1988. július 19-én este Kelet-Berlinben megközelítőleg 160 ezer ember gyűlt össze, hogy meghallgassa Bruce Springsteent. A közel négy órán át tartó koncert maradandó hatást gyakorolt a jelenlévőkre, ezért nem csoda, hogy 33 évvel később is életük egyik legmeghatározóbb emlékeként tartják számon.
A keletnémet vezetés 1988-ig nem tette lehetővé a fiataloknak, hogy a nyugatiakhoz hasonló fesztiválokon vegyenek részt. A rendszert működtetők tudatosan tartották távol a nyugati tömegkultúra termékeitől az ifjúságot, mert tudták, hogy nem tudnak vele szemben alternatívát állítani. A nyolcvanas évek végére arra jutottak, hogy ha maguk lépnek fel kezdeményezőként, akkor sikerülhet irányított keretek között tartaniuk az eseményeket. Számításuk nem jött be, mert a koncertet követő 16 hónappal a Berlint kettészelő falat ledöntötték. Ezért vélik úgy sokan, hogy a ’87-ben és ’88-ban megrendezett koncertek hozzájárultak Kelet-Németország megszűnéséhez.
A keletnémet vezetésnek, minden erőfeszítése ellenére, nehéz volt elzárnia a polgárait a nyugati befolyástól. A berlini fal felépítése után Kelet-Németországában is hoztak az életszínvonal emeléséhez szükséges intézkedéseket. Az 1971-ben hatalomra került Erich Honecker a gazdaság nagymértékű fejlesztését tűzte ki célul, mivel utol kívánta érni a Német Szövetségi Köztársaságot (NSZK). Az ehhez hiányzó belső tőkét hitelfelvétellel pótolták, ami elvezetett a 80-as évek végének államcsődjéhez. A szocialista országokhoz képest „fejlett” jóléti rendszert szintén hitelből finanszírozták. Hasonlóan a Kádár-rendszerhez, a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) politikai vezetői sem voltak képesek a fiatalokat megszólítani és bevonni a politikába. Stumpf István fogalmazta meg pontosan: „Azzal bukott meg a rendszer, hogy képtelen volt a társadalmi reprodukciót és a fiatalok integrálását megvalósítani.”[1]
Bruce Springsteen a színpadon 1988. július 19-én
Forrás: parameter.sk
Az amerikanizálódás már az 1950-es években megjelent az európai kontinensen, a 80-as évekre pedig nem csak Európa nyugati felét hódította meg, hanem áttört a vasfüggönyön és „dekadenciájával megfertőzte” az ifjúságot.[2] A 80-as években nem csak az NDK-ban, hanem más szocialista országokban is felléptek nyugati előadók, gondoljunk akár a Queen 1986-os budapesti fellépésére, ami szintén a fiatalok iránti nyitást jelezte. Az 1988-as keletnémet „Summer of Love”[3] válasz volt a korábban Nyugat-Berlinben megrendezett három napos „Concert for Berlin” fesztiválra (1987. június 6-9.), melyet a Bundestag előtt tartottak meg. Az eseménnyel a város alapításának 750. évfordulóját kívánták megünnepelni a szervezők, melyen közel 60 ezer ember vett részt. Pár méterrel arrébb a Fal másik oldalán is több ezer keletberlini lakos gyűlt össze, hogy meghallgassák David Bowiet, az Eurythmicset és a Genezist. Bowie a következőket mondta mielőtt előadta volna Heroes című dalát: „Jó kívánságainkat küldjük barátainknak, akik a Fal túloldalán vannak!”[4] A keletnémet rendőrség az összegyűlt közel 2000 fős tömeget vízágyúkkal és gumibotokkal oszlatta fel, 200 személyt pedig letartoztattak. Pár nappal később, június 12-én, Ronald Reagan amerikai elnök a Brandenburgi kapu előtt mondta el híres beszédét: „Mr. Gorbacsov, bontsa le ezt a Falat!” Ez a két esemény kiemelt jelentőséggel bír a német emlékezetpolitikában.
A Brandenburgi kapunál történt események cselekvésre késztették a keletnémet döntéshozókat, ezért az ifjúsági szövetséggel karöltve nekiláttak a fiatalokat megmozgató rendezvények szervezéséhez. Az első fecske 1987 szeptemberében Bob Dylan volt. Személye megfelelt a rendszer működtetőinek, mivel az Egyesült Államokban a polgárjogi és háborúellenes mozgalmak egyik állandó résztvevője volt. A következő sztárfellépő a Depeche Mode volt 1988 márciusában. Utánuk Joe Cocker érkezett, aki június 1-én Kelet-Berlinben, 2-án pedig Drezdában adott koncertet, melyen közel 85 ezren vettek részt. Míg a hidegháborúban ekkor már az enyhülés jellemezte a két nagyhatalom viszonyát, Berlinben a ’koncertháború’ elérte a csúcspontját. A keletnémet döntéshozók attól való félelmükben, hogy az egy évvel korábbi események megismétlődhetnek, a Nyugat-Berlinbe szervezett június 16-i és 19-i koncertekre kelet-berlini koncerteket szerveztek rá. A Pink Floyddal párhuzamosan James Brown, Michael Jacksonnal egyidőben pedig Bryan Adams lépett fel Kelet-Berlinben. A három napos fesztivált Friedens Woche (Béke hete) néven tartották meg, a színpadra kifüggesztett zászlókon, apartheid- és atomfegyverellenes feliratok voltak olvashatóak.[5]
Bruce Springsteen koncert 1988. július 19-én a Weissensee-i kerékpáros pályán.
Forrás: Der Tagesspiegel/Picture-Alliance DPA
A Summer of ’88 csúcspontja, a július 19-én megtartott Bruce Springsteen koncert volt, melyen 160 ezren, de egyes becslések szerint 300 és 500 ezer közé volt tehető a résztvevők száma. A koncert ’legitimitását’ a sandinista forradalom győzelmének 9. évfordulója adta. Ezért állt az a jegyeken és plakátokon is, hogy ’Konzert für Nicaragua’, bár erről természetesen nem értesítették se a fellépőt, se annak menedzsmentjét. A koncert este 7 órakor kezdődött, amely a szokásos két óra helyett közel négy órán át tartott, és az állami televízió is közvetítette. A koncert legemlékezetesebb pillanata volt, mikor a sztár németül szólt a közönséghez: „Ez szép, hogy itt lehetek Kelet-Berlinben. Nem vagyok mellette, sem ellene egyik kormánynak sem. Azért jöttem, hogy nektek Rock’n’rollt játszak abban a reményben, hogy egy nap minden akadály le fog omlani.”[6] Először falat (Mauer) szeretett volna mondani, de menedzsere tanácsára megváltoztatta akadállyá (Barrier). Ennek ellenére a helyszínen lévő emberek, pontosan tudták, hogy mire gondolt. A beszédet követően Bob Dylan Chains of Freedom című dalát adta elő. Mikor felcsendültek a Born in the USA című slágerének első akkordjai, az ott lévő 160 ezer torokból, egyszerre kezdett rá a dal refrénje. A résztvevők érezték, hogy valami végérvényesen megváltozott. Bruce Springsteen és menedzsere arra a megállapításra jutottak, hogy Kelet-Németország radikális változások előtt áll.
A ’88-as esztendő könnyűzenei koncertjeit a szervezők és a résztvevők is másképpen ítélték meg. A keletnémet szervezők úgy gondolták, sikerült az ifjúság igényeit kielégíteni, ezért nem kell attól tartaniuk, hogy rövid távon a rendszer ellen fordulnának. Ezzel szemben a valóság az ellenkezője volt, mindez pedig a ’89-es eseményekben csúcsosodott ki. Azáltal, hogy lehetővé tették az emberek számára olyan élmények megtapasztalását, amire eddig nem volt lehetőségük, kiengedték a dzsinnt a palackból. A szabadság levegője megtöltötte az emberek lelkét és nem kívántak visszatérni a korábbi életükhöz. Bár a keletnémet állampárt, az NSZEP vezetéséből senki sem vett részt a koncerten, a televízión keresztül láthatták, milyen érzelmi reakciók törtek a felszínre. A valóságot minimálisan is érzékelő párttagok ezek után tisztában voltak azzal, hogy addigi politikájukat nem lehet fenntartani. Bruce Springsteen koncertjét követően megingott a berlini fal talapzata.
Kézi készítésű amerikai lobogó a Bruce Springsteen koncerten 1988. július 19-én
Forrás: ntv.de
A Reagan-kormányzat felhasználta a tömegkultúrában, a szórakoztatóiparban rejlő lehetőségeket, melyek termékei sikeresen beszivárogtak a vasfüggöny mögé. A soft power fogalmát Joseph S. Nye, Jr. politológus 2004-es könyvében vetette papírra.[7] Úgy tartja, hogy a kultúrát univerzális, nemzeti és csoportokra jellemző kultúrára lehet szétválasztani. Amennyiben valamely ország rendelkezik univerzális értékekkel, melyeket más országok elfogadnak, abból már létrejöhet egy puha hatalmi beszivárgás. Ez esetben az Egyesült Államok demokratikus berendezkedése volt vonzó a szocialista országokban lakó emberek számára, amit a szabadsággal azonosítottak. Nye azt is megállapította, hogy a populáris kultúra a leghatékonyabb eszköze egy adott ország puha hatalmának növelésének. Az Egyesült Államok a populáris kultúrához köthető tartalmak előállításában pedig az élen járt. A tömegkultúra révén sikerült elterjeszteni a szabadság eszméjét és az az iránti vágyat. Bruce Springsteen és a többi zenész fellépése Kelet-Berlinben ezt a vágyat erősítették fel, ami elvezetett a Fal lebontásához. Zárógondolatként pedig álljon itt a Német Külügyminisztérium által David Bowie halálakor közzétett üzenet: „Viszlát David Bowie. Most már a Hősök közé tartozol. Köszönjük, hogy segítettél lebontani a Falat.”[8]
Apor Attila
————————-
Lábjegyzetek
[1] Eszmék és politikai mozgósítás a Kádár korszakban. https://www.mcc.hu/hir/eszmek-es-politikai-mozgositas-a-kadar-korszakban (Az utolsó letöltés: 2021. szeptember 27.)
[2] Schmidt Mária: Európa maradjon az európaiaké. 2019. december 28. https://latoszogblog.hu/aktualis/europa_maradjon_az_europaiake/ (Az utolsó letöltés: 2021. szeptember 21.)
[3] 1967-ben a Kaliforniai San Franciscóban tartott koncerteken közel 100 ezer fiatal vett részt. A háborúellenes tüntetések mellett a korszak ismert rock előadó is felléptek a városban és környékén tartott fesztiválokon.
[4] David Bowie at the Berlin Wall: the incredible story of concert and its role in history. https://www.vox.com/2016/1/11/10749546/david-bowie-berlin-wall-heroes (Az utolsó letöltés: 2021. szeptember 22.)
[5] 1988. június 20-án Erich Honecker meghívására 100 ország 1000 képviselője volt jelen a kelet-berlini Köztársasági Palotában azért, hogy egy atomfegyvermentes világ mellett tegyenek hitet.
[6] Es ist schön, in Ost-Berlin zu sein. Ich bin nicht für oder gegen eine Regierung. Ich bin gekommen, um Rock’n’roll für euch zu spielen in der Hoffnung, dass eines Tages alle Barrieren abgerissen werden.
[7] Joseph S. Nye, Jr.: Soft Power: The means to success in World politics. Public Affairs, 2004.
[8] https://twitter.com/GermanyDiplo/status/686498183669743616?ref_src=twsrc%5Etfw%7Ctwcamp%5Etweetembed%7Ctwterm%5E686498183669743616%7Ctwgr%5E%7Ctwcon%5Es1_&ref_url=https%3A%2F%2Fwww.nbcnews.com%2Fpop-culture%2Fmusic%2Fdavid-bowie-thanked-germany-helping-bring-down-berlin-wall-n493961 (Az utolsó letöltés: 2021. szeptember 27.)
