AZ ATOMSOROMPÓTÓL A BUDAPESTI MEMORANDUMIG

A Szovjetunió felbomlása után, 1994-ben Magyarországon rendezték Ukrajna helyzetét. A budapesti tanácskozáson arról egyeztek meg, hogy Ukrajna területi integritásáért és biztonságáért cserébe feladja atomfegyvereit. Ez a döntés ahhoz a fél évszázados globális folyamathoz kapcsolódott, amit a nukleáris fenyegetettség hívott életre.

Egy megsemmisítés előtt álló ballisztikus rakéta 1997-ben.
Vakulencsuk katonai bázis, Ukrajna

Mindannyiunk fejében él egy kép az atombomba gombafelhőjéről, és tudjuk, hogy egy atomháború civilizációnk pusztulását okozná, de ma mégsem ez szorongásaink legfőbb tárgya. A hidegháború éveiben azonban, különösen az 50-es és 60-as évek atompánikkal terhelt időszakában az emberek mindennapjaiba férkőzött be a megsemmisítő nukleáris csapástól való félelem. A nagyon is valós veszély és a számos majdnem bekövetkezett katasztrófa[1] miatt nemzetközi egyeztetések sorát kezdték meg a nukleáris hatalmak és a nemzetközi szervezetek, amelyek az atomfegyverek elterjedésének megakadályozását, és a meglévő arzenálok csökkentését voltak hivatottak elérni.

A napjainkban újra a közbeszédben forgó 1994-es Budapesti Memorandum, amelyben Ukrajna nukleáris lefegyverkezéséről és szuverenitásának biztosításáról egyeztek meg, ennek a világpolitikai folyamatnak az egyik regionális leágazása volt. Megértéséhez a hidegháborús korszak nukleáris korlátozásról szóló tárgyalásait, egyezményeit kell áttekintenünk. Tegyük hozzá, az atomfegyverek korlátozásának problémája a szomszédunkban dúló háborún túl is foglalkoztatja a világot, elég ha Észak-Koreára gondolunk, vagy még inkább Iránra, amely atomhatalommá válása esetén az orosz–ukrán háborúban is meghatározó lehet.[2]

Hirosima és Nagaszaki elpusztítása után szinte rögtön a nemzetközi közvélemény homlokterébe került a nukleáris non-proliferáció kérdésköre, vagyis az atomfegyverek elterjedésének megakadályozása. 1946 januárjában az ENSZ létrehozta Atomenergia Bizottságát (UNAEC), amelynek egyik célkitűzése az volt, hogy a nukleáris energia csakis békés célokra történő használatát biztosítsa. Ennek ellenére mégis sorra következtek a tesztrobbantások: 1949-ben a Szovjetunió, 1952-ben az Egyesült Királyság, 1960-ban Franciaország, 1964-ben Kína tesztelte atombombáját.[3]

Nemzetközi egyezmények – a világbéke, vagy a hegemónia biztosítása?

1958-tól kezdve az ENSZ Közgyűlése több határozatot is hozott a korlátozások sürgetésére. Ennek eredményeként 1963-ban született meg az első globális szintű egyezmény, ami a non-proliferáció irányába mutatott, ez volt a Részleges Atomcsend Egyezmény (Partial Test Ban Treaty), ami megtiltotta a kísérleti robbantásokat a légtérben, az óceánok mélyén és a világűrben is. A szerződést először az USA, a Szovjetunió és az Egyesült Királyság írta alá, a szintén atomhatalom Kína és Franciaország azonban tartózkodott az aláírástól, de rövidesen még az egyezményt ratifikáló atomhatalmak is nyíltan figyelmen kívül hagyták azt, és folytatták fegyverteszteléseiket.

Ezután következett egy már hosszabb életűnek bizonyuló megegyezés, az 1968 július 1-én, Moszkvában aláírt Nukleáris Non-proliferációs Egyezmény, avagy ismertebb nevén az „Atomsorompó”.

Sokan tápláltak nagy reményeket az egyezmény iránt, mások szerint azonban csak az USA és a Szovjetunió akarta biztosítani már meglévő nukleáris hegemóniájukat a bolygón, megakadályozva a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államoknak, hogy valaha is szert tehessenek rá – ez az érvelés egyébként szinte mindig előkerült olyan államok részéről, amelyek atomfegyvereket kívántak fejleszteni, de a nemzetközi korlátozások ezt nem tették lehetővé. A szerződés ugyanakkor lehetővé tette, hogy az aláírók atomenergiával kapcsolatos fejlesztéseket, kutatásokat végezhessenek, és békés célra használják azt.[4]

Tüntetés az atombomba betiltásáért

A hidegháborús lefegyverkezésnek szuperhatalmi szintű mérföldköve volt a stratégiai fegyverek korlátozásáról szóló tárgyalások eredménye, az 1972-es SALT-1 (Strategic Arms Limitation Talks) néven ismert egyezmény, amelyben Richard Nixon és Leonyid Brezsnyev elkötelezte magát a stratégiai támadófegyverek és az anti-ballisztikus rakétarendszerek korlátozása mellett.

Egy 1974-ben kidolgozott egyezményben továbbfejlesztették az 1963-as (semmibe vett) atomcsend-egyezményt, ami már azt is kimondta, hogy egyik szuperhatalom sem tehet szert nukleáris dominanciára a másik fél felett, és egy küszöbértéket határoztak meg a nukleáris robbantási teszteknek.[5] 1977-ben lejárt a SALT-1 első periódusa, ezért újabb tanácskozásra ült össze a két hidegháborús vezető, Jimmy Carter és Leonyid Brezsnyev, és aláírták a SALT-2 szerződést. Az amerikai szenátus ezt végül nem ratifikálta, még évekkel később sem, amelynek egyik oka a Szovjetunió afganisztáni katonai beavatkozása volt 1979-ben.

1991. július 31-én Moszkvában nagy horderejű fegyvercsökkentési megállapodást írt alá George H. W. Bush és Mihail Gorbacsov, amely a nukleáris robbanófejeket és az interkontinentális rakétákat is érintette, ez volt a START-1 egyezmény. A szerződés életbelépését azonban a Szovjetunió megszűnése meghiúsította és csak több évvel később került rá sor, amikor az utódállamok csatlakoztak hozzá.[6]

Az 1994-es memorandum aláírása a Budapest Kongresszusi Központban.
Az aláírók balról: Borisz Jelcin, Bill Clinton, Leonyid Kucsma, John Major

Már a Szovjetunió felbomlása után, 1996-ban írták alá a 20. század utolsó globális egyezményét a fegyvertesztelésekről: az Átfogó Atomcsend Szerződés (Comprehensive Nuclear Test Ban Treaty, CTBT) szerint a tesztrobbantások semmilyen küszöbérték alatt nem megengedettek, és a földfelszín alatti kísérletekre is kiterjesztették azt. Az egyezményben nem is definiálták, hogy mi minősül pontosan nukleáris robbantásnak, hogy ezzel a kiskapukat is kizárják. Mondanunk sem kell, bizonyos atomhatalmak törvényhozó szervei nem ratifikálták a szerződést, egyesek pedig (India, Észak-Korea, Pakisztán) alá sem írták, így a CTBT végül nem is lépett életbe.[7]

Ukrajna és a szovjet arzenál öröksége

Visszaugorva néhány évet az 1990-es évek elejére, nézzük meg, hogyan kapcsolódott be az önálló államiságát elnyerő Ukrajna a fent vázolt folyamatba. A Szovjetunió váratlan megszűnése, és területén a független államok megszületése a nukleáris fegyverek terén egy jelentős anomáliát, mondhatni egy világpolitikai csodát eredményezett. Négy volt szovjet tagköztársaság, konkrétan Oroszország, Kazahsztán, Fehéroroszország és Ukrajna örökölte meg fizikailag a Szovjetunió óriási nukleáris arzenálját, vagyis egyik napról a másikra négy új, szuverén atomnagyhatalom keletkezett.[8] E négy állam közül azonban csak az Orosz Föderáció jelentette ki magáról, hogy a Szovjetunió nukleáris örököse, és de facto is orosz területen maradt az atomfegyverek feletti rendelkezéshez szükséges apparátus. Bár fizikailag Moszkvában voltak az indítókulcsok és kódok, nem volt egyértelmű, hogy az Ukrajna területén maradt fegyverek élesítését és használatát meg tudja-e akadályozni a kijevi vezetés, esetleg át tudja-e venni valamilyen módon az eszközök feletti irányítást. Ez megoldásra váró, furcsa helyzetet teremtett Ukrajna és Oroszország között. Leonyid Kravcsuk ukrán elnök 1992 decemberében megnyugtatta állampolgárait afelől, hogy képes megállítani egy Moszkvából érkező kilövési parancs végrehajtását, vagy az atombombát hordozó repülőgépek felszállását. A kijevi vezetés továbbá blokkolni tudta az indítókódok eljutását a kilövőállomásokig. Ezzel Oroszország kezéből máris kivette az Ukrajnában maradt atomfegyverek konkrét irányítását.[9] Tovább menve, Ukrajna elvileg rendelkezett azzal a technológiai eszköztárral, amellyel a moszkvai indítókulcsok által lezárt, rakétasilókban pihenő fegyvereket megbuherálhatta volna, és előbb-utóbb irányítani tudta volna azokat.

A nagy kérdés, hogy „ki tudja megnyomni a gombot” érthető módon feszültséget okozott a két ország között, amelynek eszkalálódását Ukrajna a teljes nukleáris arzenál átadásával tudta megelőzni.

Mindez persze a Nyugat és a NATO érdeke is volt, ezért lelkesen bevonták Ukrajnát a hidegháborús időkben elkezdett denuklearizációs folyamatba.

Lefegyverkezés a szuverenitásért cserébe

1992 novemberében az ukrán Legfelsőbb Tanács implementálta az atomfegyverek korlátozásáról szóló START-1 Egyezményt, és így tett Kazahsztán és Fehéroroszország is. Ennek értelmében elkötelezték magukat, hogy megszabadulnak megörökölt nukleáris fegyvereiktől. 1994 közepére Kazahsztán és Fehéroroszország csatlakozott az eredetileg 1968-ban létrejött Atomsorompó-egyezményhez, immár a nukleáris fegyverrel nem rendelkező tagállamok sorát bővítve. Ukrajna 1994 decemberében csatlakozott az Atomsorompóhoz, amely döntést december 5-én, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) fővárosunkban megtartott konferenciáján erősítette meg három nagyhatalom: az Orosz Föderáció, az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok. Ezt a megegyezést ismerjük Budapesti Memorandum néven. A dokumentum legfontosabb kitétele az volt, hogy Ukrajna nukleáris erejének átadásáért cserébe a három nagyhatalom garantálja az ország szuverenitását és területi integritását.[10]

Többezer atomfegyvertől azonban egyáltalán nem könnyű megszabadulni: Ukrajna a leszerelés előtt a világ harmadik legnagyobb nukleáris fegyverarzenáljával rendelkezett. 176 interkontinentális rakétarendszert, 44 stratégiai bombázót és kb. 2000 nukleáris robbanófejet kellett Oroszországba szállítania, és a nukleáris rendszereket kezelő hatalmas stábot és szakembereket sem lehetett csak úgy szélnek ereszteni, miután már nem volt rájuk szükség.[11] Amerika egyedi módon segített az ex-szovjet atomfegyverek hatástalanításában: a „Megatonnák Megawattokká” elnevezésű program keretében a szétszerelt robbanófejekből kinyert többszáz tonna magasan dúsított uránt „felhigítva” óriási mennyiségű reaktorüzemanyagot hoztak létre.[12]

1996-ban befejeződött Ukrajna stratégiai atomfegyvereinek elszállítása az országból, így Magyarország szomszédságában megszűnt egy nukleáris katasztrófa veszélyével terhelt feszültséggóc is. A Budapesti Memorandumban foglalt biztosítékok azonban láthatóan nem öregedtek jól. A Krím-félsziget 2014-es orosz annexiója, majd Ukrajna februári megtámadása után a dokumentum ma nem tűnik többnek egy papírdarabnál – igaz, egy negyven évig tartó, világtörténelmi jelentőségű folyamatot lezáró papírdarab.

Dudás Bertalan

Felhasznált irodalom:

Mariana Budjeryn – Matthew Bunn: Budapest Memorandum at 25: Between Past and Future. Belfer Center for Science and International Affairs, 2020.
Fedinec Csilla – Font Márta – Szakál Imre – Varga Beáta: Ukrajna története: régiók, identitás, államiság. Gondolat, Budapest, 2021.
Imrana Gull: History of Nuclear non-Proliferation. In: Pakisan Horizon 53/2–3. (2000) 89–96.
Magyarics Tamás: A „kijevi csirke”-beszédtől az Euromajdanig. Az Egyesült Államok Ukrajna-politikája a hidegháborút követő évtizedekben. In: Fedinec Csilla (szerk.): „Kijevi csirke” (Geo)politika a mai Ukrajnában Kalligram, Budapest, 2019.
Maráczi Tamás: A vasfüggöny újra leereszkedik, mégpedig a magyar-ukrán határon – Andrew Roberts brit történész a Mandinernek. 2022. március 16. https://mandiner.hu/cikk/20220316_andrew_roberts_ukrajna_oroszorszag_interju
Alexander A. Pikayev: Post-Soviet Russia and Ukraine: Who can push the Button? In: The Nonproliferation Review 1/3. (1994) 31–46.

Lábjegyzetek:

[1] Accidental Nuclear War: a Timeline of Close Calls https://futureoflife.org/background/nuclear-close-calls-a-timeline/
[2] Maráczi Tamás: A vasfüggöny újra leereszkedik, mégpedig a magyar-ukrán határon – Andrew Roberts brit történész a Mandinernek. 2022. március 16. https://mandiner.hu/cikk/20220316_andrew_roberts_ukrajna_oroszorszag_interju
[3] https://www.atomicheritage.org/history/timeline
[4] Imrana Gull: History of Nuclear non-Proliferation. In: Pakisan Horizon 53/2–3. (2000) 90.
[5] Erre a küszöbértékre utal az egyezmény neve: Threshold Test Ban Treaty, azaz „küszöbszerződés”.
[6] Magyarics Tamás: A „kijevi csirke”-beszédtől az Euromajdanig. Az Egyesült Államok Ukrajna-politikája a hidegháborút követő évtizedekben. In: Fedinec Csilla (szerk.): „Kijevi csirke” (Geo)politika a mai Ukrajnában. Kalligram, Budapest, 2019. 67.
[7] http://vienna.io.gov.hu/ctbto-bemutato
[8] Mariana Budjeryn – Matthew Bunn: Budapest Memorandum at 25: Between Past and Future. Belfer Center for Science and International Affairs, 2020. 2.
[9] Alexander A. Pikayev: Post-Soviet Russia and Ukraine: Who can push the Button? In: The Nonproliferation Review 1/3. (1994) 40.
[10] Ez vonatkozott Fehéroroszországra és Kazahsztánra is.
[11] Mariana Budjeryn – Matthew Bunn: Budapest Memorandum at 25: Between Past and Future. Belfer Center for Science and International Affairs, 2020. 3–4.
[12] A program 1993-tól 2013-ig működött. https://www.eia.gov/todayinenergy/detail.php?id=13091