Olvasónapló – A magyar tenger a titkosszolgálatok fogságában

2024.10.09.

Szabadstrandok, vízibicikli, lángos, világos sör, hekk. Talán még napjainkban is ezekkel a fogalmakkal festhető le legtöbbünk Balaton-képe. Nem véletlenül, hiszen amennyiben nevezhetjük valamelyik időszakot a Balaton „klasszikus” korszakának, akkor minden bizonnyal a Kádár-korszakot kell e jelzővel illetnünk. Ekkor jött létre hazánkban a tömegturizmus azon formája, amely lehetővé tette a társadalom széles rétegeinek a hosszabb-rövidebb ideig tartó nyaralásokat a tóparti szakszervezeti üdülők egyikében, illetve a „magyar tenger” is ekkor nyerte el azt az építészeti és kulturális jellegét, ami a legutóbbi évekig meghatározó maradt. Létezett azonban ennek az időszaknak egy másik, sötétebb arca, amelyről keveseknek volt tudomásuk, és kevesen ismernek ma is. Az 1960-as évek közepétől kezdődően élénk titkosszolgálati tevékenységet folytatott a Balaton partján mind a magyar Belügyminisztérium III/II-es csoportfőnöksége, mind a hírhedt keletnémet Állambiztonsági Minisztérium,  a Stasi.

A balatoni „mindennapok” ezen oldalának bemutatására tett kísérletet frissen megjelent A gyanú árnyékában. A keletnémet és a magyar állambiztonság tevékenysége a Balatonnál (1963–1989) című kötetével Béresi Ákos, az ELTE Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének doktorandusz hallgatója. A szerző nem titkolja, hogy könyve megírását elsősorban személyes érdeklődése motiválta, ami a történettudományi szakmunkák esetében sokszor ingoványos talajnak tűnhet a túlzott szubjektivitás veszélyéből adódóan, de Béresi személyessége ez esetben átélhetőbbé és olvasmányosabbá teszi könyvét. A kötet témájához kapcsolódóan figyelemre méltó Jobst Ágnes munkássága, aki korábban „A Stasi működése Magyarországon. A keletnémet és a magyar állambiztonság kapcsolata 1955-1989”        című monográfiájában kimerítően feldolgozta a két titkosszolgálat magyarországi együttműködését.

De miért volt a Balaton kiemelten fontos operatív területe a keletnémet és a magyar titkosszolgálatnak? A második világháborús pusztítás nem kímélte a balatoni idegenforgalmat sem, a belföldi turisták száma minimálisra zsugorodott, a külföldiek pedig szinte teljesen eltűntek. A kiépülő kommunista rezsim legitimációs eszközt látott a széles néprétegeknek biztosított állami üdültetés rendszerének kiépítésében, ezért már 1951-ben létrejött a magyarországi idegenforgalom egészét szervező és kontrolláló állami vállalat, az IBUSZ. A külföldi nyaralni vágyók beengedését az országba ideológiai szempontok miatt ekkor még nem tartotta kívánatosnak a rákosista vezetés, de az 1956-ot követő időszak változást hozott e tekintetben is, elsősorban az ország keményvaluta-éhségének köszönhetően. A „kapitalista blokk”-ból érkezők száma – ami elsősorban a Német Szövetségi Köztársaságból és Ausztriából érkezőket jelentette – rohamos növekedésnek indult, ezt pedig a szocialista országok állampolgárainak megélénkült érdeklődése követte Magyarország, és elsősorban a Balaton iránt.

A ’60-as évek közepére létrejött egy kis sziget a vasfüggöny keleti oldalán, ami, ha csak néhány hétre is, de megteremtette a szabadság illúzióját nemcsak a magyar utazóközönségnek, hanem az összes szocialista országból érkezőnek. Ennek köszönhetően a Balaton körül kialakult egy – a könyv szerzőjének szavával élve – „protokapitalista” mikrokörnyezet, ahol az állam szemet hunyt egyébként üldözött gazdasági, magatartási és kulturális minták felett. A nyaralótulajdonosok – akár az IBUSZ-t is megkerülve – kiadhatták ingatlanjaikat a vendégeknek, a földből gombamód kinővő többemeletes hotelek és vendéglátóhelyiségek igyekeztek szolgáltatásaikkal kielégíteni a nyugati turisták igényeit, a helyi lakosok pedig aktív érintkezésbe kerültek a másik világrendből érkező személyekkel. Nyugat- és Kelet-Németország viszonylatában mindez kiegészült azzal az egyedi helyzettel, hogy a lezárt német határok következtében egymástól elszakított családok, ismerősök, barátok itt ismét találkozhattak, és ezt volt alkalmuk újra megtenni, évről-évre. Ebből a perspektívából talán nem meglepő, hogy az egyén életét maradéktalanul kontrollálni kívánó, valamint az egyéni kezdeményezést és kiteljesedést elnyomó diktatúrák állambiztonsági szervei kitüntetett figyelemmel kezelték saját állampolgáraik veszélyesnek gondolt viselkedését a Balaton partján. A berlini fal felhúzását követően sem múlt el a keletnémet állampárt, a Német Szocialista Egységpárt vezetőinek paranoiás félelme attól, hogy az NDK állampolgárai esetleg nyugatra szöknek a jobb élet reményében, rontva ezzel a keletnémet állam nemzetközi renoméját. Ennek következtében a Stasi mindent megtett annak érdekében, hogy az állambiztonság megfigyelési lehetőségeinek ne legyen korlátja az államhatár, és minél hamarabb elejét vegye a szökési kísérleteknek. A magyar Belügyminisztérium partnere volt a Stasi magyarországi ambícióinak, hiszen egyetértett annak törekvéseivel, másrészt a keletnémetek megkönnyítették a magyar elhárítás, a III/II-es csoportfőnökség munkáját a folyamatos információáramlással. Egy 1963-ban megkötött szerződés egészen 1988-ig szabályozta a két állam közötti eljárásrendet a szökni próbálók elfogásának és kiadatásának ügyében. Az egyezmény értelmében, ha egy keletnémet állampolgárt Magyarországon illegális határátlépés miatt elfogtak, azt a nyomozás elindítását követően a magyar szervek kötelesek voltak átadni az NDK Állambiztonsági Minisztérium illetékeseinek. A nemzetközi jogi gyakorlattól eltérően tehát az őrizetbe vett keletnémeteket hazájuk titkosszolgálatának, nem a legfelsőbb bíróságának kellett átadniuk. De nem csak a szökések aggasztották a kommunista államvédelmi szerveket. Az NDK vezetése, ha lett volna rá lehetősége, hermetikusan elzárta volna saját állampolgárait a külvilágtól, ezért mindent tudni akartak a nyugatnémetekkel történő interakciókról is. Veszélyesnek tűnt minden beszélgetés, ahol szóba kerülhetett a politika, vagy a nyugati és keleti életviszonyok összehasonlítása. A Stasi elvárta, hogy a keletnémetek kerüljék az ilyen „kellemetlennek” számító témákat, ha azonban mégis belekeverednének, tanúsítsanak lojalitást hazájuk felé és legyenek büszkék arra, amit a szocialista Németország a világháború óta elért. Ennek ellenőrizhetőségét biztosította, hogy az egyetlen keletnémet utazási iroda, a Reisebüro der DDR csoportvezetői mind a Stasi ügynökei voltak, illetve a Reisebüro Balaton környéki kirendeltségei élén kivétel nélkül az Állambiztonsági Minisztérium informátorai álltak. A szerző találóan állapította meg, hogy a Stasinak csak azok a csoportok nem voltak gyanúsak, melyeknek tagjai saját informátoraik voltak.

A kötet második részének célja, hogy az ismertetett intézményes folyamatokat a magánember, az egyén szintjén is szemléltesse, és elsődleges levéltári források alapján elkészített esettanulmányokon keresztül mutasson be egy-egy operatív folyamatot. A tizenkét esettanulmány cselekményének pusztán helyszíne a Balaton, a történetek valójában a kommunista titkosszolgálatok általános működéséről tudósítanak. Megismerhetjük a Reisebüro der DDR balatonföldvári telephelyének vezetőjének titkos tevékenységét, aki évente öt-hat szökési kísérletet hiúsított meg, és folyamatosan tudósított a nyugat- és keletnémet nyaralók közötti találkozókról, vagy olvashatunk a „hazafias alapon” beszervezett „Barna” fedőnevű ügynökről, aki a Balaton-felvidéket járva a lehető legkedélyesebb hangulatban tett jelentéseket ismerőseinek politikai nézeteiről. Inspiráló hatással bír Wolfgang Otto Mahler története, aki az NDK-ból érkezett turistaként ismerte meg későbbi feleségét, de három éven keresztül nem köthettek házasságot, mert a keletnémet hatóságok minden lehetséges módon megpróbálták akadályozni, hogy Mahler elhagyja az NDK-t. Mégsem adta fel, míg végül a szocialista Németország saját törvényeinek felhasználásával vívta ki „költözési szabadságát”. Legszomorúbbak azok az esetek, ahol a szerző egy-egy sikertelen szökési kísérlet részleteit tárja az olvasó elé: szétszakított családok és kedvesüket elhagyni kényszerülő fiatalok, átlagemberek, akiket valóban megállított a Stasi virtuális berlini fala.

Béresi Ákos könyve nem az a könnyed nyári olvasmány, amit sokan választanának egy vízparton vagy a hegyekben eltöltött nyaraláshoz. Komoly szakmunka, tetemes mennyiségű levéltári forrás felhasználásával. A témaválasztás, illetve a szerző olvasmányos stílusa mégis élvezhetővé és ajánlhatóvá teszi a kötetet minden történelem iránt érdeklődőnek.

Béresi Ákos: A gyanú árnyékában. A keletnémet és a magyar állambiztonság tevékenysége a Balatonnál (1963-1989). Kocsis Kiadó, Budapest, 2023.

Szabó Ferdinánd