Már Berlin körül zajlottak a német és szovjet hadsereg között a harcok, amikor Adolf Hitler parancsot adott az akkorra már két éve börtönben lévő, mindössze 39 éves német lelkész-teológus Dietrich Bonhoeffer kivégzésére. Bonhoeffer utolsó istentiszteletén rabtársainak kijelentette, hogy a vég számára a kezdetet is jelenti, ami utólag teológiai munkásságának evilági fogadtatására is igazzá vált. A világháború utáni időszakban könyveit 27 nyelvre fordították le, gondolatisága egy egész dél-afrikai lelkészgenerációnak adott szellemi alapot az apartheid rendszer elleni küzdelemhez, ellenállási teológiájának bizonyos elemei pedig beépültek az utóbbi évek egyesült államokbeli politikai közbeszédbe.
Az ilyen széleskörű ismertségnek ugyanakkor megvan az a veszélye, hogy Bonhoeffer egyes gondolatai eredeti szándékuktól eltérő értelmezést kapnak, s felelőtlen használatuktól semmitmondó életbölcsességgé válnak. E veszély elhárítása, illetve Bonhoeffer valláselméleti fejlődésének alapos bemutatása céljából írta meg Wolfgang Huber német evangélikus lelkész és teológus „Dietrich Bonhoeffer. A szabadság felé vezető úton.” című könyvét, amely 2024-ben jelent meg magyar nyelven a Kálvin, valamint a Luther Kiadó jóvoltából.
Wolfgang Huber mint a Németországi Protestáns Egyház egyik vezető lelkésze maga is tekintélyes valláselméleti életművel rendelkezik, s szemléletéből nyilvánvaló, hogy Dietrich Bonhoeffer az ő eszmeiségére is komoly hatást gyakorolt. Művének megírásához a hagyományos életrajzírói gyakorlattól eltérő módszertant választott. A száraz életrajzi adatok és kapcsolati hálók csak a történeti háttér felvázolásához szükséges eszközként jelennek meg, a hangsúly Bonhoeffer teológiai szemléletének érésére, munkásságának fejlődésére kerül. Az így megkapott eredmény sokkal inkább egy vallástörténeti esszégyűjtemény, mint Bonhoeffer életének kritikai feldolgozása.
Vannak emberek, akik mintha okkal születtek volna egy adott helyre és korszakba, életútjuk mintha a kezdetektől predesztinálva lett volna történelmi szerepük betöltésére. Dietrich Bonhoeffer egy nyolc gyermekes lelkészcsalád középső gyermekeként látta meg a napvilágot 1906-ban, az akkor a Német Császársághoz tartozó Breslauban (napjainkban Wroclaw, Lengyelország). Érdeklődése a zongorajáték mellett hamar a teológia felé terelődött, tehetségének és céltudatosságának köszönhetően már 22 éves korában megszerezte teológiai doktori címét, három évvel később pedig lelkészi szolgálatába is beiktatták. Eközben minden lehetőséget megragadott arra, hogy annyi távoli országba elutazzon, amennyibe csak lehetséges. Barcelonában a német kolónia lelkipásztoraként szerzett tapasztalatot, New York-i tartózkodása alatt a faji szegregációval, illetve az arra adott baptista gyülekezeti válasszal szembesült. Fiatalkori utazásai közül római látogatása gyakorolta rá a legnagyobb hatást, ahol megtapasztalta a katolikus egyház jelenlétét a társadalom mindennapi életében. Bonhoeffer a gyakorlatban addig csak a protestantizmussal találkozott, aminek egyházi keretei egyébként is állandó viták tárgyát képezték Németországban. A katolicizmuson keresztül megértette, hogy a megfelelő egyházszervezet kiépítése az alapja minden további közösségi és hitéleti tevékenységnek. Németországi lelkészi tevékenységének kezdete éppen egybeesett Hitler hatalomra jutásával, ami döntő hatással volt az akkor 26 éves teológus későbbi pályájára.
A náci rezsim már első intézkedéseivel nyilvánvalóvá tette Bonhoeffer számára, hogy hite és világnézete alapján erkölcsi kötelessége felemelnie szavát a németországi zsidóság ellen hozott rendszabályokkal kapcsolatban. Teológiai megközelítésű bírálata szerint a zsidó mint választott nép sorsa szorosan összefonódott a kereszténységgel, és mivel Jézus Krisztus maga is zsidó volt, „a zsidók kiszorítása a nyugati országokból szükségképpen Krisztus kiszorítását vonja maga után.” (120. o.) Elítélte a Führer kultuszt, mert látta, hogy a nép által választott „messiás” mítosza új bálványimádathoz és meggondolatlan cselekedetekhez fog vezetni. Élesen szembehelyezkedett az NSDAP egyházi mozgalmával – a Német Keresztényekkel –, amelynek fő célja a zsidó származású keresztények egyházból való kitiltása, azaz az egyház „árjásítása” volt. E téma mentén kezdett Bonhoeffer az egyház megváltozott szerepéről gondolkodni. Véleménye szerint a Német Keresztények zsidóüldöző egyházpolitikája hitvallásos helyzetet eredményezett, ahol minden kereszténynek kötelessége elhatárolnia magát a kirekesztő hitelvektől. Több lelkész- és teológustársával együtt részt vett a Hitvalló Egyház megalapításában, amely igyekezett ellenállni a birodalmi egyházpolitikának – mint később kiderült kevés sikerrel. A német protestáns egyház elhúzódó pozícióharcokat követően kénytelen volt engedni a nemzetiszocialista nyomásnak, és 1937-re teljes mértékben az állampárt befolyása alá került. Ebben a helyzetben Bonhoeffer azokkal a történelmi példákkal fedezett fel párhuzamot, amikor az egyetemes egyházi fejlődés a világi struktúrák perifériájára szorult: Galilea Izrael és a Római Birodalom peremvidéke volt Krisztus korában, Wittenberg pedig egy frissen alapított, kisméretű egyetem volt a Német-római Birodalomban. Mégis az adott korban „mindkét hely a »világ középpontjának« bizonyult” (73. o.), ebből adódóan meg kell különböztetni a világ egyházát és az ige egyházát. Az egyház dolga a hasonló hitvalló helyzetekben nem az alkalmazkodás, hanem az ellenállás. Bonhoeffer az ellenállás útját választotta, amelynek fokozatai egyre nehezebb súlyú döntéseket követeltek. Kétszer is megtehette volna, hogy emigrál – egyszer 1935-ben, egyszer pedig 1939-ben – mégis a maradást választotta, ami sorsát is megpecsételte. A kezdetektől fogva tisztában volt azzal, hogy a hitleri politika újabb európai háborúhoz vezet, a kibontakozó protestáns pacifista mozgalom hatása alatt azonban azt is tudta, hogy meg kell tagadnia a fegyveres szolgálatot, ha kézhez veszi behívóját. Sógora, Hans von Dohnanyi sietett segítségére, aki állást ajánlott neki a német katonai hírszerzésnél (Abwehr), így mentesült a fegyveres katonai szolgálat alól. Az Abwehrnek hivatalosan a korábban kialakult nyugati kapcsolatai miatt volt rá szüksége, azonban hamar kiderült számára, hogy sógora és többen a hírszerzésen belül merényletet terveztek Hitler ellen. Dohnanyiék szerették volna felhasználni Bonhoeffer angliai kapcsolatait, annak érdekében, hogy egy esetleges sikeres merénylet esetén meggyőzze az angol kormányköröket a kollektív bűnösség elvétől történő elállásról.
Wolfgang Huber könyvében nem fejti ki Bonhoeffer tevékenységének részleteit az összeesküvésben, sokkal inkább arra a kérdésre koncentrál, hogy egy pacifista lelkész hogyan jutott el a zsarnokölés elvének legitimitásáig. A túlterjeszkedő állammal szembeni ellenállás teológiájának gondolata hamar megfogalmazódott Bonhoefferben. Véleménye szerint amennyiben a jogsértések az állam működésének részévé válnak, úgy az egyháznak magát is be kell vetnie „a kerék küllői közé.” Esetében ez a felfogás akkor vált komoly etikai és erkölcsi dilemmák tárgyává, amikor tudomást szerzett a Hitler elleni merénylet tervéről, hiszen a gyilkosság akkor is bűn Isten szemében, ha a történelem egyik legnagyobb tömeggyilkosáról van szó. Az ellentmondást azzal oldja fel, hogy nem számít önkényesnek annak „a megölése…aki mások életére támadt”, de mégis bűnt vállalt magára, így „Isten színe előtt csak az irgalomban reménykedhet.” (176. o.)
Az összeesküvésben vállalt szerepére 1943-ban rájött a Gestapo, ezért április 5-én – három hónappal miután megkérte menyasszonyának kezét – letartóztatták. A véderő bomlasztásával vádolták, bírósági eljárást mégsem indítottak ellene. Két évig raboskodott különböző börtönökben, mielőtt 1945. április 5-én a flossenbürgi koncentrációs táborban kivégezték. A börtönben töltött időszakban a modern vallásosság kritikájával foglalkozott, amiből napjaink olvasója is sokat meríthet. Bonhoeffer szerint a modern kori ember már nem vallásos a szó hagyományos értelmében, ezért a kereszténységet vallás nélkül kell értelmezni. A modern ember vallásosságában az istenkapcsolat elkülönül az élet más területeitől, kizárólag egyéni és bensőséges tapasztalat, illetve csak akkor fordul Istenhez, ha a racionalitás eszközével nem képes megmagyarázni egy jelenséget. A vallás ezen formája tehát nem a kereszténység, pusztán annak köntöse. A valódi kereszténységnek törekednie kell arra, hogy az élet minden területére kiterjedjen, s a hívőknek valamennyi alapvető hitbeli cselekedetet forradalmian új formában kell megtapasztalni. Dietrich Bonhoeffer szavaival élve az emberek úgy állhatnak ki ebben a vallástalan időben a hit mellett, hogy „imádkoznak, az igazat cselekszik, és várakoznak az Istentől rendelt időre.” (240. o.)
Wolfgang Huber: Dietrich Bonhoeffer. A szabadság felé vezető úton. Kálvin Kiadó – Luther Kiadó, Budapest, 2024. 336 oldal
Szabó Ferdinánd
