A Habsburg Történeti Intézet rendezvényén Miskolczy Ambrus tartott előadást a román nemzettudatról, majd Gerő András az intézet igazgatója mutatta be az első világháborút követő egy hónappal foglalkozó kötetét.
Miskolczy Ambrus, a Magyar-Román Történész Vegyesbizottság elnöke „Mit jelentett Erdély a román nemzettudatban, avagy miért lett román nemzeti ünnep december 1-je” című előadásában rámutatott: 1918. december 1-jén 1228 román küldött kimondta Gyulafehérváron az erdélyi egyesülést Romániával, azaz az együtt élő népek számára a nemzeti szabadságot, a munkások bérének harmonizálását, valamint a földreformot.
Ez a nap 1990-ig mégsem volt hivatalosan állami ünnep Romániában. Miskolczy Ambrus szerint egyrészt azért, mert május 10-én már volt egy nemzeti ünnep – Hohenzollern Károly 1866-ban ezen a napon lépett a trónra és konszolidálta sikeresen az országot. Másrészt 1918-ban a román királyság és az uralkodó elit úgy tartotta, hogy ez a nap csupán „az erdélyi testvérek felszabadítását” jelentette, nem többet.
A történész úgy látja, a második világháború után már elviekben lehetett volna ünnep december 1., ám erre a román kommunista pártnak nem volt szüksége. „Számukra ez egy túl demokratikus ünnep volt”, ők ezt egy „burzsoá manővernek” tartották, ahol a „román burzsoázia” benyomult a „magyar burzsoázia” helyére – fogalmazott Miskolczy Ambrus. Másrészt – ismertette – élt még az az Iuliu Maniu, aki a száz évvel ezelőtti decemberi események és a román nemzeti szuverenitás egyik fontos szimbóluma volt, és akitől a kommunisták valamelyest tartottak. Ráadásul a kommunizmusban az ünnep május 1-je, a munka ünnepe és augusztus 23-a volt, annak a napja, amikor Románia a második világháborúban átállt a szövetséges hatalmak oldalára.
1956-ban a hruscsovi desztalinizáció és a magyar forradalom hatására némileg közelebb került az ünneppé avatás lehetősége, ám a Ceaușescu-rezsim éveiben ez ismét nem volt politikai realitás. A Magyar-Román Történész Vegyesbizottság elnöke arról beszélt: Románia nagy előnye, hogy kevésbé fenyegette a regionalizmus, és 1989 után Csehszlovákiával és Jugoszláviával ellentétben nem hullt darabjaira. A kommunizmus éveiben a hadseregnek, az egyháznak, a titkosrendőrségnek és a román akadémiának köszönhetően „tökélyre került a homogenizáció a lelkekben”, így a romániai rendszerváltás után az egység ünnepeként tudott megjelenni december 1. Ez Miskolczy szerint részben a román nemzeti frusztrációnak és a „magyar veszélynek” is köszönhető volt. A magyar gyökerű Temesvárról kiinduló 1989-es forradalom kezdő napja nemzeti ünnepként ugyanis komolyan nem merülhetett fel.
A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány és a Habsburg Történeti Intézet gondozásában 2014-ben jelent meg a „Merénylettől hadüzenetig” című kiadvány, amely a boldog békeidők lezárulását és a világháború kitörését megelőző egy hónapot mutatta be a korabeli sajtó tükrében. Ennek egyfajta folytatásaként jelent most a „Béke első hónapja Magyarországon” című kötet, amely a fegyverszünet aláírásától, 1918. november 3-tól december 3-ig terjedő időszakot vizsgálja.
Gerő András kiemelte, a Miskolczy Ambrus által elbeszélt december 1-i események is részét képezik a most kiadott könyv egy hónapot felölelő történetének. „Ekkor már nem volt cenzúra, tehát érvényes, amiket írtak az újságokban, mert senki nem kontrollálta ezeket.” Harminchárom más-más irányultságú magyarországi lap mentén állt össze ez az anyag, napi bontásban – árulta el a kötet szerkesztője.
Ez a könyv az átlagembereknek íródott, nem azzal a céllal, hogy filozófiai viták tárgya legyen. A kötetben nemcsak politikáról van szó, hanem mindennapi életre utaló dolgokról is – hangsúlyozta Gerő András. Elmondta: ennek a könyvnek az összellítása számára egy rendkívül izgalmas feladat volt, mert „mindig van egy sármja annak, ha az ember egyidejűségben látja a történteket.”
A könyv kezdő dátuma november 3-a fő eseménye, a fegyverszünet aláírása, ami a Monarchia utolsó közjogi aktusa volt. Bár már vannak megszállási övezetek, az 1914-es határok, a magyar közigazgatás van érvényben, és ezeken a kormány véleménye szerint csak a békekonferencia változtathat. „És itt jön a könyv drámaisága: Károlyi Mihály vezetésével az új Magyarország azt hiszi, hogy ha ő demokratikus lesz, meg tudja őrizni az ország területi integritását. Illúziók vannak, hogy a népek önrendelkezési jogának biztosításával megmaradhat a történelmi Magyarország.” – mutatott rá Gerő András, hozzátéve: eközben tombol a spanyolnátha, százezrével áradnak vissza fegyveres katonák a frontról, elképesztőek a közbiztonsági viszonyok, a fűtési szezon kezdetén nincs szén, viszont van egy kormány, amely hisz a demokratikus viszonyokban, egy olyan országban, amely gyakorlatilag uralhatatlan.
Gerő András felhívta a figyelmet: a nemzetiségek fittyet hánytak a fegyverszüneti megállapodásra, és ebben a folyamatban történt meg a már említett gyulafehérvári megállapodás is. Másfél évvel vagyunk még Trianon előtt, az ország teljes feldarabolódása pedig megkezdődik. A helyzet feszültségét éppen az adja, ahogy ezt a szituációt a lapok – a maguk kétségbeesett vagy éppen nyugodtabb hangvételükben feldolgozzák – mutatott rá a szerkesztő.
A Habsburg Történeti Intézet igazgatója arról is beszélt, hogy a kötetben vannak izgalmas személyi vonatkozások is. Tisza István október 31-i halálát a könyv ugyan még nem tartalmazza, de a nem sokkal későbbi temetését már igen. November 5-én pedig a fia, ifjabb Tisza István is meghal spanyolnáthában. „Ha író lennék, innentől csak Tisza Ilonával foglalkoznék, akinek előbb megölik a férjét, majd pár nap múlva a fia is meghal.” – árulta el Gerő András, aki szerint ez jól szimbolizálja az ország akkori helyzetét is, azaz, hogy néhány nap alatt minden rossz meg tud történni. A különbség Tisza Ilona helyzetéhez képest, „hogy az ország egy része optimista, hogy nem lesz rossz, és minden jó lesz.”
