Egy hónapos programunk utolsó szakaszára meglehetősen összesűrűsödtek az események és a kulturális benyomások. Egy koncerttel kezdődött, amin a Kazah Nemzeti Hangszerek Zenekara többek között Verdit játszott dombrán és kobuzon, majd egy indonéz plébános által celebrált pünkösdi misével folytatódott a majkoduki templomban, amit egy kárpátaljai magyar püspök alapított.
Karaganda külvárosában, a Majkoduk nevű városrészen 1978 óta római katolikus templom áll, amit a GULAG-ról és GUPVI-táborokból szabadult, vagy deportált németek, lengyelek, litvánok, ukránok, magyarok építettek fel saját erejükből. A közösség alapító pásztora a Novoszibirszktől Ungvárig tisztelt Chira Sándor volt, akit 1944-ben, a szovjet csapatok kárpátaljai bevonulásakor szenteltek munkácsi segédpüspökké. A görögkatolikus egyház felszámolása utána Chira nem volt hajlandó áttérni az ortodox egyházba, ezért 1949-ben letartóztatták és 25 év szabadságvesztésre ítélték. Megjárta a szibériai munkatáborokat, majd 1956-ban hazaengedték. Ungvárra ment, ahol titkos püspökként teljesített szolgálatot, de 1957-ben öt évre újra elítélték, ekkor került a KarLagra, Karaganda megye bányáiba. Szabadulása után megkezdődött örökös száműzetése Kazahsztánban, ahol 1983-ban bekövetkezett haláláig szolgálta többnemzetiségű, többfelekezetű száműzött közösségét, akiknek leszármazottjai már kis számban, de még összegyűlnek az istentiszteleteken.
A magyar hadifoglyok és GULAG-rabok emlékműve, Szpasszk
Chira Sándor a 2016-ban boldoggá avatott Władysław Bukowińskivel, a litván Albinas Dumblauskassal és még három kárpátaljai magyar atyával együtt vezette a karagandai és nyugat-szibériai katolikus közösségeket. Látogatásomkor egy szemináriumot végzett hívő – akit még Bukowiński atya keresztelt – kevert orosz-angol-olasz nyelven mesélt a föld alatt működő egyházról és a titkos papszentelésekről. Maguk a hívek sem tudták sokáig, hogy plébánosuk titkos püspök, ezért különösen megindító, megható emlékként tartják számon azt, amikor – oroszosan – Alexander atya először jelent meg előttük főpapi jelvényeivel. Az 1970-es években lazult a szovjet állam szorítása az egyházakon, engedélyt kaptak arra, hogy templomot építsenek maguknak. 1978-ig az egyik száműzött család házában miséztek, ott tömörült össze az egész hívő közösség. Végül, miután a tudomására jutott, a Szentszék utólagosan jóváhagyta a titkos felszenteléseket. 1999-ben pedig, mivel itt végtére is püspöki katedra működött, székesegyházi rangra emelte a majkoduki Szent József templomot.
Az asztanai Nurzsol sugárút a Baiterek toronnyal
Május 31-én a várostól délre található Szpasszkba mentünk, amelynek környékén a KarLag alá tartozó munkatáborok, valamint GUPVI-táborok működtek a második világháború alatt és után. A történészi becslések szerint a falu melletti mezőn több mint ötezer, a legkülönbözőbb nemzetekből származó hadifoglyot – valamint internáltat és politikai foglyot – temettek el. Erről évtizedekig csak néhány egyszerű, földbe szúrt kereszt tanúskodott, de a Szovjetunió felbomlása után a mező hamarosan zarándokhellyé vált, 2004-től kezdődően pedig az érintett nemzetek síremlékeket állítottak az itt veszett katonáknak. A Szpasszk határában elterülő 99. számú tábor temetőjében ma huszonhat különböző nép vagy országrész (köztük japánok, németek, finnek, örmények, izraeliek, spanyolok, csecsenek, ukránok, magyarok) által állított síremlék ad számot a politikai represszió és a hadifogság áldozatairól. Május 31. Kazahsztánban a politikai elnyomatás és az éhínségek áldozatainak emléknapja, ennek alkalmából a lágertemetőbe majd minden nemzet delegációt küldött. Egyszerre szólt a mezőn a csecsen imám éneke és egy ortodox gyászima, majd a magyar delegációhoz kapcsolódva mi is virágot helyeztünk el a két magyar síremléken. Az első oszlopot a hadifoglyok és civil internáltak emlékére állították, majd 2020. szeptemberében melléje került egy második oszlop is a GULAG rabtelepeire hurcolt magyar áldozatok emlékére, amit a SZORAKÉSZ (Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete) állított.
A szpasszki lágertemető emlékműve
Az utolsó hétre maradt a főváros, Asztana, ami a posztszovjet bányaváros bája és kisebb léptéke után egészen más benyomást keltett. Az egyébként sem idős település mai arcát csak az 1990-es évek végétől kezdte elnyerni, amikor a déli Almati helyett kijelölték Kazahsztán fővárosának. A várost az 1830-as években Akmolinszk néven alapították, majd 1961-ben, utalva a szovjet sztyeppéken elindított szűzföld-programra Celinográdra változtatták. A szűzföldek feltörése fontos epikus motívum a kazah művészetben és a huszadik századi emlékezetben, az asztanai Nemzeti Múzeumban festmények tucatja ábrázolja a sztyeppi mezőgazdaság hőseit, amint művelés alá vonják az észak-kazahsztáni földeket. 1994-ben a város neve Akmola lett, aminek jelentése – bár ez a szóeredet nem teljesen bizonyos – „fehér sír”, 1998-ban pedig megkapta mai nevét, ami fővárost jelent. A 2019-es névváltoztatás a közel három évtizedig hivatalban volt elnök tiszteletére (Nur-Szultan) csak rövid epizódnak bizonyult. Asztana sugárutait felhőkarcolók és monumentális műemlékek szegélyezik, mindenhol a tervezettség érzékelhető, és a bőkezűség, ami az erőforrások felhasználását illeti.
Előkelő jurta az asztanai Nemzeti Múzeumban
A visszaindulásunk előtti utolsó napokat ismét Karagandában töltjük és sietve bepótoljuk azoknak a huszadik századi emlékeknek és történelmi helyszíneknek megtekintését, amire eddig nem jutott idő. Keresztül-kasul bejárjuk az igazán eurázsiai hangulatú bazár ösvényeit, mindenhol eszünk egy szamszát, nehogy még lemaradjunk valamelyik töltelék-kombinációról, végül az egyetemen elköszönünk vendéglátóinktól.
PAZ iskolabusz a sztyeppén
A majkoduki plébánoshoz, az indonéz Filip atyához már nincs elég idő visszatérni Chira püspök templomába, pedig hivatalos lettem volna egy teára. Találkozásunkkor mondott egy emlékezetes történetet a városhoz kapcsolódóan. Még fiatal szeminaristaként megkapta a lehetőséget a karagandai püspökségtől, hogy itt teljesítsen szolgálatot, de semmit nem tudott a városról, sőt Kazahsztánról sem, csak az ijedtség volt benne a -sztán végződés hallatán. Aztán elé került egy cikk, amiben azt írták, „Karaganda egy hely, ahova azok az emberek mennek, akik feledésre ítéltettek”. Nem ismervén még a város és a lágerek történelmét, Filip nem értette a mondatot, de napokig nem hagyta nyugodni. Arra jutott, hogy ez a leírás két egymásnak teljesen ellentmondó dolgot jelenthet: Karaganda a szentek városa, akik maguk akarnak megszűnni a világ számára, vagy éppen a bűnösök gyűjtőhelye, akiket a világ feledésre ítélt. Az első esetben egy olyan városba kerülne, ahol szentek veszik körül, a második eset pedig egy szinte lehetetlen, de magasztos célt állítana elé, hogy a bűnösök lelkét jóra vezesse. Ebben a következtetésben végül megnyugodott, és missziós céljának Karagandát választotta.
Dudás Bertalan
