„Minden művészet propaganda. Ámde nem minden propaganda művészet.” – írja George Orwell 1940-ben megjelent esszéjében. Magyarországon 1948 és 1956 között, a Rákosi-rendszer nyolc éve alatt a plakátművészetet is teljes mértékben a pártállam szolgálatába állították, mindenhonnan a szocialista gazdaság felépítése, a tervgazdálkodás, a beszolgáltatások, a termelésre való buzdítás harsogott. De vajon születtek-e remekművek a magyar művészettörténet legpropagandisztikusabb éveiben is?
A magyar plakátművészet viszonylag jól korszakolható, ugyanis a politikai váltások látványosan hozták magukkal az utcai plakátok és a faliújságok stílusbeli és tartalmi változásait. Ezen belül részben művészettörténeti-politikatörténeti lencsén keresztül külön is vizsgálhatók a propagandisztikus céllal készült plakátok. Mióta a figyelemfelkeltő képek gyors és olcsó sokszorosíthatóságát feltalálták, az államhatalom mindenkor hasznát vette e módszernek, hogy társadalmait informálja és meggyőzze üzenetei érvényességéről. A huszadik század tömegtársadalmainak megjelenésével pedig minden korábbinál intenzívebben jelentkeztek a plakátkampányok, különösen háborús, válságos időszakokban.
1948 és 1956 között, a Rákosi-rendszer nyolc éve alatt a plakátokat teljes mértékben a pártállam szolgálatába állították, mindenhonnan a szocialista gazdaság felépítése, a tervgazdálkodás, a beszolgáltatások, a termelésre való buzdítás harsogott. A gazdasági újjáépítés propagálásának objektíven szükségszerű oka is volt, mivel a második világháború után romokban hevert az ország. Ezért bármelyik más államhatalom is használta volna a vizuális meggyőzés eszköztárát az újjáépítés előremozdítására. A szovjet típusú totális diktatúra kiépítésére azonban az volt jellemző, hogy a Magyar Dolgozók Pártja az élet minden területét teljes irányítás és ellenőrzés alá kívánta vonni. A plakátok ennek a törekvésnek lettek látványos eszközei.
A szocialista blokk országainak ezekben az években a plakátok tekintetében is a szovjet direktívát kellett követniük. Az irányadó határozatot 1948 novemberében hozta az SZKP Központi Bizottsága, mely szerint a plakátoknak az „aktuális politikai és építő megmozdulásokba kell bekapcsolódnia”, legfontosabb feladata, hogy „hazafiasságra, a kommunizmus ügye, Lenin–Sztálin pártjának ügye iránti odaadásra nevelje a tömegeket, […] meg kell mutatnia a bolsevik párt vezető szerepét, világos és közérthető, a szovjet nép erejéről és hatalmáról beszélő alakokat kell alkotnia, alakokat, amelyek a haza iránti aktív szeretetre nevelnek”.[1] Erre a határozatra hivatkozott Mihályfi Ernő népművelési miniszterhelyettes is 1952 februárjában a Képző- és Iparművészek Szövetsége grafikus alosztályának ankétján, amikor megállapította, hogy a plakátművészetet még inkább a politika szolgálatába kell állítani, mert Budapest utcáin még mindig sok a moziműsort, színházat, kiállításokat és termékeket hirdető reklámplakát, és kevés a politikai plakát. Mihályfi szerint „[a] magyar plakátművészetnek, mint a magyar képzőművészet egyik ágának fejlődése is része a magyar kultúrforradalom fejlődésének, és a kultúrforradalom további kibontakozásának szolgálnia kell a felemelt ötéves terv megvalósítását, ipari fejlődésünket, valamint a mezőgazdaság szocialista átalakítását.”[2]
Stílus és ideológia
A tartalmi, ideológiai elvárások tehát nagyjából egyértelműek voltak, a következő kérdés a kivitelezés. A Rákosi-rendszer volt az egyetlen korszak a magyar történelemben, amelyben lényegében egy stílus, egyetlen művészeti irányzat hegemón uralma volt jelen, a Szovjetunióból importált szocialista realizmus. A „szocreál” ma gyakran félreértett kifejezés, a hetvenes évek panelházait és a „Kádár-kockákat” is sokszor tévesen a szocreálhoz sorolják, csak mert a szocialista időszakban épültek. A magyarországi szocialista realizmus ennél szűkebb értelmű: a Szovjetunióból diktált, formai realizmuson alapuló, a szocialista gazdasági–társadalmi modellnek megfelelő stílus volt. A formai követelmények kész receptként érkeztek Moszkvából, maga az irányzat pedig már a harmincas-negyvenes években megszilárdult, így kész állapotban kapta meg Magyarország és a szocialista blokk. A szovjet művek kopírozása olyan méreteket öltött, hogy 1951-ben egy önálló másoló tanszak felállítása is felmerült a Képzőművészeti Főiskolán.[3]
Bár központi előírások voltak a stílust illetően is, mégis alkottak felismerhető arcéllel rendelkező festők, grafikusok. Így a komorabb, még az expresszionizmus jegyeit magán viselő plakátok Ék Sándor stílusát követhették (1. kép), az élénk színű, vidámabb munkákban pedig többek között Pál György és Reich Károly jártak az élen.[4] A rákosista kánonba bekerült képzőművészeket érdemes volt követnie a többi plakátgrafikusnak, így végső soron kialakulhatott egy többé-kevésbé felismerhető magyar stílus, a szovjetnek természetesen továbbra is alárendelődve.
Színek és szimbólumok
A korszak színpalettáján az Ék Sándor-féle, még a Tanácsköztársaság plakátjait idéző vörös-fekete stílustól eltekintve leginkább az élénk, vidám színek domináltak. További korszakolás itt is lehetséges, ugyanis a diktatúra kiépülése és Rákosi-kormány alatt (1948–1953) a vörös szín dominált, majd a Nagy Imre- és a Hegedüs-kormányok alatt a földszínek kerültek túlsúlyba. Ennek oka egyrészt a kezdeti évek mozgósító hangulata, a kommunizmus vörös zászlójának szinte kötelező megjelenítése. A vörös zászlók továbbra is jelen voltak, de a Nagy Imre-kormánytól kezdve kiemelkedően nagy számú plakát célozta a parasztságot, ezért rengeteg mezőgazdasági témájú plakát készült, amelyekhez túlnyomóan földszíneket használtak (2. kép).[5]
A korszak ikonográfiájának leginkább felismerhető elemei a visszatérő tárgyak, szimbólumok és az emberábrázolás. A vörösön túl a magyar nemzeti színű zászlók, szalagok, a búzakalász, a kenyér, a vas és acél országát szimbolizáló füstölgő gyár, a kommunista jelképek, mint a vörös csillag, a munkásököl, a sarló és kalapács rendszeres visszatérése, de gyakori elem volt a hajnal, a láthatáron felkelő vörös Nap is. A személyek közül Rákosi Mátyás alakja, és természetesen Marx, Engels és Lenin a leggyakoribbak. Támogatott volt a történelmi kép is, ám kifejezetten csak olyan, a párt által „proto-baloldalinak” ítélt alakok megjelenítésével, mint Dózsa György, Rákóczi, Petőfi vagy Kossuth. Az ideológiailag helyes műveken Rákosi mindenki más fölé magasodik, nála magasabban legfeljebb a kommunista ősatyák, és zászló vagy vörös csillag formájában maga az eszme helyezkedhet el (3. kép) – kivéve amikor kifejezetten a nép egyszerű gyermekeként, munkásokkal és katonákkal szóba elegyedve rajzolták meg.
Középpontban a szocialista embereszmény
Az emberábrázolásokon fontos volt hangsúlyozni a kicsattanó egészséget is: a munkások és parasztok mind erősek, megfeszített izmokkal dolgoznak, napbarnítottak, pirospozsgásak. Még az óvodás gyermekeket is szinte olimpiai atléták testarányaival ábrázolták (4. kép). Az emberalakok a társadalom ideális felépítéséről is üzennek. Némelyik plakátokon a platóni ideális állam hármas felosztására rímelve a katona–munkás–földműves hármasa jeleníti meg a nép egységét (5. kép). A dolgozók ruhája bár nem élére vasalt, de mindig tiszta: a társadalomkritikus „naturalista” ábrázolás tiltott volt, kerülték továbbá a reakciósnak minősülő magyar népviselet megjelenítését is, helyette egyszerű, funkcionális, semleges mintázatú kötényt, kendőt viseltek a magyar lányok és asszonyok.
Ehhez kapcsolódóan érdemes végül kitérni a család- és nőábrázolás jellemzőire is. Az 1920-as évek korai leninista időszakára a Szovjetunióban még egyfajta családellenesség volt jellemző, a családi kötelékek felbontása és újraértelmezése, ennek megfelelően az apa-anya-gyermekek ábrázolása nem volt fontos a plakátokon, a szocialista realizmus sztálinista korszakára azonban visszatért a család, mint a társadalom alapegysége és még a nemzeti szimbólumok is helyet kaphattak valamelyest. A családnak azonban ebben az időszakban is a magasabb célnak kellett alárendelődnie, funkciója végső soron a szocializmus építése volt: maga az anyaság is egy volt a fontos „termelési feladatok” közül. A nőket ezért vagy anyaként, vagy dolgozóként ábrázolták. A második világháború alatt és után jelentősen átalakultak a munkára fogható réteg nemi arányai, ezért fontos volt hangsúlyozni a női munkaerő megbecsülését is, a – látszólagos – emancipációt.[6] Ennek jegyében váltak a korszak ikonikus szereplőivé a traktoroslányok és az ehhez kapcsolódó plakátok is. Pál György 1950-es, híres grafikáján (6. kép) szinte minden ikonográfiai jellegzetesség összesűrűsödik: Az előtérben a „maradi” népviseletet hordó lányt a sztahanovista (vagy „Kiváló Dolgozó”) jelvénnyel kitüntetett nő kicsattanó hangulatban oktatja a traktorozásra, miközben a háttérben felsejlik a jövő, ahol már magabiztosan szánt egy másik traktorosnő. A harsogó traktoroslány-kampányok ironikus sorsa a látványos bukás lett, ami azonban már egy különálló cikk témája lehetne.
Művészet és propaganda
Orwell fent idézett esszéjében arra utalt, hogy minden műben kell lennie valamilyen üzenetnek az alkotó részéről, ilyen értelemben pedig minden mű propaganda. [7] Már ez a megállapítás is könnyen elfogadható, azonban a gondolat másik fele („ámde nem minden propaganda művészet”) még jobban ráillik vizsgált korszakunkra.
A központilag előírt szocreál stílus mindenképpen akadályozta – ha nem egyenesen kasztrálta – a művészi kifejezés szabadságát, erejét, így a plakátok nagy részére inkább kordokumentumként és alkalmazott művészeti érdekességként tekinthetünk. Néhány alkotónak és grafikának azonban még így is sikerült kitűnni dinamizmusukkal, szellemességükkel, az egységesített stílust itt-ott feszegető egyediségükkel. Keressük ezeket a kivételeket a múzeumokban, képtárakban, és kezeljük helyén, mint propagandatermék, ami másodsorban művészet is.
Dudás Bertalan
Felhasznált irodalom:
Demeter Zsuzsanna: Plakátok! Plakátok? In: História, 9/5-6. (1987)
Nagy Boglárka: Agitáció és propaganda a Rákosi-korszak plakátjain. In: Sólyomfi A. Hanna – Virányi Péter (szerk.): A propaganda propagandája. Budapest, Gondolat, 2020.
George Orwell: Inside the Whale and Other Essays. London, Victor Gollancz, 1940.
Pásztor Anita: Női reprezentáció az 1950-es évek magyar propagandaplakátjain. In: Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat 6/2. (2016) 198–227.
Prakfalvi Endre – Szűcs György: A szocreál Magyarországon. Budapest, Corvina, 2010.
Vadas József: Alkalmazott grafika (könyv- és plakátművészet). In: Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században, III. kötet. Szekszárd, Babits Kiadó, 1996-2000.
Lábjegyzetek:
[1] Idézi Demeter Zsuzsanna: Plakátok! Plakátok? In: História, 9/5-6. (1987) 34.
[2] Demeter Zsuzsanna: i.m.
[3] Prakfalvi Endre – Szűcs György: A szocreál Magyarországon. Budapest, Corvina, 2010. 110.
[4] Vadas József: Alkalmazott grafika (könyv- és plakátművészet). In: Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században, III. kötet. Szekszárd, Babits Kiadó, 1996-2000. 114.
[5] Nagy Boglárka: Agitáció és propaganda a Rákosi-korszak plakátjain. In: Sólyomfi A. Hanna – Virányi Péter (szerk.): A propaganda propagandája. Budapest, Gondolat, 2020. 283.
[6] Pásztor Anita: Női reprezentáció az 1950-es évek magyar propagandaplakátjain. In: Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat 6/2. (2016) 222–224.
[7] George Orwell: Inside the Whale and Other Essays. London, Victor Gollancz, 1940.
Képek forrása:
1. kép: Corvina Kiadó
2. kép: Magyar Nemzeti Múzeum
3. kép: Magyar Nemzeti Múzeum
4. kép: Bedő Árverezőház
5. kép: Magyar Nemzeti Múzeum
6. kép: Magyar Nemzeti Múzeum
