Kovács Bélát, a kisgazdapárt főtitkárát 1947. február 25-én hurcolták el a Szovjetunióba. Bűne az volt, hogy mert konfrontálódni a hatalom kisajátítására törő kommunistákkal. Kovács Béla elrablása szimbolikus jelentőségű, ekkor került új szintre a kommunista párt gátlástalansága, és előre jelezte az elkövetkező több mint négy évtized politikai gyilkosságait, kivégzéseit, bebörtönzéseit, családok százezreinek tönkre tételét. 2001 óta, minden év február 25-én megemlékezünk a kommunizmus áldozatairól.
A traumákat is csak együtt oldhatjuk fel
Huszonhárom éve még mindig, minden évben tudunk újat mondani az áldozatokról. Szükséges is, hiszen a kommunista diktatúra örökségének lenyomata ma is kimutatható a társadalom, a gazdaság és a psziché mély rétegeiben. A traumák alól az okok feltárása, megértése és a kibeszélés tudja feloldozni az embert, nincs ez másképp a történelemmel és társadalmunkkal sem. A magunk mögött hagyni kívánt időszakot a tudományos alaposság és a mély emberi empátia kettősével kell feltárni, a gazdaság vagy az államszervezet kutatása mellett az egyéni áldozatok, hősök, felelősök, az egyéni élettörténetek felmutatásával.
Az áldozatok személyes történetei pótolhatatlanok
Mindig voltak olyanok, akik kiálltak a diktatúrával és a szovjet megszállással szemben, nyíltan vagy földalatti csoportokban, akár áthallásos műalkotásokkal, nyakban viselt kereszttel, vagy azzal, hogy nem voltak hajlandók közösségükről jelenteni az államvédelemnek. Igaz, hogy még tudatos ellenállás sem kellett ahhoz, hogy a rendszer célkeresztjébe kerüljön valaki, ám az ellenállás ténye – bárhogy is definiáljuk azt – az esetek legnagyobb részében súlyos büntetést, terrort vont maga után és sokaknak az életébe került. Ezért is kell különös hangsúlyt fektetnünk ezeknek az élettörténeteknek a bemutatására. Megkülönböztetett felelősségvállalásuk az, ami az áldozatiságon túl hőssé is tette őket.
Az antikommunista ellenállást különösen nehéz kutatni, mert – elemi érdekénél fogva – egy ellenálló csoport sem készített naplót tevékenységéről, az állambiztonsági, rendőrségi iratok pedig sokszor használhatatlanul torzítóak. Egyre kevesebben, de még élnek viszont azok az emberek, akik személyesen tudják elbeszélni diktatúra alatti élettörténetüket, közöttük forradalmárok, szabadságharcosok, ellenállók, akikre áldozatként és hősként is tekinthetünk. Persze az emlékezet is meg tud csalatkozni, hosszú évtizedek után nehéz pontos beszámolót adni emberi sorsokat gyökeresen átformáló élethelyzetekről, de egyik legfontosabb forrásunk még így is a személyes visszaemlékezés, az oral history.
Hatvári Hugó Jenő története
Így értesülhettünk a tavaly elhunyt Hatvári Hugó Jenő és ellenállótársai történetéről is. Önéletrajzi kötetéből, illetve intézetünknek adott életútinterjújából bepillantást nyerünk az ÁVH vallatótermei, a börtön és a siralomház részvéttelen valóságába. Hatvári hatfős csoportjával antikommunista röplapokat készített, vállalva az életveszélyt. A csoport egy árulónak köszönhetően rövidesen le is bukott. Az ellenállás kettejük életébe került. Ő maga is hónapokig kivégzésére várakozott, de Sztálin halála után életfogytig tartó börtönbüntetésre enyhítették az ítéletet. Visszaemlékezésére, valamint más ellenállók és szabadságharcosok történetére magyarként mint erkölcsi példára, történészként mint pótolhatatlan forrásokra tekinthetünk.
Áldozatukat nem feledjük.
