Rendszerváltoztatás a szimbolikus térben

Josip Broz Tito iránt a mai napig erős érzelmekkel fordulnak a délszláv államok lakói. Személyi kultuszának maradványai még a XXI. században is jelen vannak a balkáni társadalmakban. Jugoszlávia felszabadítója, a nácikat kiűző partizánvezér, az ország politikájába a „harmadik utat” elhozó politikus iránti nosztalgikus érzelmekre ma csak Titostalgia néven utalnak. De pontosan miben is mutatkozik meg Tito emlékezete?

2006-ban a portugál köztévé szavazást rendezett, hogy kiderüljön, kit tartanak az emberek a valaha élt legnagyobb portugálnak. Ezzel párhuzamosan egy másik tévécsatorna is elindított egy szavazást „A legrosszabb portugálok” címen. A huszadik századi diktátor, António de Oliveira Salazar mindkettőt fölényesen megnyerte. A legnagyobb portugálok versenyén a 15. században élt Tengerész Henrik herceg csak a hetedik helyen kullogott Salazar után, pedig a diktatúra hivatalos emlékezetpolitikája szerint még ő volt a portugál világcivilizáló szellem legfőbb jelképe, és mindmáig ő az egyik legismertebb portugál történelmi személyiség.[1]

1951. július 23-án hunyt el Henri Philippe Pétain Yeu szigetén. Halálával Franciaország egyik megosztó személyisége távozott az élők sorából. Életműve mindmáig megosztja a francia közvéleményt, olykor a napi politikai küzdelmek részét is képezi. De miért lett száműzve a verduni csata győztes parancsnoka a francia történelmi panteonból?

Dél-Afrika történelme során több elnyomó, kizsákmányoló és faji megkülönböztetésre épülő rendszertől függött. A XVII. század közepétől kezdve a terület a holland, majd a XVIII. század végétől az angol gyarmatosítók kezébe került, önállóságuk kivívása után pedig az úgynevezett apartheid rendszert vezették be, melynek alapja a faji megkülönböztetés és a helyi fehérek politikai dominanciája volt. Az apartheid politika egészen 1994-ig volt életben, ez idő alatt a hivatalos emlékezetpolitika szinte kizárólag a holland és angol gyarmatosítók leszármazottainak próbált megfelelni. A politikailag és társadalmilag is korlátozott fekete lakosságban így óriási feszültség gyűlt össze az évtizedek alatt, a gyarmati és apartheid múltra emlékeztető műemlékekkel és szobrokkal kapcsolatos kérdések azonban még napjainkban is megválaszolatlanok.

Sokan úgy vélik, hogy egy traumatikus időszak után legalább annyi időnek kell eltelnie, hogy az általa okozott sebek begyógyuljanak, mint ahány évig maga az időszak tartott. A harminchat évig fennálló Franco-korszak a diktátor halálával lassan fél évszázada véget ért, a spanyol társadalmon belül mégis mély árok húzódik a huszadik század emlékezetével kapcsolatban. Az árok alján pedig ott fekszik az 1936–39-es polgárháború többszázezer halottja.

1945. május 8-án a németek feltétel nélkül letették a fegyvert, ezzel véget ért Európában a második világháború. Adolf Hitler pár nappal korábban a kancellária alatt található bunkerben saját kezűleg vetett véget életének. Ezzel lezárult Németország nemzetiszocialista korszaka, és lehetővé vált – legalábbis az ország nyugati része számára –, hogy elinduljon a demokratikus fejlődés útján. Muszáj volt a múlttal szembenézni, hogy tiszta lappal kezdhessenek neki az új korszaknak.

A Brit Birodalom a XX. század elejére területileg és lakosságát tekintve is a legnagyobb gyarmattartó országgá nőtte ki magát. Gyarmatai Észak-Amerikától Indiáig húzódva minden kontinensen megtalálhatóak voltak. A tengerentúli gyarmatosítás és idegen civilizációk alattvalói sorba döntését megelőzően azonban az angolok először a Brit-szigeteket hajtották teljes uralmuk alá. A mindenkori angol korona ambíciójának első áldozatai az Ír-szigetek lakói voltak. Az írek a XVII. századtól kezdve egészen az 1922-es domíniumi státuszuk elnyeréséig a brit kormány függésében voltak. A birodalom hatalmi szimbólumaival szemben azonban már jóval az első szabad ír kormány megalakulása előtt szembeszálltak.

Cikksorozatunk első részében a Kaukázus három posztszovjet országának átalakulását tekinthettük át. Az önállósult utódállamok emlékezetpolitikája a számos helyi jellegzetességen felül megegyezett abban, hogy a kormányok a szovjet emlékműveket többnyire eltávolították a közterekről, a kommunista vezetőkről és emléknapokról elnevezett utcákat átnevezték, és általánosságban a nemzeti történelem szimbolikája érvényesült az újjá formálódó emlékezeti térben. De mi történik akkor, ha a szovjet múlt első számú szimbóluma a nemzet valaha született leghíresebb fia is egyben?

61 évvel ezelőtt, 1961. augusztus 13-án hajnalban a berliniek arra lettek figyelmesek, hogy a keletnémet fegyveres erők lezárják a város nyugati és keleti szektora között húzódó határt. Az események ilyen jellegű eszkalálódása meglepte a nyugatiakat, hiszen Walter Ulbricht, a keletnémet állampárt, az NSZEP[2] főtitkára alig egy hónappal korábban még azt nyilatkozta, hogy nincs szándékában falat építeni. A Fal 28 éven át szelte ketté a várost, a hidegháború szimbólumává vált. Nemcsak a német nép megosztottságát jelképezte, hanem azt is, ahogy a kommunista rezsimek megfosztották lakosságukat a szabadságtól.

Az indiai szubkontinens rengeteg történelmi korszakot és konfliktust megélt. Tartományai felett uralkodtak maharadzsák, szultánok, fejedelmek, azonban Indiában sosem alakult ki egy területileg, politikailag és vallásilag egységes állam. Ezt kihasználva először a Brit Kelet-Indiai Társaság, majd maga a Brit Birodalom kísérelte meg India területi egyesítését. A közvetlen brit gyarmati függés majdnem százéves időszaka a mai napig heves ellenérzéseket vált ki az indiai társadalomban.

Új cikksorozat a XX. Század Intézettől! A szovjet utódállamok egy sor súlyos gazdasági és társadalmi problémát, de még ennél is több Lenin-szobrot és utcanevet örököltek meg az összeomlott kommunista birodalomtól. 1991-ben a „népek hegyeként” ismert Kaukázus térségében három független állam alakult meg, melyeknek szintén kezdeniük kellett valamit a Moszkvából szállított szobrokkal és emlékekkel. Ezeket részben összetörték, kidobták, részben integrálódtak az új államiságban és az emlékezeti közösségben.