovot, akinek politikája nem tetszett pártja keményvonalasainak. A mából visszatekintve azonban mégis azt mondhatjuk, hogy a Szovjetunió hidegháborús pozíciójának megerősítése szempontjából éppen hogy sikeresnek bizonyult a kubai kaland.

Apor Attila

——————————

Felhasznált irodalom
Békés Csaba – Kalmár Melinda: Hruscsov, a kubai rakétaválság és a szovjet blokk. Act Sci Soc 42, 2014, 85–96.
https://journal.uni-mate.hu/index.php/asc/article/download/355/1055
John Lewis Gaddis: A hidegháború. Fordította Forgács Ildikó. Budapest, 2020.
Fischer Ferenc: A kétpólusú világ 1945–1989. Budapest–Pécs, 1996.
Glant Tibor: „Már a kubai rakétaválság sem a régi”. Gondolatok a hidegháború legforróbb pillanatának 50. évfordulója alkalmából. Aetas 2014, 2, 126–142.
Haág Zalán István: Istenben bíznak. Idegháború a hidegháborúban: csapás a nukleáris csapásra. Belvedere Meridionale, 2016, 22–34.
http://acta.bibl.u-szeged.hu/id/eprint/36648
Medveded, Roj Aleksandrovic: Hruscsov – politikai életrajz. Budapest, 1989.
Schmidt Mária: Bevezető előadás a Bosszútól az amnesztiáig – Büntetőpolitika, jogsértések és megtorlás 1956 és 1963 között című konferencián. Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2013. április 5. https://schmidtmaria.hu/eloadasok_bevezeto_eloadas_a_bosszu
Zubor Zalán: Amikor majdnem kitört a harmadik világháború. hvg.hu, 2012. október 14.
https://hvg.hu/vilag/20121014_otven_eve_volt_a_kubai_raketavalsag

——————————

Képek forrása
[1] John F. Kennedy elnök televíziós beszéde a nemzethez | John F. Kennedy Presidental Library and Museum
[2] A Kubába telepített szovjet rakéták hatótávolsága | John F. Kennedy Presidental Library and Museum