Kádár János bukása – Az 1988. májusi pártértekezlet

Előzmények

A Kádár bukásához vezető út valamikor az 1980-as évek elején kezdődött, több tényező együttes hatása volt ehhez szükséges. Az egyik ilyen az 1980-as évek megváltozott nemzetközi környezete volt. A nyugati országok az 1970-es évek recessziójából megerősödve kerültek ki, mivel sikeres gazdasági szerkezetváltást hajtottak végre. Leépítették nagy energiaigényű ágazataikat, helyette pedig high-tech iparágak fejlesztésére koncentráltak. A gazdasági átalakulás lehetővé tette a Reagan-kormányzat számára, hogy technológiai versenyre késztesse a Szovjetuniót, amiben az nem tudta a lépést tartani. A szocialista országok továbbra is gazdaságtalanul termelő nehéziparba fektettek, emiatt a két tábor közötti modernizációs és gazdasági olló szétnyílt. Ezzel párhuzamosan a két szuperhatalom között az 1970-es években kibontakozott enyhülési folyamat is megszakadt. A szovjetek Afganisztán elleni inváziója évekre visszavetette a nagyhatalmak közötti párbeszédet.

 

Kádár János, Grósz Károly, Lukács János, Gyenes András az MSZMP országos pártértekezletén, 1988. május 21.

 

Egy másik tényező a Szovjetunió belső válsága volt, amely földcsuszamlásszerű változásokat idézett elő. Leonyid Brezsnyev[1] halála után a pártvezetés a KGB akkor 68 éves elnökét, Jurij Andropovot[2] választotta meg főtitkárnak, aki nem sokáig élvezhette hatalmát, mert 1984-ben súlyos betegségben elhunyt. Őt Konsztantyin Csernyenko[3] követte, aki egy évig viselte hivatalát, mivel 1985. március 10-én ő is elhunyt. Az SZKP vezetése ekkor az 54 éves Mihail Sz. Gorbacsovot választotta meg főtitkárnak. George H. W. Bush[4] amerikai alelnök később a következőképpen emlékezett vissza erre az időszakra: „csak temetni járok Moszkvába.”[5] Az egymást követő hatalomváltások következtében kialakult politikai válság hatással volt a Szovjetunió nemzetközi kapcsolataira. Moszkva gyengélkedése lehetőséget teremtett Kádárnak, hogy a magyar gazdaság fejlesztéséhez szükséges hitelek, technológiák beszerzésének a reményében Nyugat felé nyisson.

A harmadik tényező a Magyarországon kialakult gazdasági és pénzügyi válság volt, mely az említett két másik tényező hatására alakult ki. A Magyarország által bevezetett gazdasági reformokat a többi szocialista országgal ellentétben Moszkva nem akadályozta meg.[6] A különutas magyar modell kialakulása az 1956-os forradalomhoz és Kádár Jánoshoz köthető. Miután a forradalom leverését követő megtorlásokkal sikerült stabilizálnia hatalmát, nekilátott létrehozni egy olyan modellt, mely elviselhetőbbé tette a szocializmust a magyar társadalom számára. Levonta a tanulságot Rákosiék hibáiból, a társadalom kizsákmányolása helyett a lakosság életszínvonalának folyamatos emelését helyezte középpontba. Ahhoz, hogy ezt sikeresen végre tudja hajtani, szakítania kellett a korábbi sztálinista gazdasági modellel. Ezért az 1960-as években közgazdasági, majd politikai vita indult a gazdaságirányítás reformjáról. A lezajlott viták eredményei az 1968. január 1-én bevezetett új gazdasági mechanizmusban öltöttek testet. Később, az 1970-es évek végén a kínaiak saját gazdaságuk reformjához éppen a magyar modellt vették át.

A gazdasági válság és az eladósodás mértékének növekedése miatt az MSZMP 1980-ban, a XII. kongresszusán[7] felhagyott az életszínvonal növelésének politikájával és súlyos megszorításokba kezdett. Ezzel a döntéssel a rendszer legitimitását jelentő egyik legfontosabb pillér került veszélybe, ami rövidesen a társadalmi feszültségek növekedéséhez vezetett. Látva a helyzet tarthatatlanságát, az ország vezetői megpróbáltak forrásokat bevonni az elért eredmények szinten tartáshoz. Brezsnyev egészségi állapotának romlása miatt Moszkva befolyása meggyengült, ez lehetőséget teremtett arra, hogy közel másfél évtized után Magyarország 1982-ben csatlakozhasson a Nemzetközi Valutalaphoz és a Világbankhoz.[8] Az 1981 és 1984 között meghozott gazdaságpolitikai döntések segítségével a költségvetés stabilizálása mellett a nettó államadósságot is sikerült némileg csökkenteni.[9] Kádár János érezve a társadalmi elégedetlenség növekedését a következő kongresszuson olyan határozatot kívánt keresztül vinni, amellyel visszatérnek az életszínvonal növekedését támogató gazdaságpolitikához. Az 1986-ban indult VII. ötéves terv is ennek a szellemében készült el. A küldöttek közül egyedül Grósz Károly, a budapesti pártbizottság első titkára fogalmazott meg kritikát a kongresszusi határozattal kapcsolatban, amiért Kádár megfedte. Az elfogadott terveket azonban már a következő évben meg kellett változtatni, mert a pénzügypolitikában bekövetkezett lazítás az államadósság növekedéséhez vezetett. A gazdasági szerkezet modernizálására tett kísérlet sem vezetett eredményre, mert a felvett kölcsönök hamar felszívódtak a veszteséget termelő vállalatok fenntartására. A gazdasági válság hatásaként fokozódott a társadalmi feszültség, ami szükségessé tette a változtatást a vezetésben: Kádár 1987 júniusában menesztette a Minisztertanács elnöki posztját betöltő Lázár Györgyöt[10], utódjának Grósz Károlyt[11] nevezte ki.

 

A pártértekezlet

Miután a pártvezetés és a tagság egy része érzékelte, hogy a csökkenő életszínvonal miatt megváltozott a közvélemény hozzáállása, az országos pártértekezlet összehívását eszközölte ki. Az MSZMP szabályzata lehetővé tette, hogy két kongresszus között országos értekezlet keretei között vizsgálják meg az addig elért eredményeket. Korábban ezeket a félidei értékeléseket KB ülések alkalmával tartották meg, zárt ajtók mögött.

Hosszas előkészületek után, 1988. május 20-án nyílt meg a Magyar Szocialista és Munkáspárt országos pártértekezlete, amely az utolsó fejezete volt Kádár János hatalomban eltöltött harminckét évének. Jelentős hazai és nemzetközi várakozás előzte meg az értekezletet, hiszen lehetett érezni, hogy földcsuszamlásszerű változások fognak bekövetkezni. Az év első felében a sajtóban megjelent cikkekben folyamatosan a pártértekezlet előtt álló teendőkről értekeztek, ezzel is hangolva a változás szükségességére. A pártértekezleten felszólalók közül Kádár János, Havasi Ferenc, Grósz Károly, Pozsgay Imre és Aczél György hozzászólása tartozik a legfontosabbak közé.

 

Kádár János és Grósz Károly Angyalföldön, 1986

 

Az első hozzászóló Kádár János volt, aki beszédében az országban kialakult helyzetet mutatta be.[12] A XIII. kongresszus óta eltelt időszak gazdasági sikereinek felvázolása után szembesítette a jelenlévőket a pénzügyi helyzet romlásával is. A rendszer alapját jelentő életszínvonal-politikáról a következőt mondta: „…s mindennek következtében nemcsak az életszínvonal érzékelhető emeléséhez, hanem annak teljes körű megvédéséhez is hiányoznak a féltetelek.”[13] Ennek beismerése megrengette a rendszer alappillérét. Ezek után beszédében kiállt a korábbi politika helyessége mellett. Bár támogatta a reformokat, de nemet mondott a többpártrendszer gondolatára. „…s utasítson [a Pártértekezlet] el minden olyan törekvést, amely a burzsoá demokrácia, az anarchia irányába mutat…”[14] Beszéde végén cselekvésre buzdította a jelenlévőket, és sok sikert kívánt a szocializmus építéséhez. Havasi Ferenc[15], a budapesti pártbizottság első titkára volt a következő felszólaló. Beszédében hasonló véleményt fogalmazott meg a demokratikus átalakításról, mint Kádár: „A politikai intézményrendszer korszerűsítését az egypártrendszer viszonyai között kell megoldanunk…”[16] Az elmondottak nem tükrözték vissza azokat a kritikai hangokat, melyek Kádárnak a budapesti pártbizottságnál tett látogatása alkalmával kifejezésre jutottak.[17]

Grósz Károly felszólalása elején egyetértését fejezte ki az előtte szólókkal és a pártértekezlet határozattervezete mellett is kiállt. Az elmúlt években nem volt jellemző, hogy a párt vezetői vállalták volna az elkövetett hibáikért a felelősséget. Grósz ezzel szemben vállalta korábbi rossz döntéséért a felelősséget: „Néhány nagy gazdasági természetű kérdésben súlyosan tévedtünk. Ebben tetten érem saját felelősségemet is (…). Természetesnek tartom, hogy ezek politikai következményeit vállalnom kell.”[18] Ez a beismerés a nyilvánosságnak szólt, azt üzenve, hogy az új vezetés más lesz, mint az eddigi, annak ellenére, hogy ő is az egypártrendszer mellett volt. Grósz mellett a másik legjobban várt felszólaló Pozsgay Imre[19] volt, akinek beszéde nagyon érzelmesre sikerült. Az ország akkori állapotát a következőképpen festette le: „Mi az, amit a párttagok és pártonkívüliek egyaránt tudnak? Tudják, hogy a XX. században a katasztrófák kezelésére szolgáló összes tartalékunkat kimerítettük. Nincs több tartalékunk katasztrófára: nekünk élni kell és előbb-utóbb ismét jól élni!”[20] A helyzet orvoslásához szerinte új közmegegyezésre van szükség, mely megalkotásában a Hazafias Népfrontnak szánt kiemelt szerepet – nem véletlenül, hiszen ő volt a szervezet elnöke.  A közjogi viszonyok megújítását, mint a választási reformot és az Alkotmánybíróság felállítását mind a Népfront támogatásával tartotta kivitelezhetőnek. Beszédében még szólt a felelősség és a megújulás kérdéséről is. Aczél György[21] védelmébe vette az elmúlt harminckét évet, úgy fogalmazott: „ez a harminckét esztendő az elmúlt évszázadok történetében Magyarország legnagyobb szabású történelmi vállalkozása.”[22] Az értekezletet Kádár János vita-összefoglalója zárta, amely az utolsó nyilvánosság előtt elmondott beszéde volt. A harmadik nap délutánján tartották meg zárt ajtók mögött a szavazást a PB és KB tagjairól, mely a kádárista konzervatívok vereségét jelentette. A régi gárda tagjait, mint Gáspár Sándort, Havasi Ferencet, Lázár Györgyöt, Németh Károlyt és Óvári Miklóst nem választották be újra a Politikai Bizottságba. Ez annak volt köszönhető, hogy a Grószt támogatók május 21-ről 22-re virradó éjszaka arra beszélték rá a KB tagjait, hogy a szavazólistáról húzzák ki Kádár embereinek a neveit.[23] A megválasztott új PB tagok Grósz szövetségesei közül kerültek ki: Berecz János, Csehák Judit, Grósz Károly, Hámori Csaba, Iványi Pál, Lukács János, Németh Miklós, Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Szabó István és Tatai Ilona. A XIII. kongresszuson megválasztott 11 PB tag közül mindösszesen hármat: Grósz Károlyt, Hámori Csabát és Szabó Istvánt választották újra a küldöttek. A megválasztott személyek garanciát jelentettek arra, hogy Magyarországon ugyan újra indulnak a reformok, de nem fognak szovjetellenes politikát folytatni. Kádár Jánost a párt elnökének választották meg. A titulus korábban nem létezett, így ez egyértelműen egy tiszteletbeli címnek tekinthető.

 

Nyers Rezső, 1989

Grósz és az őt támogatók által kitűzött célokat az országos értekezlet eredményesen valósította meg, leváltották a reformok útjában álló korábbi vezetőket, és a szovjeteknek megfelelő megfiatalított vezetést sikerült megválasztani. A Politikai Bizottság átlagéletkora az eddigi 60-ról lecsökkent 52-re, és a régi konzervatívok helyett olyan elkötelezett reformerek kerültek be, mint Pozsgay Imre és Nyers Rezső.[24] A Magyarország előtt álló feladatok megoldásához mindenféleképpen egy új csapatra volt szükség, melyet elfogadtak mind az amerikaiak, mind a szovjetek. A szovjetek aktívan részt vettek az esemény „lebonyolításában”, több vezető beosztású személy, köztük Krujcskov, a KGB elnöke közvetlenül az értekezlet előtt járt Magyarországon. Kádár János telefonon értesítette május 19-én Gorbacsovot azon döntéséről, hogy lemond a főtitkári posztról.[25] Továbbra is nyilvánvaló volt, hogy a magyar politika mozgástere a moszkvai vezetés jóváhagyásától függ. Ennek ellenére az értekezletet követően felgyorsult az MSZMP bomlása, a különböző reform platformok elkezdték szétfeszíteni a pártot. Mikor 1989 januárjában Pozsgay 1956-ot népfelkelésnek nevezte, a legitimációt jelentő utolsó pillért is kidöntötte az MSZMP alól.

Apor Attila

Felhasznált irodalom:

Baráth Magdolna – Rainer M. János (szerk.) 2000: Gorbacsov tárgyalásai magyar vezetőkkel. Dokumentumok az egykori SZKP és MSZMP archívumából 1985–1991. Budapest
Berecz János 2006: Az én rendszerváltásom. Budapest
Dobozi István 2020: Gerontokrácia. Élet és Irodalom https://www.es.hu/cikk/2020-10-16/dobozi-istvan-/gerontokracia.html – utolsó letöltés: 2023. május 12.
Dús Ágnes (szerk.): A Magyar Szocialista Munkáspárt országos értekezletének jegyzőkönyve. Budapest, 1988.
Fricz Tamás 1990: Generációk és politikai értékek. Valóság (33) 4. 8–17.
Földes György 1995: Az eladósodás politikatörténete 1957–1986. Budapest
Kis János – Kőszeg Ferenc  – Solt Ottilia 1987: Társadalmi Szerződés. A politikai kibontakozás feltételei. Beszélő (20.) 2. 4.
Medgyesi Konstantin 2022: Apagyilkosság. Kádár János és Grósz Károly küzdelme. Budapest
Romsics Ignác 2001: Magyarország története a XX. században. Budapest
Pozsgay Imre 1993: 1989. Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban. Budapest
Schöpflin György – Tőkés Rudolf – Völgyes Iván 1989: Az apparátus lázadása és válsága Magyarországon. Mozgó Világ (15.) 6. 91-105.
Tőkés Rudolf 1998: A kialkudott forradalom. Budapest

 

Lábjegyzetek:

[1] Kis János – Kőszeg Ferenc – Solt Ottilia 1987: 4.
[2] Leonyid Brezsnyev (1906–1982): Hruscsov 1964-es megbuktatása után haláláig a Szovjetunió főtitkára.
[3] Jurij Andropov (1914–1984): 1982 és 1984 között a Szovjetunió főtitkára volt. Az 1956-os forradalom idején ő volt a Szovjetunió magyarországi nagykövete. 1967-ben kinevezték a KGB elnökének.
[4] Konsztantyin Csernyenko (1911–1985): 1984 és 1985 között volt az SZKP főtitkára. 1965-től kezdve a Pártközpont vezetője volt, ami jelentős hatalmat biztosított számára az apparátusban.
[5] George H. W. Bush (1924–2018): 1989 és 1993 között az Egyesült Államok 41. elnöke volt. 1981 és 1989 között Ronald Reagan alelnökeként szolgált.
[6] Dobozi István 2020
[7] Romsics Ignác 2001: 455.
[8] A kongresszust 1980. március 24. és 27. között tartották meg Budapesten.
[9] Földes György 1995: 173, 179–181.
[10] Uo. 231.
[11] Lázár György (1924–2017): A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke 1975 és 1987 között.
[12] Grósz Károly (1930–1996): A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke 1987 és 1988 között. A májusi párértekezletet követően az MSZMP főtitkára 1989-ig.
[13] Dús Ágnes (szerk.) 1988: 11–26.
[14] Uo. 11–12.
[15] Uo. 1988: 17.
[16] Havasi Ferenc (1929–1993): 1980 és 1988. májusa között a PB tagja, 1978 és 1987 között pedig a KB tagja is volt. Grósz Károlyt követően egy évig volt a budapesti pártbizottság első titkára.
[17] Dús Ágnes (szerk.) 1988: 30.
[18] Népszabadság 1988.02. 09.: 1.
[19] Dús Ágnes (szerk.) 1988: 115.
[20] Pozsgay Imre (1933–2016): kommunista politikus, 1976 és 1982 között kulturális miniszter volt. 1982 és 1988 között a Hazafias Népfront elnöke, majd államminiszter Elévülhetetlen szerepe volt a rendszerváltoztatás folyamatában.
[21] Dús Ágnes (szerk.) 1988: 144.
[22] Aczél György (1917–1991): A Kádár-rendszer fő ideológusa és a kultúra teljhatalmú ura volt. Nevéhez köthető a 3T politikája: tiltás, tűrés, támogatás.
[23] Dús Ágnes (szerk.) 1988: 199.
[24] Schöpflin György – Tőkés Rudolf – Völgyes Iván 1989: 101.
[25] Uo. 102.
[26] Baráth Magdolna – Rainer M János (szerk.) 2000: 122-125.

 

Képek:

1. kép:
Kádár János, Grósz Károly, Lukács János, Gyenes András az MSZMP országos pártértekezletén, 1988. május 21.
Kép forrása: Fortepan / Fortepan/Album059
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Titov_spomenik.jpg

2. kép:
Kádár János és Grósz Károly Angyalföldön, 1986
Kép forrása: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény
https://fortepan.hu/hu/photos/?q=Grószeca.jpg

3. kép:
Nyers Rezső, 1989
Kép forrása: Fortepan / Szigetváry Zsolt
https://fortepan.hu/hu/photos/?q=Nyers%20Rezső