Csernobili ki mit tud – Avagy a szocialista válságkommunikáció

2022.04.26.

1986. április 26-án szombat éjjel 1 óra 23 perckor a csernobili Vlagyimir Iljics Lenin atomerőmű 4-es blokkjában történt baleset volt a történelem első olyan nukleáris katasztrófája, amelyet a sajtó kiemelt figyelemmel követett.[1] A baleset nagyban fokozta a hidegháborús szembenállást, mivel annak bekövetkezte és kezelése egyaránt leleplezte a Szovjetunió működésének súlyos zavarait. A nyugati sajtó folyamatosan megkérdőjelezte a szovjetek által közzé tett információkat, méghozzá joggal: a Szovjetunió csak késve és szűkszavúan kommunikált a balesetről. Ez annak tükrében lehetett meglepetés a nyugatiak szemében, hogy Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió egy évvel korábban hatalomba került vezetője az általa meghirdetett reformprogrammal, a glasznoszttyal gyökeresen kívánta megváltoztatni a szovjet közbeszédet. A korábbi titkolózással és cenzúrával szemben a nyílt párbeszédre kívánta építeni az országot és annak külföldi kapcsolatait.

Az első fénykép a felrobbant 4-es reaktorról. A kép azért „hangyás”, mert erős sugárzás érte a negatívot.
Az első fénykép a felrobbant 4-es reaktorról. A kép azért „hangyás”, mert erős sugárzás érte a negatívot.

Jelen írásban a balesetet kommunikáció-elméleti megközelítésből vizsgálom. Ehhez egyrészt érdemes tisztázni, hogy a szovjet típusú sajtó miben tért el a nyugatitól. Fred S. Siebert[2] az 1956-os A sajtó négy elmélete című munkájában írta le a szovjet-kommunista médiára jellemző modellt.[3] Ennek lényege, hogy a közönséget kiskorúnak tekinti, amelynek szüksége van a bölcs vezető (ez esetben a Párt) iránymutatására. Ez abban nyilvánul meg, hogy a sajtó tájékoztatás helyett inkább magyaráz és irányt mutat a közönségnek, az újságíró pedig agitátori és propagandista szerepkört tölt be, mivel szerepe a politikai kinyilatkoztatások közlésére korlátozódik. Másrészt, elengedhetetlen a válságkommunikáció elméletével is megismerkednünk. Ennek szülőhazája az Egyesült Államok, amely kiváló terepet biztosított a társadalomtudósoknak a különböző szervezeti (vállalati) válságok folyamatainak megfigyelésére és elemzésére.[4] Észrevették, hogy a cégek, állami intézmények – az emberekhez hasonlóan – működésük során krízisekkel néznek szembe, melyek nem csak rájuk vannak hatással, hanem az őket körülvevő világra is. A kialakult válságok a közvélemény kíváncsiságára tartanak számot, ami miatt szükséges a megfelelő kommunikáció a médiumokkal. A médiumokon keresztül eljuttatott üzenetek befolyásolják a befogadók véleményét az adott szervezettel kapcsolatban. Mindezek nem csak a privát szférára érvényes megfigyelések, hanem az államira is. A válságoknak különböző lélektani szakaszai vannak, melyeket Lambert Müller határozott meg egyik tanulmányában: 1. A riadó, 2. A fekete lyuk, 3. Az elemzés és befele nézés fázisa, 4. Mea culpa (’én vétkem’), 5. Katarzis (’megtisztulás’), 6. újrakezdés fázisa.[5] A csernobili katasztrófával kapcsolatos szovjet kommunikáció végigmegy ezeken a szakaszokon.

 

Helikopterről olyan anyagot szórnak, mely a földfelszínén található rádióaktív anyagokat semlegesíti.Helikopterről olyan anyagot szórnak, mely a földfelszínén található rádióaktív anyagokat semlegesíti.

Mikor bekövetkezik a katasztrófa, kezdetét veszi a válság. Ekkor az első és második lélektani fázis hat a szervezetet működtetőkre. Ezen szakaszokra az a jellemző, hogy nincs vagy szinte alig történik kommunikáció a külső környezet számára. Ennek egyik oka az, hogy nem áll rendelkezésre megfelelő információ ahhoz, hogy tájékoztassák a közönséget, a másik pedig, hogy a bekövetkezett katasztrófa káros hatásainak megszüntetésén fáradozik a szervezet. Ezzel szemben a médiának a válság korai szakaszában a legnagyobb a híréhsége, ezért minden információra lecsapnak. Többek között ezért is jelentett problémát az, hogy a szovjetek csak két nappal a baleset után adtak ki hivatalos közleményt a balesetről, így a nyugati médiában olykor egészen vad hírek is szárnyra kelhettek.[6] Gorbacsov úgy emlékezett vissza, a svédektől értesültek arról, hogy súlyos nukleáris balest történt a Szovjetunióban.[7] Ez a súlyos következményekkel járó információhiány a szovjet politikai rendszer sajátosságából következett. Az államszocializmusban uralkodó, hosszú évtizedek óta érvényesülő hatalomtechnikai mechanizmusok ellehetetlenítették a nyílt és őszinte kommunikációt, helyette az elhallgatás érvényesült. Ez vezetett oda, hogy a döntéshozókat nem tájékoztatták megfelelően, ami miatt nem tudták időben megkezdeni Pripjaty város lakosságának az evakuálását. Az április 26. és 28. között eltelt két napban a moszkvai vezetés a helyszínre érkezett szakemberek, katonák és KGB tisztek segítségével próbált pontos képet kapni a kialakult helyzetről. Április 28. után megindultak a rendszeres sajtótájékoztatók Moszkvában. Májustól kezdve a balesetről és a károk felszámolásáról egyre több és részletesebb információt tártak a nyilvánosság elé. Hans Blixet, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség igazgatóját is a helyszínre hívták tájékozódni, aki május 5-én beszámolt a látottakról, és biztosította a szovjeteket, hogy minden segítséget megkapnak. Ez már a válság lélektanának harmadik fázisa, amikor a szervezet rendelkezik a megfelelő információval, és ezért egyre többet kommunikál, hogy visszanyerje a nyilvánosság bizalmát. Amikor május 14-én Mihail Gorbacsov televíziós beszédet intézett a lakossághoz, a válság lélektanának befejező szakaszai mentek végbe. Beszédében először a balesettel foglalkozott, majd ismertette a az okozott károk csökkentése érdekében tett intézkedéseket. Biztosította a többi államot, hogy a jövőben ilyen nem fog előfordulni, és megköszönte mindazon külföldieknek a segítséget, akik részt vettek a betegek ápolásában. Beszédének végén pedig új együttműködést kínált a nyugati hatalmaknak, melyet egy négy pontos terv keretében ismertetett, illetve kezdeményezte, hogy kezdjenek tárgyalásokat a nukleáris kísérletek betiltásáról.[8] Ezzel teljesült a hatodik pont is, amit az újrakezdés fázisaként értelmezhetünk, hiszen ajánlataival már a jövőben rejlő lehetőségeket kívánta kiaknázni.

 

Likvidátorok a 3-as reaktor tetején Likvidátorok a 3-as reaktor tetején ahogy a grafittörmeléket próbálják eltávolítani. A képen alul látható „lángnyelvek” a sugárzás miatt kerültek rá a felvételre.

Milyen felelőssége van a szovjet hatóságoknak és médiának a válság kezelésével kapcsolatban? A nyugati médiumok és politikusok azt kérték számon a szovjetektől, hogy miért nem jelentették azonnal a baleset bekövetkeztét, hiszen nyilvánvaló volt, hogy annak hatása nem csak kizárólag a Szovjetunióra fog korlátozódni. A szovjetek később belátták, hogy nem a megfelelő időben és módon cselekedtek: „Most, hogy már némi idő eltelt, úgy tűnik, jobb lett volna, ha azokat az információkat, amelyeket hétfőn közöltünk, már vasárnap közöltük volna.”[9] A tájékoztatás elmaradása vezetett ahhoz is, hogy a Szovjetunióval szövetséges kelet-európai országok nyugatról szerezetek tudomást a balesetről. Így fordulhatott elő, hogy a BBC híradásának leiratára hagyatkozva április 28-án este a Petőfi Rádió 9 órás híradójában a következő rövid hírt mondták be: „A Szovjetunió-beli csernobili atomerőműben baleset történt”.[10] A szovjet tájékoztatás hiányosságából fakadó bizonytalanság, valamint a nyugati sajtóban elterjedt, nem mindig helytálló információk alkalmanként pánikhoz vezettek. Ilyen volt a jód tabletta tömeges felvásárlása, melyet sugárszennyeződést szenvedett embereknek ajánlanak, hogy megóvják pajzsmirigyüket. A termék a budai kerületekben hiánycikké vált annak ellenére, hogy a szakemberek felhívták a lakosság figyelmét arra, hogy a tabletták szedése nem ajánlott.[11]

A szovjet hatóságok minden kétséget kizáróan súlyos hibát követtek el azzal, hogy két napig vártak a baleset bejelentésével. A késlekedés legfőbb oka az információhiány volt. Ezt két dologgal lehet magyarázni: egyrészt, felszínre került a szovjet rendszer mindent átható diszfunkcionalitása, másrészt, a katasztrófa okozta sokk is befolyásolhatta a tájékoztatást. Korábban nem volt példa arra, hogy egy reaktor felrobbant volna. Sem az erőműben dolgozók, sem a helyszínen tájékozódó katonák és tudósok nem hitték el a történteket.

Milyen következményei voltak a csernobili nukleáris katasztrófának? Rövid távon szembesítette az embereket az államszocializmus működésképtelenségével és a változás szükségességével. Ez támogatólag hatott a Gorbacsov által meghirdetett reformokra, amelyek a Szovjetunió demokratizálását célozták. Emellett egyértelművé tette, hogy világszinten egységesíteni és szigorítani kell az atomerőművek biztonságára vonatkozó szabályozásokat, ugyanakkor lendületet adott az ökoszisztéma megőrzését és a megújuló energiaforrások térnyerését támogató politikai, társadalmi mozgalmaknak is. Az atomellenesség egyik fő érve a csernobili atomkatasztrófa lett.

 

Ezt a cikket ajánlom mindazon Hősöknek, akik részt vettek a csernobili katasztrófa okozta károk likvidálásában. Életük kockáztatásával mentettek meg bennünket és a jövő nemzedékeket!

 

Lábjegyzetek:

[1] A balesetről részletesen lásd Szatmáry Zoltán – Aszódi Attila: Csernobil. Tények, okok, hiedelmek. Typotex kiadó, 2014. és Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima. Európa könyvkiadó, 2018. Utóbbi adta az HBO által készített Csernobil sorozat alapját.
[2] Fred Seaton Siebert (1901-1982) amerikai professzor, aki a Michigan Állami Egyetemen kommunikáció elméletet tanított. 1956-ban jelent meg a nemzetközileg elismert könyve: Four theories of the press: the authorian, libertian, social responsibility and Soviet communist concepts of what the press should be and do címmel.
[3] Denis McQuail (2003) 61-87.
[4] Mai napig meghatározó mű a témában: Fink, S.: Crisis Management – Planning for the Inevitable. New York: American Management Association, 1986.
[5] Szekfű András (2007) 236-237.
[6] Ezt hozta le a magyar sajtó is április 29-én Szerencsétlenség egy szovjet atomerőműben címmel. Népszabadság, 1986.04.29.
[7] A csernobili csata (2006)
[8] Népszabadság, 1986.05.15.
[9] Gács Iván (1986) 94.
[10] Kékesdi-Boldog Dalma (2019) 25.
[11] Népszabadság, 1986.05.12.

 

Irodalomjegyzék:

  • Aszódi Attila: Csernobil 20 éve. Fizikai Szemle 56 (2006/4) 114-118.
  • Szatmáry Zoltán – Aszódi Attila: Tények, okok, hiedelmek. Typotex kiadó, 2014.
  • Denis McQuail: A tömegkommunikáció elmélete. Osiris kiadó, 2003.
  • Szekfű András: „Keresd a lehetőséget, mely ott rejtőzik minden válság mélyén!” Bevezetés a válságkommunikációba. In: Fehér Katalin (szerk.): Tanulmányok a társadalmi kommunikáció témaköréből. Budapest, 2007, 230-249.
  • Jimmy Carter: Teljes élet. Visszatekintés 90 évesen. Partvonal kiadó, 2016.
  • Kékesdi-Boldog Dalma: Az 1980-as évekbeli magyar tájékoztatáspolitika egy rendkívüli esemény tükrében. A csernobili atomkatasztrófa a Népszabadságban. Médiakutató 19 (2018/2) 49-61.
  • Kékesdi-Boldog Dalma: A csernobili atomkatasztrófa kommunikációja a Magyar Rádióban és a Szabad Európa Rádióban. Médiakutató 20 (2019/4) 21-35.
  • Kékesdi-Boldog Dalma: A csernobili atomkatasztrófa hírei a Magyar Televízióban. Médiakutató 21 (2020/2) 37-55.
  • Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima. Európa kiadó, 2017.
  • Népszabadság, 1986.04.29.
  • Népszabadság, 1986.05.15.Félmúlt: Atomhatás. A XX. Század Intézet beszélgetése. Résztvevők: Aszódi Attila, Mikecz Dániel, Schiffer András. 2021 (youtube)
  • Thomas Johnson, Tom Jennings: The Battle of Chernobyl. 2006 (film)