A XX. Század Intézet Félmúlt című beszélgetéssorozatának tizedik állomásán a Kádár-korszak kultúrpolitikájáról, cenzúráról, a diktatúra és a humor viszonyáról beszélgettek a résztvevők. A Félmúlt idén olyan ikonikus filmeket dolgoz fel, amelyek az adott történelmi időszak korszellemét tükrözik.
Idei második műsorunk vendégei Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum és a XX. Század Intézet főigazgatója és Fábry Sándor dramaturg, humorista voltak. A beszélgetést Baczoni Dorottya, a XX. Század Intézet igazgatója moderálta. A kiindulópontot Bacsó Péter 1969-ben készült, de a nagy nyilvánosság előtt csak 1979-ben bemutatott filmje, A tanú szolgáltatta.
A meghívottak még a nyilvános vetítés előtt látták a filmet, Fábry Sándor ekkor a filmgyár munkatársaként dolgozott, ahol Bacsó Péter a főnöke volt. A mű nagy hatású volt a saját korában, és megannyi szállóigéjével, a rendszer abszurditását bemutató dialógusokkal és helyzetekkel még máig is az. Fábry Sándor szerint A tanúban a polgári vígjátékírás elemei köszönnek vissza, így az voltaképpen egy filmre vett színmű kitűnő színészekkel és párbeszédekkel, de különösebb filmtörténeti értéket nem tulajdonít neki. Schmidt Mária szerint éppen attól működik ez a film, hogy nem művészi víziót próbált megvalósítani, csak jó „mesteremberek” készítették el.
Kádár János egy anekdota szerint a zártkörű vetítés végén felállt és annyit mondott: „nem egészen erre gondoltunk”. Annyi biztos, hogy a hatalom nem volt kibékülve a filmmel. Ténylegesen nem tiltották be, de nyilvánosan még tíz éven keresztül nem lehetett vetíteni Schmidt Mária szerint a kommunista elvtársak arra számítottak, hogy a film majd alkalmas lesz arra, hogy elhatárolja a Kádár-rendszert a Rákosi-diktatúrától, annak abszurd jellegétől. A film azonban nem a várt hatásmechanizmust indította be: az abszurditás a kommunista rendszer egészére jellemző volt, az ettől szenvedő nézők ezért felszabadító élményként élték meg a filmet. Ez a film végre megmutatta, hogy milyen nevetséges a rendszer.
Az 1970-es évek végén Kádár hatalma szilárd volt, és a szovjet birodalom sem volt még soha annyira magabiztos, mint akkoriban, ezért a pártban valószínűleg azt gondolták, hogy már megengedhetik maguknak ennek az aggályos filmnek a nyilvánossá tételét – mondta Schmidt Mária.
„Ha valamit ki tudunk röhögni és látjuk az abszurditását, akkor az már ránk nem tud hatni. Akkor már kikerültünk a félelem-körből, az erőszak-körből, meg a bűvkörből” – fogalmazott a történészprofesszor.
A kivégzett Rajk László özvegye, Rajk Júlia, amikor levetítették neki a filmet, érzékelvén az áthallásokat a film cselekménye és a Rajk-per között, állítólag sírva rohant ki a vetítőteremből. Baczoni Dorottya felvetette, hogy az özvegy felháborodásának az volt az oka, hogy a film elbagatellizálta a történelem e sötét fejezetét. Fábry szerint valóban ez a személyes tiltakozás lehetett az egyik oka, hogy a művet elkészülte után végül nem hozták nyilvánosságra, pedig Bacsó eredetileg zöld utat kapott a film elkészítéséhez. Schmidt Mária és Fábry Sándor is megerősítette, hogy Bacsó Péter az 50-es években rettegett cenzornak számított a filmgyárban, befolyásos agitátor volt. A főigazgató asszony szerint Bacsó azért is készítette el rendszerkritikus filmjeit, mert volt egy bizonyos fokú bűntudata 1956 után, az azt megelőző érában betöltött szerepe miatt.
A hatalom szándéka szerint A tanú a Rákosi- és Kádár-rendszer közötti kontinuitás érzését csökkenthette volna, a diszkontinuitást hangsúlyozva a két rendszer között. Schmidt Mária elmondta, hogy valójában egyszerre volt tapasztalható törés és folytonosság a két diktatúra között. Emiatt a hatalom úgy döntött, inkább hallgatnak az előző rendszerről, majd ’56-ról és a megtorlás időszakáról is. A tanú éppen ezért volt felszabadító élmény. Fábry Sándor hozzátette, hogy bár
„a fekete autó de facto nem jött már, de de jure jöhetett volna. Tehát nem változtak a paragrafusok.”
A diktatúra sokak szerint eszközként használta a humort, mint egy szelepet. Schmidt Mária úgy gondolja, hogy maga a világ, amiben éltek, annyira abszurd volt, hogy csak a viccekkel, a humorral lehetett elviselni. Ezért a humor túlélési stratégia volt, a túlélés záloga. A beszélgetést Fábry Sándor az élet abszurditására jellemző példával zárta le: A tanú vetítéseikor néha a nevetve megkönnyebbülő néző mögött ott ült egykori vallatója, aki viszont tragédiaként nézte végig a filmet.
