A Félmúlt ötödik állomásán arra kerestük a választ, hogy mi volt a Prágai tavasz hatása keleten és nyugaton, mi vezethetett ahhoz, hogy fiatalok Európa-szerte önégetést végezzenek magukon és végül, miért kellett elnevezni a szocializmus ideológiai rendszerét emberarcúnak?
A beszélgetés résztvevői arra próbáltak választ találni, hogy vajon mi állhatott egy fiatal bölcsészhallgató, Jan Palach 1969. januári önégetésének hátterében. Ehhez az Olthatatlan című cseh minisorozat adta a beszélgetés kiindulópontját. Miről szólt Alexander Dubček kísérlete és létezik-e egyáltalán „emberarcú szocializmus”?
A témában jártas szakértők Máthé Áron történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnökhelyettese és Szerencsés Károly történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára voltak. A beszélgetést Baczoni Dorottya, történész, a XX. Század Intézet igazgatója moderálta. A teljes beszélgetés megtekinthető, ITT!
Csehszlovákia sajátos helyzete jelentősen megkülönböztette történelmének alakulását a többi közép-európai kommunista országétól, – mondta Szerencsés Károly. A történész szerint az egyik legfőbb különbség, hogy Csehszlovákiában ellentétben a szomszédos államokkal – nem volt jelen a Vörös Hadsereg. Az 1946-os választásokon a Csehszlovák Kommunista Párt 40%-os, eredménye azonban azt mutatta, hogy a társadalom is hitt a szocializmusban és abban, hogy az ország képes tovább fejlődni a kommunisták irányítása alatt.
A helyi kommunista diktatúra az ország ipari fejlettsége miatt kedvezőbb helyzetben találta magát, ám az 1948 és 1968 közötti húsz év alatt a kiépített szocialista rendszer drasztikusan lerontotta az ország ipari teljesítőképességét. A cseh és a szlovák lakosság egyaránt az életszínvonal csökkenését tapasztalta, a kommunista hatalom pedig ugyanolyan terrorgépezetet működtetett, mint a többi régióbeli országban.
Máthé Áron a II. világháború vége felé kialakult prágai hangulatot próbálta érzékeltetni. Mivel az amerikai csapatok nem vonultak tovább Plzeňnél a német megszálló csapatok ellen, így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a Prágába bevonuló felszabadító csapatok, a várt amerikai csapatok helyett a Vörös Hadsereg egységei voltak. Nem meglepő tehát, hogy Csehszlovákiban, a német megszállás alól való felszabadulást követően a vártnál nagyobb népszerűség övezte a Csehszlovák Kommunista Pártot.
A csehszlovák reformkísérletekkel és az Alexander Dubček által kidolgozott „emberarcú szocializmussal” kapcsolatban Szerencsés Károly kiemelte, hogy maga az elnevezés nagyon árulkodó, hiszen, ha „emberarcúvá” kell tenni a szocializmust, akkor addig értelemszerűen nem volt az. A csehszlovák kommunisták között akadtak, akik úgy gondolták, meg tudják valósítani a szocializmust közeledve a sajtószabadsághoz úgy, hogy megszüntetik a cenzúrát. A magyar 1956-tal ellentétben Prágában nem volt forradalom, sem szabadságharc, a szovjetek mégis a katonai beavatkozás mellett döntöttek. Brezsnyev úgy értékelte a helyzetet, hogy ahol szólásszabadság van, ott idővel majd egyesülési és a gyülekezési szabadságot is kívánna a nép, ez pedig a szocialista rendszer összeomlásához vezetett volna.
Máthé Áron az „emberarcú szocializmus” elméletének eredetét egészen Hruscsov 1956 februári, titkos beszédéig vezette vissza. A történész hozzátette, hogy a beszédhez kapcsolódó két nézőpont közül az egyik úgy értelmezi, hogy Hruscsov megteremtette a sztálinizmustól független és még a jövőben megvalósítható „jó” kommunizmus mítoszát. A másik nézőpont szerint, ez a titkos beszéd pedig hatalmas csapást mért a Szovjetunióra. Máthé Áron felvetette a kérdést: egy rendszernek, ideológiának, amelynek emberarcot kell adni, annak előtte mégis milyen arca volt?
A Magyar Néphadsereg bevonulásához kapcsolódó reakciókról Máthé Áron a bevonulás elleni társadalmi tiltakozásra adott állami válaszról beszélt. A különböző laktanyáknál spontán kitörő asszonytüntetéseket minden alkalommal sikerült békésen leszerelnie a hatóságoknak. További tiltakozási formák is megjelentek, melyet az elnyomás elleni ösztönös tiltakozásnak neveztek. A Magyar Néphadseregen belül is megjelentek az elégedetlenségüknek hangot adó hangok. Szerencsés Károly a magyar katonai részvételt szerencsétlen és ártó döntésnek nevezte. Romániára utalva felhívta a figyelmet, hogy nem minden szocialista ország vett részt a beavatkozásban, a magyar beavatkozás pedig negatív hatással volt mind a felvidéki, mind az erdélyi magyarok közjogi és társadalmi státuszára is. Máthé Áron hozzátette, hogy Kádár Jánosnak és a magyar vezetésnek nem volt választási lehetősége a beavatkozással kapcsolatban: a fő kérdés az volt, hogy mennek, vagy pedig őket is viszik. Románia kimaradásával kapcsolatban rámutatott, Magyarországgal ellentétben Románia nem állt szovjet megszállás alatt. Szerencsés és Máthé egyetértésüket fejezték ki abban, hogy a kádári vezetés mozgásterének hiánya ellenére sem lehet felmenteni a felelősség alól a bevonulás melletti döntésben résztvevőket.
A beszélgetés zárógondolataként a résztvevők reagáltak a Prágai Tavasz 1989–90-es rendszerváltoztatására gyakorolt hatásaira. Máthé Áron elmondta, hogy Jan Palach önégetésének és temetésének évfordulóján Prágában több tömeges megmozdulás is szerveződött, a A ’68-as eseményeknek volt egy összefogó ereje, még ha nem is akkora, mint Magyarországon az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak. Szerencsés Károly zárszavában elmondta, hogy Magyarországgal ellentétben a rendszerváltoztatás után nem egy utódpárt alakult meg Csehszlovákiában, ahova mindenki be tudott olvadni, aki baloldalinak gondolta magát, hanem megmaradt a kommunista párt, azokkal a párttagokkal, akik az 1968-as reformkísérletek eltiprását ugyanúgy elítélték, mint a polgári demokrata pártok, és kizárták a korábbi keményvonalas párttagokat.
