A FÉLMÚLT legújabb adásában a Szövetségesek II. világháborúban kivívott európai győzelmének napjáról beszélgettünk, melyet a nyugati országok 1945. május 8-án, Oroszországban május 9-én ünnepelnek. Meghívott vendégeink megvitatták a Győzelem Napi narratívák alakulását a hidegháború időszakában, a Szovjetunió összeomlását követően, valamint, hogy mennyiben változott a Győzelem Napja körüli emlékezetpolitika a jelenleg is zajló orosz–ukrán háború alatt.
Az eddig megszokott menetrendtől eltérően, Baczoni Dorottya, a XX. Század Intézet igazgatója, mint vendég beszélgetett Balogh Gáborral, a Terror Háza Múzeum vezető történészével. A beszélgetés házigazdája Fekete Rajmund, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatója volt.
A Győzelem Napjának pontos időbeli meghatározása Baczoni Dorottya szerint egy eleve nehéz feladat, mivel Európa különböző országaiban máskor emlékeznek meg a II. világháború európai harcainak a befejezéséről. Nyugat-Európa államai május 8-át tartják a háború európai szakaszának végének, az egykori Szovjetunióban május 9-ét. A két dátum a nyugati és keleti országok emlékezetpolitikájában egy törésvonalat hordoz magában. Magyarországon ez a dátum viszont nem foglal el kiemelkedő helyet a köztudatban, hiszen fel kell tenni a kérdést, hogy mit is jelentett ez a győzelem valójában, és hogyan élte meg hazánk a háborút követő időszakot, ami felszabadulás helyett egy újabb megszállást jelentett.
Balogh Gábor azzal egészítette ki az elhangzottakat, hogy a Szovjetunió bukása óta a posztszovjet államok egyáltalán nem ragaszkodnak a korábban elfogadott május 9-i dátumhoz. Példaként hozta fel Ukrajnát, ahol néhány évvel ezelőtt a nyugat-európai időponthoz igazították a megemlékezések, felvonulások és koszorúzások idejét, így már ők is május 8-án tartják meg saját ünnepségüket. Balogh Gábor kiemelte,
a dátumok jelentősége helyett, hogy sokkal fontosabb azt vizsgálni, hogy kik és kiket tekintenek győztesnek.
KINEK AZ ÜNNEPE? KINEK A GYŐZELME?
Idén májusban már lezajlottak Európa-szerte a Győzelem Napi megemlékezések. Ezzel kapcsolatban Balogh Gábor azt emelte ki, hogy napjainkban már teljesen megváltozott az ünnepségek jellege. Már az 1980-as évek Szovjetuniójában is leginkább katonai felvonulásokkal ünnepelték meg saját győzelmüket, 1991 után Oroszországban pedig ez a nap az egyik legfontosabb emléknappá vált. A katonai parádékkal kapcsolatban nem csak az erődemonstrációt érdemes kiemelni. A rendezvény fontosságát is bizonyítja, hogy a mindenkori orosz elnök által az ünnepi beszédében megfogalmazott gondolatok politikai üzenetként épülnek be a köztudatba. A nyugat-európai országok közül Baczoni Dorottya Franciaországot hozta fel példaként, ahol minden évben tartanak megemlékezést, valamint Oroszországhoz hasonlóan, a Győzelem Napja náluk is munkaszüneti nap. Az orosz parádéhoz viszonyítva azonban kevésbé látványos és lényegesen kisebb politikai szerepet tölt be a francia megemlékezés. Hiába kevésbé látványos nyugaton a Győzelem Napja, sok szempontból még mindig a II. világháborús győzelmük az, ami legitimációs alapot biztosít az egykori nyertes országoknak. Franciaország nagyhatalomként, az ellenállás mítoszát megteremtve azonosítja saját maga háborús részvételét, miközben a háború menetében és lezárásában elenyésző szerepet játszottak.
A valódi győztesekkel kapcsolatban Baczoni Dorottya megjegyezte, hogy 1945 után felerősödött a gyarmattartó birodalmak térvesztése, ami még az I. világháború alatt kezdődött meg. Franciaország és Nagy-Britannia elvesztette vezető szerepét a kontinensen, amit az Amerikai Egyesült Államok vett át. A győzelmi mámorban úszó „szabad világ” képviselői viszont Kelet–Európa országait átengedték addigi szövetségesüknek, a Szovjetuniónak, akik rövidesen hozzáláttak az európai demokratikus eszmék és intézmények felszámolásához ezekben az államokban. A háború két valódi győztese: az USA és a szovjetek folytathatták a hegemóniáért folyó küzdelmet. Balogh Gábor hozzátette, hogy
a két szuperhatalom vitathatatlanul a II. világháború abszolút győztesei, a nagy kérdés, hogy miért lett ugyanúgy győztesként kikiáltva Franciaország vagy éppen Lengyelország.
Erről Washingtonban és Moszkvában döntöttek. Sztálin számára Lengyelország háború utáni szerepe jelentősen felértékelődött, miután már 1945-ben bekövetkezett a kommunista hatalomátvétel. Ezt a tényt a szovjetek saját javukra akarták fordítani hiszen, hiszen ha egy győztes ország politikai elitje és társadalma úgy döntött, hogy a kommunizmus útjára lépnek, akkor a nyugati hatalmaknak nincs joga beleszólni a kelet–európai hatalmi átrendeződésbe. Ugyanúgy, ahogy az amerikaiak elfogadták Lengyelország és Csehszlovákia győztesekként való kezelését, a szovjetek elfogadták ezt Franciaország esetében.
A beszélgetésen még szó esett a nagyhatalmak „kisországok” felé mutatott hozzáállásáról, Európa háború utáni érdekszférákra történő felosztásának előzményeiről, kiváltó okairól és következményeiről. A beszélgetőpartnerek megvitatták azt is, hogy az orosz–ukrán háború hatására hogyan kerültek ismét előtérbe az eddig leggyakrabban a XX. századhoz kapcsolódó történelmi fogalmak.
