Legújabb adásunkban az atombomba kifejlesztése és bevetése körüli dilemmákról beszélgettünk, amihez az apropót Christopher Nolan idén nyáron bemutatott Oppenheimer című filmje szolgáltatta. Az adásban szó esett Robert Oppenheimer és Teller Ede közötti párhuzamokról, az őket elválasztó töréspontokról, arról, hogy milyen eltérő felfogásuk volt a hidegháborúról és milyen stratégiát tartottak volna követendőnek, valamint, hogy mi alakította Teller Ede antikommunista meggyőződését élete során. Vendégeink továbbá megvitatták az atombomba kifejlesztése és bevetése körüli morális és politikai dilemmákat, melyekkel mind feltalálói, mind Truman elnök szembenéztek.
Meghívott vendégeink Schmidt Mária, történész, a Terror Háza Múzeum és a XX. Század Intézet főigazgatója és Magyarics Tamás, történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professor emeritusa, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa voltak. A beszélgetést Baczoni Dorottya a XX. Század Intézet igazgatója moderálta.
EGY ÚJ KORSZAK HATÁRA
Schmidt Mária egyértelműen egy új korszakhatárnak tartja az atombomba kifejlesztését, hiszen ekkor kezdődött meg az atomkorszak, amely egészen napjainkig elkísér minket. Az atomfegyverek továbbfejlesztése és felhalmozása hosszú időn keresztül a béke zálogaként szolgált. Ettől egy olyan félelem keletkezett a politikai vezetőkben, amely megakadályozta a legtöbb országot abban, hogy olyan konfliktusokba bocsátkozzanak, amely során más atomfegyverek bevetésére is sor kerülhetett volna. Ezzel egy nagy lépést tettünk a béke felé. Magyarics Tamás egyetértését fejezte ki Schmidt Mária gondolataival. Az atomfegyverek egy úgynevezett „hosszú békét” hoztak el, hiszen a katonai vezetőket óvatosabbá és meggondoltabbá tette. Egy fegyveres konfliktus kezdetén általában senki nem tudta, hogyan fog végződni. A II. világháború még lovas rohamokkal kezdődött 6 évvel később pedig az atombombák bevetésével végződött – hozta fel a példát Magyarics. Az atomfegyverek létezése jelenleg nagyon erősen befolyásolja azoknak az országoknak a döntéseit is, melyeknek van saját atomarzenálja, de azokét is, akiknek nincs.
Az atombomba kifejlesztésének körülményeivel kapcsolatban Magyarics Tamás megjegyezte, hogy nehéz eldönteni, ki ellen is akarták eredetileg bevetni az amerikaiak. 1943-ban született egy elképzelés, miszerint a Japán Birodalmi Haditengerészet ellen vetették volna be elsőnek az atombombát, ez 1945 augusztusára azonban már tárgytalanná vált, hiszen addigra a japán flotta megsemmisült. A projekt mögötti legerősebb motiváló tényező azonban az volt, hogy a németek is párhuzamosan dolgoztak saját nukleáris programjukon. A német tudósok mögött azonban nem volt meg az a politikai támogatás, ami a Manhattan terv mögött állt, Roosevelt mintegy 2,2 milliárd dollárt fordított a programra.
KIÉ A FELELŐSSÉG?
Schmidt Mária reflektálva Magyarics Tamás gondolataira és a tudósokat terhelő felelősségről úgy értékelt, hogy az ehhez hasonló morális kérdések minden nagyobb tudományos felfedezésnél jelen voltak. Ezek a fejlesztések, felfedezések olyan kapukat nyitnak ki, melyek egyaránt használhatóak jó és rossz célokra is, az atombomba sem volt kivétel, hiszen azóta rengeteg civil szempontból is előnyös célra felhasználták a nukleáris energiát. A tudósok és Oppenheimer részéről ott volt a felelősség, hogy ezt a hatalmas pusztításra képes fegyvert kiengedjék saját kezükből és további felhasználását a politikusokra bízzák, abban reménykedve, hogy képesek lesznek mértékletesen bánni az ezzel járó hatalommal. Truman elnök viszont az amerikai nép felé tartozott felelősséggel, mégpedig, hogy a csendes-óceáni harcokat minél kevesebb amerikai áldozattal, de minél gyorsabban le tudják zárni. Az atombomba bevetésével egyszerre vetett véget a II. világháborúnak és demonstrálta a világ számára azt, hogy mekkora katonai erővel is rendelkezik az Amerikai Egyesült Államok.
Teller Ede és Robert Oppenheimer között hamar nézeteltérések alakultak ki az atombomba háborút követő további fejlesztéséről és felhasználásáról. Schmidt Mária a két tudós közötti ideológiai ellentéteket nevezte meg, mint az egyik legbefolyásolóbb tényezőt. Oppenheimer kommunista szimpatizáns, családtagjai, barátai pedig elkötelezett kommunisták voltak, Teller pedig egy antikommunista volt. Oppenheimer úgy gondolta, hogy nem lehet atommonopóliumot létrehozni és a technológiát meg kell osztani a világgal, Teller viszont azt hangsúlyozta, hogy a szovjetek nem fognak leállni saját terveikkel és fejlesztéseikkel, az Egyesült Államok pedig nem engedheti meg magának, hogy hátrányba kerüljön a világháborút követő atomfegyverkezési versenyben. Teller Edét a hidrogénbomba melletti kiállásáért és az Oppenheimerrel szemben tett tanúvallomását követően „számkivetettként” kezelte a tudóstársadalom, hosszú ideig a hidegháború megtestesítőjeként tartották számon. Magyarics Tamás a liberális és realista világnézet összecsapásaként hivatkozott a két tudós közötti töréspontra. Teller Ede tényként kezelte, hogy a szovjetek kifejlesztik a hidrogénbombát és nem lehet a valóságra ráerőltetni egy olyan teóriát, amiben Oppenheimer és társai hittek, hogy az új világrendben mindenki mindenkivel együtt fog működni. Oppenheimerék a Szovjetunióra mint háborús szövetségesre tekintettek, azonban azt már figyelmen kívül hagyták, hogy ez a szövetség egy kényszerből született.
A beszélgetés során vendégeink még megvitatták a Szovjetunió által már az 1930-as években megkezdett kémkedés körülményeit, hogy hogyan hálózta be a szovjet kémhálózat az amerikai kormányt a legfelsőbb szintekig. Illetve szó esett még arról, hogy mi vezetett ahhoz az 1950-es évekre kialakult félelemhez, amit a kommunisták jelenléte okozott az amerikaiaknak és a Joseph McCharty szenátor nevéhez fűződő McCarthyzmushoz vezető folyamatokról.
A beszélgetés már podcast csatornánkon is elérhető:
