Kötélhúzás és kompromisszumkeresés: Bosznia-Hercegovina és a daytoni szerződés

A jelenleg is tartó válság 2023 nyarán kezdődött, amikor Bosznia-Hercegovina nemzetközi főképviselője, Christian Schmidt úgy módosította volna a boszniai Alkotmánybíróság belső működését, hogy annak döntései érvényben maradnak abban az esetben is, ha valamely államalkotó etnikum képviselője nem vesz részt a döntéshozatalban. A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy a boszniai szerbek elveszítik vétózási lehetőségüket. Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság miniszterelnöke ezért törvénymódosítási javaslatot nyújtott be a boszniai Szerb Köztársaság Nemzetgyűléséhez, amely megszünteti a boszniai Alkotmánybíróság döntéseinek azonnali alkalmazását a Köztársaság területén. A Nemzetgyűlés elfogadta a javaslatot. Válaszul Christian Schmidt – alkotmányos jogaival élve –        megszüntette az elfogadott törvényeket, és olyan, egész Bosznia-Hercegovinára érvényes büntetőtörvénykönyvi módosítást hajtott végre, amelynek értelmében börtönbüntetéssel büntetendő az Alkotmánybírósági ítéletek, valamint a főképviselői döntések végrehajtásának akadályozása. Ezt követen 2023. augusztus 11-én a bosznia-hercegovinai ügyészség vádat emelt Milorad Dodik ellen.[1]

Christian Schmidt. Kép forrása: EPA-EFE – Fehim Demir

A másfél évig húzódó pert követően a bosznia-hercegovinai bíróság 2025. február 26-án egy év szabadságvesztésre és hat év közügyektől való eltiltásra ítélte Milorad Dodikot. Másnap a boszniai Szerb Köztársaság Nemzetgyűlése olyan törvényeket fogadott el, amelyek lehetővé teszik a szövetségi szintű törvények mellőzését. A boszniai Alkotmánybíróság nem sokkal később felfüggesztette a törvények végrehajtását, azok végleges sorsáról pedig még nem döntött. Dodik politikai döntésnek minősítette az ügyében hozott ítéletet, amely mögött az Alkotmánybíróságot irányító muzulmán bosnyákok állnak.[2]

Marco Rubio, az Egyesült Államok külügyminisztere elítélte Dodik és a Szerb Köztársaság legutóbbi intézkedéseit, az Európai Unió parlamentjének 28 képviselője pedig szankciókat követelt a boszniai Szerb Köztársaság elnöke ellen.[3] Nem véletlen az erőteljesebb nemzetközi kiállás Bosznia-Hercegovina integritása mellett, hiszen senkinek nem áll érdekében egy újabb nyugat-balkáni konfliktus kirobbanása az egyébként is feszült globális diplomáciai légkörben. A bosznia-hercegovinai alkotmányos válság azonban így is kihatással van a régió életére, hiszen a belpolitikai krízissel küzdő Szerbiának sem közömbös nyugati szomszédjának helyzete, valamint Horvátország is közelről figyeli az eseményeket. Olyannyira, hogy március 19-én Horvátország, Albánia és Koszovó szoros védelmi együttműködésről adott ki közös nyilatkozatot, ami érzékenyen érinti a szerb biztonságpolitikai érdekeket.[4] Bosznia-Hercegovina belső válsága tehát regionális eszkaláció veszélyével fenyeget.

Annak érdekében, hogy jobban megértsük a jelenlegi bosnyák politikai folyamatok természetét, érdemes hosszabban ismertetni a független Bosznia-Hercegovina kialakulásának történetét, illetve államszerkezetének legfontosabb sajátosságait.

Milorad Dodik. Kép forrása: X-MiloradDodik

A bosznia-hercegovinai háború, 1992–1995

Az 1990. november 18-án tartott első szabad bosznia-hercegovinai választáson a bosnyák-muzulmán Demokratikus Akciópárt (SDA), a Szerb Demokrata Párt (SDS) és a Horvát Demokrata Közösség (HDZ) alkotta antikommunista koalíció kétharmados mandátumtöbbséget szerzett. Az etnikai alapon szerveződő kormánypártok ugyanakkor eltérő elképzelésekkel rendelkeztek Bosznia és Jugoszlávia jövőjét illetően, amit Szlovénia és Horvátország függetlenedése csak tovább élezett. A bosnyák politikai vezetés megrettent attól, hogy egyedül maradhatnak egy nevében jugoszláv, de etnikai szempontból abszolút szerb dominanciájú délszláv államban, ezért a bosnyák és horvát parlamenti képviselők 1991. október 15-én megszavazták Bosznia-Hercegovina függetlenségét. A szerb képviselők távol maradtak a szavazástól, majd 1992. január 10-én bejelentették a Bosznia Szerb Köztársaság megalakulását, a köztársaság elnökévé az SDS radikális nacionalista vezetőjét, Radovan Karadžić-ot választották.[5] A szerbek elszakadásával párhuzamosan megindult a horvátlakta területek leválása is, amelynek eredményeként négy horvát autonóm körzet jött létre. A szecessziós hullámot követően kialakuló kisebb milíciák közötti fegyveres konfliktusok arra ösztönözték mindhárom boszniai nemzetet, hogy hozzák létre saját haderejüket. Leghamarabb a jugoszláv hadsereg (JNA) támogatását élvező boszniai szerb hadsereg (VRS) alakult meg, élén a később kegyetlensége miatt világszerte hírhedté váló Ratko Mladićtyal. A JNA hivatalosan nem vett részt a boszniai harcokban, azonban mindvégig jelentős személyi és anyagi támogatást nyújtott a boszniai szerb hadseregnek. Bosznia-Hercegovina Hadseregének, az ABiH-nak szervezése nagyon vontatottan haladt, amin az sem segített, hogy az elméletileg a bosnyák hadsereg kötelékébe tartozó Horvát Védelmi Tanács valójában a horvát politikai vezetésnek engedelmeskedett.[6]

A bosznia-hercegovinai háború hivatalosan 1992. április 1-én kezdődött, amikor a szerb csapatok – különböző paramilitáris egységekkel kiegészülve – megtámadták Bosznia-Hercegovinát, és rövid időn belül elérték Bosznia nyugati városait, illetve körülzárták Szarajevót. A szerb katonai és politikai célokat Radovan Karadžić tárta a nyilvánosság elé egy 1992 májusában elhangzott beszédében. Eszerint amellett, hogy Szarajevót egy fallal elválasztva két részre kell osztani, illetve a boszniai Szerb Köztársaságnak tengeri kijáratot kell biztosítani, a szerbeket egész Boszniában külön kell választani a bosnyákoktól és a horvátoktól, annak érdekében, hogy létrejöjjön egy politikailag, gazdaságilag, valamint katonailag életképes homogén szerb etnikumú terület.[7]  E „szétválasztás” a gyakorlatban a más nemzetiségű lakosság elűzését, bizonyos esetekben megsemmisítését jelentette. A nemzetközi médiában etnikai tisztogatásokként (etničko čišćenje) hírhedté vált eseménysorozatok következtében csak a boszniai háború során több, mint 100.000 civil veszítette életét (közülük 70.000 bosnyák származású), és több, mint 1 millió embernek kellett elhagynia otthonát. A legnagyobb tömeggyilkosságra Srebrenica városánál került sor 1995 júliusában, ahol több, mint 8000 muzulmán vallású férfit öltek meg. A háború elhúzódásával és az erőszak egyre szélsőségesebb formáinak alkalmazásával valamennyi háborús fél követett el háborús bűncselekményeket, illetve alkalmazta az etnikai tisztogatás eszközét, de a legtöbb civilekkel szembeni atrocitásban a szerb csapatok vettek részt.[8]

Bosznia-Hercegovina etnográfiai térképe 1991-ben. Kép forrása: Bosznia-Hercegovina, a mesélő emberek földje. Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat. Budapest. 2022.

A gyors szerb győzelmek hatására hamar kialakultak azok a határvonalak, amelyek 1995 nyaráig közel változatlanok maradtak. Az 1992 júniusában indított Mostar környéki sikeres horvát offenzíva szembe állította egymással a bosnyák kormányzatot és a Horvát Védelmi Tanácsot, megágyazva egy két évig tartó bosnyák–horvát háborúskodásnak. Még ugyanazon év nyarán a horvátok kikiáltották a Hercegboszniai Horvát Közösséget, ami tovább szabdalta a bosnyák állam területi integritását. Bosnyák szempontból súlyosbította a helyzetet, hogy Karadžić és Mate Boban, a boszniai HDZ elnöke 1992 májusában elvi egyezményt kötöttek Bosznia területi felosztásáról. A horvát–szerb érdekellentétek ugyanakkor áthidalhatatlannak bizonyultak, ezért a grazi egyezményt nem követte gyakorlati együttműködés. Két évvel később amerikai közvetítéssel sikerült megkötni a bosnyák–horvát kiegyezést, amelynek köszönhetően az időközben sokat fejlődő HVO és a bosnyák hadsereg eredményesen léphetett fel a VRS-el szemben. A háborús felek politika konstellációjában történt változás idővel a harctéren is éreztetni kezdte hatását.

Béketervek és diplomácia a boszniai háború során

A bosznia-hercegovinai háború alakulását mindvégig meghatározták a nemzetközi diplomácia közvetítésre és béketeremtésre tett erőfeszítései. Európában – ha a szovjet hadsereg bizonyos akcióit nem vesszük figyelembe – 1945 óta nem volt háború, illetve az 1989–’90-es rendszerváltoztatások is vér nélkül zajlottak le. A frissen újraegyesült Európa még a helyét kereste a nemzetközi rendben, az Egyesült Államok a háború kezdetén pedig még nem kívánt újabb nemzetközi konfliktusba bonyolódni az iraki intervenció mellett, főleg egy olyan térségben, ahol csekély geopolitikai érdekekkel rendelkezett. Nem segítette a nemzetközi közvetítés lehetőségeit az sem, hogy 1995-ig egyik háborús fél sem mutatott valódi hajlandóságot a békéhez elengedhetetlen kompromisszumok megkötésére. E tényezőkből fakadóan a fegyvernyugvás előmozdítása a nemzetek feletti diplomáciai-politikai szervezetekre, elsősorban az ENSZ-re és az Európai Unióra (1993. november 1-ig Európai Közösség) hárult.[9]   Az első Boszniára vonatkozó nemzetközi béketerv már a fegyveres harcok kezdete előtt, 1992 márciusában napvilágot látott, és kifejezetten annak érdekében készítette az Európai Közösség, hogy elejét vegye a készülődő fegyveres konfliktusnak. A Cutilhiero-terv néven ismertté vált béketerv hét nemzetiségi alapon létrehozott kantonra osztott szövetségi állammá alakította volna Bosznia-Hercegovinát. A lisszaboni Bosznia-konferencián még úgy tűnt, hogy a terv mindhárom fél számára kielégítő kompromisszumot kínál, a független Bosznia-Hercegovina 1992. április 6-án történő nemzetközi elismerését követően Alija Izetbegović, az SDA vezetője mégis visszalépett. Tette ezt annak reményében, hogy a nyugati hatalmak később egy unitáriusabb államszerkezeti formát is elfogadhatnak.[10] A Cutilhiero-terv ugyan még a boszniai háború előtt keletkezett, abból a szempontból maradandó hatást gyakorolt a konfliktus kezelésével kapcsolatos későbbi elképzelésekre, hogy kizárólagossá tette az többségi etnikai alapú területelosztás elvét.[11] Ez a felfogás azóta is vitákat vált ki a térséggel foglalkozó szakemberek körében, mert eleve lehetetlennek gondolja el kultúrák közötti békés együttélésének a lehetőségét.

A hatékonyabb válságkezelés érdekében 1992 augusztusában Londonban újabb nemzetközi értekezlet ült össze, kifejezetten azzal a céllal, hogy nagyobb kohéziót valósítsanak meg az Európai Közösség és az ENSZ képviselői között. Ennek eredményeként jött létre az Egyesült Államok korábbi külügyminiszterének, Cyrus Vance elnökletével a folyamatosan ülésező Jugoszlávia-konferencia (International Conference on the Former Yugoslavia – ICFY), amely a háború során három békerendezési tervet is kidolgozott. Ezek közül az első Vance–Owen-terv néven vált ismertté, és a Cutilhiero-tervhez hasonlóan kantonokra osztotta volna Boszniát. Három-három kanton jutott volna a bosnyákoknak és a szerbeknek, kettő a horvátoknak, létesült volna egy közös bosnyák-horvát kanton, Szarajevó pedig külön kantont képzett volna. Nem került sok időbe, hogy ez a terv is elbukjon, ezúttal elsősorban a szerbek ellenállásán. A két kantonális terv kudarca után az Owen-Stoltenberg-terv már konföderatív államot képzelt el, külön-külön bosnyák, horvát és szerb entitásokkal. Ez a gyakorlatban az egységes bosnyák állam felosztását jelentette volna, ezért értelemszerűen elfogadhatatlan volt a bosnyák vezetés számára.[12]

ENSZ csapatok Boszniában. Kép forrása: UN Photo Library

Valódi változást a háború menetében a nemzetközi közösség azon felismerése eredményezett, hogy a harctéri helyzet befolyásolása nélkül képtelenek lesznek kompromisszumra bírni a patthelyzetet.  Az ENSZ Biztonsági Tanácsa már 1992. február 21 döntést hozott egy 15 ezer fős ENSZ haderő (UNPROFOR) Boszniába vezérléséről, ahol a civilek védelmére hoztak létre védett zónákat. Az UNPROFOR ugyanakkor nem kapott felhatalmazást arra, hogy az önvédelmen kívül is részt vegyen fegyveres összetűzésekben. A be nem avatkozási hozzáálláson az egyre brutálisabb etnikai tisztogatások híreinek hatására kezdtek változtatni az ENSZ megbízottjai, s fokozatos lépéseket tettek az egyre nagyobb mértékű katonai szerepvállalás felé. A markalei mészárlásokat követően az UNPROFOR légiereje bombázni kezdte a boszniai Szerb Köztársaság csapatait, amire válaszként Ratko Mladić parancsára a VRS csapatai ENSZ békefenntartókat raboltak el, azzal fenyegetőzve, hogy amennyiben folytatódnak a bombázások, kivégzik őket. Az esetre válaszul az ENSZ engedélyezte az UNPROFOR erőknek a támadó hadműveleteket a túszok kiszabadítására, a srebrenica-i tömeggyilkosságot követően pedig az ENSZ a NATO-val együttműködve kidolgozta a Megfontolt Erő (Deliberate Force) fedőnevű hadműveletet a boszniai szerb haderő megsemmisítése céljából.[13]

Ratko Mladić és Radovan Karadžić. Kép forrása: Reuters

Az egységes nyugati katonai beavatkozás feltételeként még 1994-ben létrejött a horvát-bosnyák megegyezés Bosznia kantonizálásáról és föderativizálásáról, amelynek eredményeként a horvát és bosnyák hadsereg  szárazföldön is komoly sikereket ért el a szerb csapatokkal szemben. 1995 szeptemberére nyilvánvalóvá vált a Szerb Köztársaság katonai győzelmének esélytelensége, és Karadžić nemzetközi mozgástere is minimálisra zsugorodott, főleg annak tükrében, hogy nyugati embargók hatására Slobodan Milošević, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnöke sem volt hajlandó erőteljesebb segítséget nyújtani a boszniai Szerb Köztársaságnak.[14] A szeptember közepén véget ért ENSZ-NATO légihadműveletet követően Milošević elérte, hogy Jugoszlávia és a Szerb Köztársaság közös delegációt küldjön a fegyverszüneti és béketárgyalásokra, amelynek élén ő maga állna. Az október 5-én életbelépő fegyverszünetet követő közvetítő tárgyalásokat Richard Holbrooke amerikai diplomata vezette, aki az 1995 őszére kialakult helyzettel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy „a horvát […] offenzíva klasszikus példája volt annak, hogy a diplomáciai viszonyrendszer általában a harctéri erőviszonyok függvényében jön létre.”[15] A diplomáciai puhatolózásokat követően a béketárgyalásokra az Ohio állambeli Dayton mellett kerül sor 1995. november 1. és 21. között. A tárgyalások négy fő kérdés köré szerveződtek: Kelet-Szlavónia hovatartozása, a Bosnyák-Horvát Föderáció megerősítése, a területi kérdések kielégítő rendezése, valamint az alkotmányosság megteremtése. A szinte feloldhatatlan érdekellentétek és a három éve húzódó háborúskodás komoly feszültséget szült a három hétig tartó tárgyalásokon, de november 21-re megszületett a daytoni szerződésként ismert békemegállapodás. A szerződés hivatalosan 1995. december 14-én került aláírásra Alija Izetbegović bosnyák, Franjo Tuđman horvát és Slobodan Milošević jugoszláv államfők között.

A daytoni szerződés aláírása. A képen balról jobbra Slobodan Milošević, Alija Izetbegović és Franjo Tuđman. Kép forrása: Eric Miller – Reuters

A független Bosznia-Hercegovina Daytont követően

A daytoni szerződés Európa egyik legbonyolultabb, négy – szövetségi, entitási, kantoni és önkormányzati – szintre tagolt államstruktúráját hozta létre. Az államszövetségen belül két entitásnak nevezett területi egységet alakítottak ki Bosznia-hercegovinai Föderáció és Szerb Köztársaság néven. Előbbi az ország területének 51, míg utóbbi 49 százalékával rendelkezik. A Föderáció 10 kantonra tagolódik, amelyek közül ötben a bosnyák, háromban a horvát etnikum van többségben, kettőben pedig nagyjából azonosak az etnikai arányok. A boszniai Szerb Köztársaság területén hét egymástól különálló régió jött létre, de ezek mindegyikében nagyjából 80 százalékos többséget alkot a szerb etnikum, valamint jóval kisebb autonómiával rendelkeznek, mint Föderáció kantonjai. Valamennyi szinten négyévente tartanak törvényhozási választásokat, ám valódi demokráciáról mégsem beszélhetünk Bosznia esetében, mert a politikai hatalom a két entitás vezetőinek kezében összpontosul.[16]

A Bosznia-Hercegovinán belüli entitások széles jogkörökkel rendelkeznek, saját törvényhozásuk és végrehajtó hatalmuk van, de ezek működése összhangban kell álljon a szövetségi szintű államigazgatással. A jelenleg is zajló alkotmányos válságot éppen ennek az elvnek mindkét oldalról történő elvetése hajtja: a Szerb Köztársaság felfüggeszti területén a szövetségi intézményeket, a szövetségi intézmények pedig semmisnek tekintik a köztársasági törvényeket.

A végrehajtó hatalmat egyfelől a három fős államelnökség gyakorolja, amelynek megoszlása minden esetben etnikai alapon kell létrejöjjön, tehát egy bosnyák, egy horvát és egy szerb tagja kell legyen. A jogszabály-tervezetekkel kapcsolatban minden államelnök vétójoggal rendelkezik, amennyiben a benyújtott javaslat veszélyezteti valamelyik etnikum alapérdekeit. Az államszövetség rendelkezik egy kilenctagú kormánnyal is, amelynek jogkörei azonban szűknek tekinthetők az entitási kormányokéhoz képest. Bosznia-Hercegovina a daytoni szerződés értelmében nemzetközi felügyelet alá került, így állami intézményeinek egy része felett is az ENSZ, illetve más nemzetközi szervezetek gyakorolják a kontrollt. Ezek közül legfontosabb a Főképviselő Hivatala (OHR), amely törvénykezési és vétójoggal is rendelkezik – erre kiváló példa Christian Schmidt korábban említett törvénye –, valamint kinevezhet, és eltávolíthat szövetségi szintű hivatalnokokat. Az igazságszolgáltatás területén is jelen van a nemzetközi felügyelet, a kilenctagú alkotmánybíróságból ugyanis három főt az Európai Emberi Jogok Bírósága nevez ki. A maradék hat pozíciót egyenlő arányban osztják fel egymás között az államalkotó etnikumok.[17]

A Bosznia feletti nemzetközi kontroll nem csak jogi és közigazgatási, hanem katonai formában is jelen van, hiszen az ENSZ a NATO-ra bízta a belső rend biztosítását. A kezdetben 60 ezer fős nemzetközi NATO kontingens (Implementation Force – IFOR, 1996-tól Stabilization Force – SFOR) létszáma a sikeres stabilizációs folyamatnak köszönhetően évről-évre csökkent, mígnem 2004-ben az Európai Unió vette át és látja el jelenleg is a békefenntartói feladatokat.[18]

A srebrenicai emlékmű /Kép forrása: hakikatadalethafiza.org

Megbékéléstől patthelyzetig

A daytoni szerződés életbelépését követő első időszak pozitív fejleményeket eredményezett. A nagyon bonyolult államszerkezet racionalizálódott, az adott területeken kisebbségben élő etnikumok jogai a gyakorlatban is érvényesültek, a háborús pusztítást követően a gazdaság is viszonylag hamar talpra állt, s az Európai Uniós csatlakozás reménye képes volt közös célt teremteni a különböző politikai elitek között. A 2000-es évek derekán ugyanakkor megtorpanni látszott ez a folyamat, mert a boszniai Szerb Köztársaság képviselői úgy érezték, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió által szorgalmazott alkotmánymódosítási javaslatok csökkentenék kvázi állami önállóságukat. Koszovó függetlenedése, és nemzetközi elismerése felerősítette a szeparatizmust a boszniai szerbek körében. A hivatalos belgrádi politika ennek ellenére mégsem támogathatta, és támogathatja nyíltan ezeket a törekvéseket, mert az alátámasztaná Koszovó függetlenségének legitimitását.[19] A bosnyák fél természetesen ragaszkodik az állam integritásához, és igyekszik közelíteni egymáshoz a szövetségi és entitási szintű jogalkotást, ami egy egységesebb államszerkezetet eredményezne. A boszniai horvátok számarányukhoz képest még felülreprezentáltak is a bosnyák államszerkezet egyes intézményeiben, azonban már a háború vége óta erős az érzelmi kötődés a horvát államhoz, de ennek politikai agendává fejlődése egyelőre nem következett be.

A közelmúlt eseményei abba az irányba mutatnak, hogy Bosznia-Hercegovina patthelyzetbe jutott. Arról szerencsére még nincsen szó, hogy elkerülhetetlen lenne a szakadás a három államalkotó etnikum között, az viszont nyilvánvaló, hogy a daytoni megállapodás eredményeként létrejött államszerkezet felülvizsgálatra szorul. Ennek ellenére mind a bosnyák szövetségi vezetés, mind a Szerb Köztársaság vezetői a daytoni szerződésben lefektetett jogszabályokból vezetik le álláspontjukat, holott politikájuk mindkét esetben annak meghaladására irányul. A bosnyák elit egy minél egységesebb államszerkezet létrehozásában érdekelt, mert így könnyeben lennének teljesíthetők az Európai Uniós csatlakozáshoz szükséges feltételek. A szerb entitás képviselői viszont a Köztársaság jogainak csorbítását látják a szövetségi szintű alkotmánybírósági döntésekben és jogszabályokban, ugyanakkor éppen ők azok, akik e törvények felfüggesztésével aláássák Bosznia-Hercegovina alkotmányos rendjét. A Friedrich Ebert Stiftung 2012-ben készített egy szcenárió elemzést, amelyben Bosznia-Hercegovina lehetséges fejlődési pályáit próbálták meg elemezni 2025-tel bezárólag. A lehetséges forgatókönyvek eredményei az egységes, centralizált, EU-tag Boszniától a három kisebb államra szakadt régióig terjedtek.[20] Azzal a lehetőséggel viszont egyik modell sem számolt, hogy Bosznia egy hosszan elhúzódó közjogi válság rabjaként vegetálja éveit, folyamatosan távolodva a nemzetiségi megbékéléstől és az Európai Uniós integrációtól.

Multietnikus jellegéből fakadóan Bosznia-Hercegovina belső problémái nem maradnak határain belül, azok megoldásában érdekeltek szomszédjai – Horvátország és Szerbia – is. Ez azt is jelenti, hogy Bosznia-Hercegovina és a Nyugat-Balkán ismét egymással szembenálló geopolitikai tömbök törésvonalán találja magát, éppen úgy, mint a 20. század során többször is. A boszniai alkotmányos válság kompromisszumos megoldása tehát az egész régió, illetve egész Európa érdeke. A megoldási javaslatok közül egyiket sem szabad azonnal lesöpörni az asztalról, és mindent meg kell tenni azért, hogy a folyamatosan éleződő politikai válság békés úton kezelhető legyen.

Szabó Ferdinánd

 

Felhasznált irodalom

Baker, Catherine: The Yugoslav Wars of the 1990s. Plagrave-Macmillan. New York. 2015.

Bosnia and Herzegovina 2025: Scenarios on Future Developments. Ed.: Paul Pasch. Friedrich Ebert Stiftung. Szarajevó. 2012.

Bosznia-Hercegovina, a mesélő emberek földje. Szerk. Binder Tamás. Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat. Budapest. 2022.

Juhász József: A Nyugat-Balkán rendhagyó története. L’Harmattan Kiadó. Budapest. 2024.

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. A délszláv állam története. Aula Kiadó. Budapest. 1999.

Kalapis Rókus: Eine kleine kisantant, Szerbia magyarázatot kér. ecfr.eu/article/a-dangerous-gamble-republika-srpskas-test-for-bosnia-and-the-eu/

Paczulla, Jutta: The Long, Difficult Road to Dayton: Peace Efforts in Bosnia-Herzegovina. International Journal. 60. évf. 1. sz. (2004) 255-272.

Tripkovic, Jovan: The European Powder Keg: ‘Bosnia Is a Failed State’. The American Conservative. https://www.theamericanconservative.com/the-european-powder-keg-bosnia-is-a-failed-state/?utm_source=The+American+Conservative&utm_campaign=cd6e8a644d-RSS_EMAIL_CAMPAIGN&utm_medium=email&utm_term=0_-f78efd3b53-63498829&mc_cid=cd6e8a644d&mc_eid=83965c2c80

Vas Gizella Zsuzsanna: Bosznia-Hercegovina és a nemzetközi közösség szerepe Dayton után. Hadtudományi Szemle. 10. évf. 1. szám. (2017) 184-196.

Zsivity Tímea: Omladoznak a boszniai béke daytoni alapjai? https://www.ludovika.hu/blogok/ot-perc-europa-blog/2025/03/25/omladoznak-a-boszniai-beke-daytoni-alapjai/

Zsivity Tímea: Perben repedezik Bosznia-Hercegovina. https://www.ludovika.hu/blogok/ot-perc-europa-blog/2025/02/25/perben-repedezik-bosznia-hercegovina/

 

[1] A folyamatról részletesebben lásd Zsivity Tímea: Perben repedezik Bosznia-Hercegovina. https://www.ludovika.hu/blogok/ot-perc-europa-blog/2025/02/25/perben-repedezik-bosznia-hercegovina/

[2] Jovan Tripkovic: The European Powder Keg: ‘Bosnia Is a Failed State’. The American Conservative. https://www.theamericanconservative.com/the-european-powder-keg-bosnia-is-a-failed-state/?utm_source=The+American+Conservative&utm_campaign=cd6e8a644d-RSS_EMAIL_CAMPAIGN&utm_medium=email&utm_term=0_-f78efd3b53-63498829&mc_cid=cd6e8a644d&mc_eid=83965c2c80

[3] Zsivity Tímea: Omladoznak a boszniai béke daytoni alapjai? https://www.ludovika.hu/blogok/ot-perc-europa-blog/2025/03/25/omladoznak-a-boszniai-beke-daytoni-alapjai/

[4] Kalapis Rókus: Eine kleine kisantant, Szerbia magyarázatot kér. ecfr.eu/article/a-dangerous-gamble-republika-srpskas-test-for-bosnia-and-the-eu/

[5] Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. A délszláv állam története. Aula Kiadó. Budapest. 1999. 252. o.

[6] Juhász József: A Nyugat-Balkán rendhagyó története. L’Harmattan Kiadó. Budapest. 2024. 147. o.

[7] Baker, Catherine: The Yugoslav Wars of the 1990s. Plagrave-Macmillan. New York. 2015. 63. o.

[8] Juhász: A Nyugat-Balkán i. m. 149. o.

[9] Paczulla, Jutta: The Long, Difficult Road to Dayton: Peace Efforts in Bosnia-Herzegovina. International Journal. 60. évf. 1. sz. (2004) 255-272. 257. o.

[10] Juhász: Volt egyszer i. m. 263. o.

[11] Baker: The Yugoslav Wars i. m. 69. o.

[12] Juhász: Volt egyszer i. m. 264-265. o.

[13] Kustra Péter: A délszláv háború bosznia-hercegovinai szakasza. In: Bosznia-Hercegovina, a mesélő emberek földje. Szerk. Binder Tamás. Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat. Budapest. 2022. 96. o.

[14] Juhász: Volt egyszer i. m. 269. o.

[15] Paczulla: The Long, Difficult Road i. m. 263. o.

[16] Váradi Csongor: Politikai rendszer és állami berendezkedés. In: Bosznia-Hercegovina, a mesélő emberek földje. Szerk. Binder Tamás. Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat. Budapest. 2022. 108-109. o.

[17] Váradi: Politikai rendszer i. m. 111-113. o.

[18] Vas Gizella Zsuzsanna: Bosznia-Hercegovina és a nemzetközi közösség szerepe

Dayton után. Hadtudományi Szemle. 10. évf. 1. szám. (2017) 184-196. 189. o.

[19] Juhász: A Nyugat-Balkán i. m. 219. o.

[20] Bosnia and Herzegovina 2025: Scenarios on Future Developments. Ed.: Paul Pasch. Friedrich Ebert Stiftung. Szarajevó. 2012. 19-21. o.