CHARLES „LUCKY” LUCIANO: AZ AMERIKAI SZERVEZETT BŰNÖZÉS APJA

Idén 60 éve, hogy 1962. január 26-án a nápolyi Capodichino repülőtéren szívrohamban elhunyt Salvatore Lucania (1896–1962), akit a világ leginkább Charles „Lucky” Luciano néven ismert. Luciano hírnevét a 20. század elején folytatott bűnözői aktivitásának köszönhette, az 1920-as évektől kezdve ugyanis az Egyesült Államok egyik legbefolyásosabb maffiavezérévé nőtte ki magát. Kapcsolatrendszerét, befolyását és vagyonát pedig arra használta fel, hogy „egységesítse” az amerikai maffia addig külön-külön, legtöbbször egymás rovására tevékenykedő családjait.

Charles „Lucky” Luciano 1931-es rendőrségi fotója [1]

Luciano 10 éves volt, mikor családjával hátrahagyták szicíliai otthonukat és 1907-ben New Yorkba emigráltak. A fiatal Luciano több figyelmet fordított „utcai hírnevének” felépítésére, mint tanulmányaira, az iskolai órák alatt az általa szervezett bandával hajtotta végre első törvénysértéseit, amelyek utcai rablásokban, illetve betörésekben merültek ki. A rablások mellett heti 5 centért védelmet biztosított a környéken élő zsidó emigráns diákoknak többi ír és olasz bevándorlógyerektől. Azonban egy alkalommal visszautasították ajánlatát és az így kialakult verekedésből „Lucky” került ki vesztesként. Legyőzője nem volt más, mint az a Meyer Lansky, aki kiállásával és bátorságával elnyerte Luciano tiszteletét, hamarosan pedig nem csak a banda tagja lett, de Luciano életre szóló társa is a bűnözésben.[1]

A 20. század elején a szervezett bűnözés felemelkedését az Egyesült Államok szenátusa által 1919. október 28-án elfogadott, úgynevezett Volstead-törvény hozta meg, ami tovább vitte az 1919 januárjában elfogadott 18. alkotmánykiegészítésben megjelenő szeszes italokra vonatkozó korlátozást. A törvény értelmében tilos volt 0.5%-nál nagyobb alkoholtartalommal bíró italok gyártása, árulása és fogyasztása.[2]

A szesztilalom korai éveiben Luciano megfordult a New York-i alvilág két legbefolyásosabb gengszterének, Arnold „AR” Rothstein és Guieseppe „Joe a főnök” Masseria szolgálatában is. „Joe” Masseria egy régivágású szicíliai maffiózóként vált hírhedtté, aki az „üzleti” életben nem vállalt közösséget idegenekkel és kizárólag olaszokkal üzletelt, olasz felmenőkkel rendelkező embereket alkalmazott. Luciano 1927-ben köteleződött el végleg Masseria mellett, miután „Joe” egy vezető pozíciót ajánlott fel neki bűnszövetkezetében.[3] A Masseria melletti állásfoglalás ellenére „AR” volt az, aki az 1920-as években legnagyobb hatással volt Lucianóra. Rothstein egy óvatos és körültekintő ember hírében állt, igyekezett mindent a lehető legdiszkrétebben intézni és ezzel elkerülni a sajtó és a közvélemény figyelmét. A szerencsejátékból meggazdagodó és kapcsolatokat szerző Rothstein egyike volt az elsőknek, akik látták a szesztilalomban rejlő potenciált és szinte azonnal munkához láttak, hogy minél jobb minőségű alkoholt tudjanak becsempészni Európából. Rothstein „alkalmazásában” több későbbi New York-i alvilági vezető is megfordult Lucianón kívül, többek között: Bugsy Siegel, Meyer Lansky, Louis Lepke és Frank Costello is.[4]

Luciano 1948-ban Rómában [2]

Rothstein 1928-as meggyilkolása után a New York-i szicíliai családok megkezdték harcukat a város feletti kizárólagos hatalomért. Luciano ekkorra már Masseria teljes bizalmát élvezte, ám ő a csatározások ellen foglalt állást, hiszen egy háború komoly figyelmet irányít szervezetükre, amit szeretett volna elkerülni. Itt még valószínűleg nem sejtette, hogy a Salvatore Maranzanóval folytatott háború lesz az eseménysorozat, ami végül a hatalomra juttatja.[5] Az elhúzódó harc végül 1931. április 15-én ért véget, amikor Joe Masseriát „Lucky” árulását követően meggyilkolták. Maranzano, Masseria tőrbe csalásáért cserébe befogadta Lucianót saját „családjába”, Maranzano pedig a New York-i maffia legerősebb vezetőjévé vált és felvette a „capo di tutti capi” (a főnökök főnöke) címet. A sikert viszont nem élvezhette sokáig, hiszen 1931 szeptemberében Luciano által felbérelt bérgyilkosok saját irodájában ölték meg. A két legfőbb New York-i vezérrel való leszámolás után Lucianónak is alkalma lett volna felvenni a „capo di tutti capi” címet, ő azonban más utat választott, ezzel új alapokra helyezve az amerikai szervezett bűnözést.[6]

Luciano az egyszemélyi vezetést kívánta lecserélni, ezért felállította az úgynevezett Bizottságot, ami innentől kezdve az amerikai szervezett bűnözés irányító szervévé vált. A Bizottság megalakításával a fő cél az volt, hogy az addig szinte diktatórikus, egyszemélyi vezetés alatt álló maffia egy diszkrétebb, együttműködőbb arcot vegyen fel. Luciano a Masseria és Maranzano között dúló háború során kialakult óriási média és hatósági figyelmet is el akarta kerülni a későbbiekben.[7]

A maffia apjára ragadt „Lucky” (Szerencsés) név eredete a mai napig tisztázatlan, magyarázattal szolgálhatnak viszont azok az esetek, mikor sikertelenül az életére törtek. A legveszélyesebb támadást 1929 októberében hajtották végre ellene, ekkor szerezte arcán végig húzódó sebhelyét, jobb szemére pedig maradandó károsodást szenvedett.[8] Becenevének elnyerésében az a tény is közrejátszhatott, hogy az amerikai igazságszolgáltatás ekkor már évek óta eredménytelenül üldözte. Luciano szerencséje végül 1936-ra elfogyott, Thomas Dewey különleges ügyész töretlen próbálkozásait követően nőfuttatás vádjával végül perbe fogták a maffia vezérét és 30-tól 50 évig terjedő szabadságvesztésre ítélték. Alvilági befolyását azonban a börtönben is sikerült megtartania, amit nem is olyan sokára sikeresen ki is tudott használni.[9]

A II. világháborúba való amerikai hadba lépést követően az Egyesült Államok kormányának komoly nehézségekkel kellett szembenéznie, hiszen az országban elő olasz emigránsok közt többeknek is megingott az USA iránti hűsége. A New York-i kikötőkben rengeteg szabotázs akcióra, kémkedésre, illetve háborús készletek eltulajdonítására került sor. A haditengerészet hírszerző osztályának tisztjei úgy érezték, hogy a dokkok és kikötők rendberakásához a maffia segítségét kell kérniük, hiszen jelentős befolyással bírtak ezeken a területeken. A legkézenfekvőbb opciónak a már úgyis börtönben ülő Luciano megkeresése bizonyult, aki készségesen segített az amerikai kormányzatnak. A kikötők helyzetének megoldásán túl Luciano arra szólította fel a szicíliai emigránsokat, hogy segítsék az amerikai hatóságoknak megtalálni a partraszállásra legalkalmasabb szakaszokat Szicília szigetén.[10]

Luciano 1948-ban Rómában [3]

Természetesen Luciano mindezt nem hazafiasságból vagy jóakaratból tette: tisztában volt vele, hogy ha valóban hasznos információkat ad a kormánynak, akkor a háború befejeztével csökkentheti börtönbüntetésének éveit, vagy akár szabadon is engedhetik. Nem is tévedett. 1946-ban kiengedték a börtönből, de ez nem járt következmények nélkül. Szabadon bocsátásának feltételei között szerepelt, hogy el kell hagynia az Egyesült Államok területét és soha nem is térhet vissza, így Szicília szigetére deportálták. Ezzel véget ért Charles „Lucky” Luciano amerikai maffiauralma.[11]

Az 1919-ben meghozott amerikai szesztilalmi törvény eredménytelenségét kevés dolog igazolja jobban, mint Luciano életútja, aki bűntársaihoz hasonlóan rettentően gyorsan gazdagodott meg az illegális alkoholcsempészetből. Emellett az 1920-as és 30-as évek kiemelkedő bűnözői, mint Al Capone, Luciano, Bugsy Siegel már korukban is „sztár” státuszba emelkedtek a média segítségével, annak ellenére, hogy tucatnyi emberölés, rablás és további más törvényszegések voltak a hátuk mögött. A Luciano és társai körül kialakult „romantikus” kép ellenére sem szabad megfeledkeznünk azokról a szörnyűségekről, amelyeknek köszönhetően a 20. századi történelem meghatározó alakjaivá váltak.

Lakházi Ákos

Lábjegyzetek

[1] Timothy Newark: Lucky Luciano: The real and the fake gangster. St. Martin’s Press, 2010. 15. o.
[2] Tarján M. Tamás: Törvény a szesztilalomról. Rubicon Online –  https://rubicon.hu/kalendarium/1919-oktober-28-torveny-a-szesztilalomrol
[3] Thomas Reppetto: American Mafia: A history of its rise to power. Henry Holt and Company, LLC., 2004. 134. o.
[4] Jo Durden Smith: A complete history of the Mafia. MetroBooks, 2003. 63-64. o.
[5] Timothy Newark: Lucky Luciano: The real and the fake gangster. St. Martin’s Press, 2010. 54. o.
[6] Uo. 62-63. o.
[7] Jo Durden Smith: A complete history of the Mafia. MetroBooks, 2003. 71. o.
[8] Sid Feder, Joachim Joesten: The Luciano story. Da Capo Press, 1994. 72. o.
[9] Jo Durden Smith: A complete history of the Mafia. MetroBooks, 2003. 74. o.
[10] Uo. 91-92. o.
[11] Timothy Newark: Lucky Luciano: The real and the fake gangster. St. Martin’s Press, 2010. 178. o

Felhasznált irodalom

Sid Feder, Joachim Joesten: The Luciano story. Da Capo Press, 1994.
Timothy Newark: Lucky Luciano: the real and the fake gangster. St. Martin Press, 2010.
Thomas Reppetto: American Mafia: A history of its rise to power. Henry Holt and Company, LLC., 2004.
Jo Durden Smith: A complete history of the Mafia. MetroBooks, 2003.
Tarján M. Tamás: Törvény a szesztilalomról. Rubicon Online – https://rubicon.hu/kalendarium/1919-oktober-28-torveny-a-szesztilalomrol

Képek forrása

[1] Charles „Lucky” Luciano 1931-es rendőrségi fotója
Kép forrása: New York County District Attorney, Case File 211537
[2] Luciano 1948-ban Rómában
Kép forrása: Wikimedia
[3] Luciano 1948-ban Rómában
Kép forrása: Wikimedia