Mit adott Semmelweis a világnak? És mit adott a világ Semmelweisnek? Az első kérdésre azért nem egyszerű válaszolni, mert szinte lehetetlen felmérni, hány gyermekágyas anyát mentett meg felfedezése. Saját kora mostohán és méltatlanul bánt vele, ezt már több mint száz éve tudjuk. A halála utáni évtizedekben a tudományos közösség megkövette őt, és az orvostudomány nagyjai közé emelte, de a történelmi emlékezet fordulatosabb utat szánt Semmelweisnek. Hosszú idő telt el, míg az anyák megmentője a bécsi elmegyógyintézetből a Nemzeti Panteonig jutott.
Semmelweis Ignác Fülöp 1818. július 1-én, a Tabánban született, tíz testvére közül az ötödikként. Családjáról, származásáról kortársainak nem volt alapos ismeretük, ezért Semmelweis magyarságának és németségének kérdése is a huszadik századra maradt, amely vita már önmagában egy historiográfiai tanulmány lehetne. E vita azonban már kétséget kizáróan eldőlt. Felmenői a 17. században már biztosan Magyarországon éltek, de német anyanyelvűek voltak egészen Budára költöző szüleiig, Ignác és testvérei azonban már magyarként lettek anyakönyvezve a színes, vegyes nemzetiségű Tabánban. A Semmelweis család igazi hungarus volt, ami az 1840-es években identitásbeli és politikai értékválasztásaikban hangsúlyosan meg is nyilvánult: négy fivére is csatlakozott az 1848-as forradalomhoz, közülük Károly testvére Szemerényire is magyarosította nevét.[1] Semmelweis Ignác a szabadságharc leverése után még inkább őrizte magyarságát, amivel Bécsben kiérdemelte a „der wilde Ungar”, a vad magyar jelzőt. Semmelweis magyarságának igazolására a történészi alaposság igényén felül egyébként nem is lett volna szükség, ha a világhír csúcsán nem kérdőjelezték volna meg azt többen is.[2]
Semmelweis Ignác 1864-ben
1837-ben iratkozott be az orvosi karra, amelyet félig Bécsben, félig Pesten végzett el, a két egyetem között ugyanis jellemző volt az átjárás a tanári kar és a medikusok részéről is. 1844-ben megszerezte orvosdoktori diplomáját, majd 1846-tól tanársegédi állást kapott a bécsi közkórház szülészeti osztályán, ahol világra szóló jelentőségű felfedezését tette. A kórházban szülő anyák gyermekágyi lázban való elhalálozása ebben az időben súlyos probléma volt, amire a kor orvostudósai nem találtak megoldást. Voltak olyan hónapok, amikor a szülő nők harminc százaléka meghalt. Ennek a tragikus helyzetnek akart Semmelweis a mélyére ásni. Alaposan tanulmányozta az osztályon az elmúlt évek kimutatásait és egyszerű statisztikai módszerrel jutott el felismerésére, amit azonban empirikusan még sokáig nem tudott bizonyítani. Szemébe ötlött, hogy a bábák és az orvostanhallgatók által vezetett szülések között lényeges eltérés van a halálozások arányában. Csak arra kellett rájönnie, hogy mi az, amit a bábák másként csinálnak. Ez pedig a boncolás volt: a medikusok képzésük során holttesteket boncoltak és vizsgáltak, míg a bábáknak nem volt bonctermi képzésük. Világossá vált, hogy amikor az orvosok boncolás után fertőtlenítetlen kézzel vizsgálják a várandós nőket, azok szervezetébe juttatják azt a „bomló szerves anyagot”, ami a gyermekágyi lázért felelős. A megoldás az alapos kézfertőtlenítés volt: többféle vegyszerrel való kísérletezés után a klórmeszes kézmosásra esett a választás. Az eljárás rendszeresítése előtt azonban több akadály is húzódott. Semmelweis osztályán kötelezte az orvosokat és az ápolószemélyzetet az alapos bemosakodásra, ami már csak azért is népszerűtlen volt, mert a több perces, kefével és maró anyaggal történő kézmosás hosszadalmas és kellemetlen volt. A legfőbb akadály azonban Semmelweis statisztikai bizonyítékainak figyelmen kívül hagyása volt annak ellenére is, hogy a fertőtlenítés bevezetése után látványosan csökkent a gyermekágyi lázas halálesetek száma. A Semmelweis halála utáni legendaalkotásra jellemző, hogy a huszadik századi irodalmi és filmes feldolgozások e küzdelmet általában egyszemélyes szélmalomharcnak állították be, holott pályatársai közül sokan vele együtt küzdöttek az új eljárás elterjesztéséért.[3] A korabeli hagyományos orvoslás azonban a statisztikai bizonyítékokat még nem kezelte a helyén, és nem tudott a baktériumok létezéséről sem. A betegségek terjedésére még mindig az évszázados miazma-elmélet volt az elfogadott, mely szerint nem kontaktussal, hanem légáramlatokkal terjednek a betegségek. Igaz, még Semmelweis sem volt tisztában a fertőzés konkrét mechanizmusával: a kórokozó baktériumok elméletére, Louis Pasteur világraszóló felfedezésének elterjedésére még Semmelweis halála után is éveket kellett várni.[4]
A síremlék 1909-es állapota
Semmelweis felfedezése után a tudományos vita csaknem ötven évig tartott, míg teljesen elfogadott nem lett. Ekkor az anyák megmentője már évtizedek óta nem élt. 1865-ben, a Bécs melletti döblingi elmegyógyintézetben halt meg, csakúgy mint öt évvel korábban Széchenyi István gróf. A legnagyobb magyart és a legnagyobb magyar orvost ez a tény is összeköti, további táptalajt adva a legendává válásnak. Történelmi emlékezete ekkor indult el hosszú útján, néhány évtizedig a tudományos elismerés folyamatával párhuzamosan, majd leválva róla. Mikor a tudomány panteonjában már révbe ért, az emlékező közösségben is elkezdett dolgozni a történelmi igazságszolgáltatás igénye. Mindez az utca- és intézményelnevezéseken, valamint az emlékéveken és emlékbizottságokon túl a művészi feldolgozásokon és Semmelweis földi maradványainak történetén keresztül ragadható meg legjobban.
Halála után teste még huszonhat évig nem nyugodhatott magyar földben: a bécsi köztemetőben fakereszttel jelölt sírba helyezték, csak a temető felszámolásakor kerültek maradványai Magyarországra. 1891-ben a Fiumei úti Sírkertben felesége családi kriptájába temették el újra, ám még ugyanebben az évben a frissen alakult Semmelweis Emlék Végrehajtó-bizottság felvetette a harmadszori, ezúttal méltó díszsírhelybe való újrahantolást.[5] Végül 1894-ben helyezték el a Nemzeti Panteonba, a sírhely leleplezését a Nemzetközi Közegészségi és Demográfiai Kongresszus idejére időzítették. Magát a Nemzeti Panteon gondolatát Széchenyi István vetette fel 1841-ben, és a Walhalla magyarításaként az Üdvlelde nevet szánta neki. A díszszarkofág tervezését több műépítész között versenyeztették meg, végül Schickedanz Albertet kérték fel a tervezésre. A síremléknek monumentálisnak, mégis egyszerűnek kellett lennie, amellyel Semmelweis felfedezésének egyetemességét kívánták hangsúlyozni: „…az emlék alakja igen egyszerű legyen, római columbarium vagy görög vagy egyiptomi sarkophag, szóval alakjával s nézeteivel imponáló s mégis egyszerű s így olcsó kőemlék, melyen csak Semmelweis neve legyen.”[6]
Semmelweis sírhelye az Orvostörténeti Múzeum kertjében, előtérben Borsos Miklós Anyaság című szobrával
Ez sem lett azonban Semmelweis utolsó nyughelye, ugyanis 1929-ben a sír bérleti joga lejártakor a „művész-író” parcellába helyezték a földi maradványokat a mészkő szarkofággal együtt.[7] Az utolsó exhumálásra 1963-ban került sor, ekkor antropológiai vizsgálatnak vetették alá és megállapították, hogy a koporsóban valóban Semmelweis Ignác csontjai voltak. Koponyájáról gipszmásolatot készítettek, amely a tabáni szülőházában kialakított Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban kapott helyet. Megtisztított csontjait ugyanitt helyezték el a kertben 1964-ben, majd halálának százéves évfordulóján, 1965. augusztus 13-án avatták fel magát a múzeumot. A „lebegő” római szarkofág helyett ma az udvar kőfalára írt egyszerű betűk jelzik Semmelweis nyughelyét, előtte pedig Borsos Miklós jellegzetes stílusú, Anyaság című bronzszobra áll.
A Semmelweis életéről készült 2023-as film
A tudományos közösség 1885-től kezdve adott ki könyveket Semmelweisről, majd először 1905-ben publikálták összegyűjtött műveit is. A szépirodalomban azonban csak az első világháború után indult el Semmelweis emlékezeti megdicsőülése, érdekes módon először német és francia nyelvterületen. Szállási Árpád orvostörténész e tényről a következőképpen gondolkozott el: „Mintha Trianonért szinte Semmelweis-szel akartak volna bennünket kárpótolni”.[8] A leghíresebb magyar orvos történetéről 1939 és 2023 között számos játékfilmet és dokumentumfilmet forgattak, amelyből megismerhetjük a tragikus meg nem értettség ikonját. A művészi feldolgozások nagy száma is mutatja a történet időtlenségét, erejét. Semmelweis Ignác földi maradványainak sorsa és történetének megjelenítése egyaránt a társadalmi emlékezet utólagos korrigáló vágyát példázza, mindez többet mond el az emlékező közösségről, mint magáról a híres orvosról. Csontjai a tabáni szülőházában száz év után hazataláltak, így reméljük már valóban végső nyughelyénél róhatjuk le tiszteletünket. Mindeközben abban is bízhatunk, hogy az utolsó regény és film még nem készült el a magyarsága és a gyógyítás egyetemes imperatívusza mellett elkötelezett Semmelweisről.
Dudás Bertalan
Irodalomjegyzék:
Guy Bordenave: Louis Pasteur (1822–1895). In: Microbes and Infection, 5/6. (2003) 553–560.
Horányi Ildikó: Örök nyugalom? A Semmelweis-síremlék története. In: Artmagazin, 77. (2015) 48–53.
Kapronczay Károly: A Semmelweis család eredete és története. In: Kapronczay Károly (szerk.): Semmelweis. MTA Orvostörténeti Munkabizottsága – Magyar Tudománytörténeti Intézet – Kőbánya Önkormányzata, Budapest, 2015. 19–42.
Kásler Miklós: Semmelweis Ignác, az anyák megmentője. In: Polgári Szemle, 14/4–6. (2018) 155–178.
Papp Zoltán: Semmelweis Ignác négyszeri kihantolása. In: Semmelweis Egyetem, 6/5. (2005)
Szállási Árpád: Semmelweis Ignác a szépirodalomban. h.n. 1991. (http://ekor-lap.hu/informacio/2019/06/27/semmelweis_ignac_a_szepirodalomban)
Képek:
1.kép: Semmelweis Ignác 1864-ben
Forrás: Wikimedia commons
2. kép: A síremlék 1909-es állapota
Forrás: Dirner Gusztáv (szerk.): Nemzetközi Semmelweis-Emlék Budapesten. Franklin, Budapest, 1909.
3. kép: Semmelweis sírhelye az Orvostörténeti Múzeum kertjében, előtérben Borsos Miklós Anyaság című szobrával
Forrás: Artmagazin
4. kép: A Semmelweis életéről készült 2023-as film
Forrás: Semmelweis (r. Koltai Lajos, 2023.)
Lábjegyzetek:
[1] Kapronczay Károly: A Semmelweis család eredete és története. In: Kapronczay Károly (szerk.): Semmelweis. MTA Orvostörténeti Munkabizottsága – Magyar Tudománytörténeti Intézet – Kőbánya Önkormányzata, Budapest, 2015. 19–42.
[2] Kásler Miklós: Semmelweis Ignác, az anyák megmentője. In: Polgári Szemle, 14/4–6. (2018) 155–178.
[3] https://semmelweis.hu/az-egyetemrol/semmelweis-ignac/
[4] Guy Bordenave: Louis Pasteur (1822–1895). In: Microbes and Infection, 5/6. (2003) 553–560.
[5] Horányi Ildikó: Örök nyugalom? A Semmelweis-síremlék története. In: Artmagazin, 77. (2015) 48–53.
[6] Idézi Horányi: u.o.
[7] Papp Zoltán: Semmelweis Ignác négyszeri kihantolása. In: Semmelweis Egyetem, 6/5. (2005)
[8] Szállási Árpád: Semmelweis Ignác a szépirodalomban. h.n. 1991. (http://ekor-lap.hu/informacio/2019/06/27/semmelweis_ignac_a_szepirodalomban)
