A vetítés előtt Gelencsér Gábor filmtörténésszel, az ELTE BTK Filmtudományi Tanszékének docensével Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója beszélgetett.
Békés Márton bevezetőjében elmondta: az már megszokott, hogy nem kizárólag első világháborús hadi eseményekkel kapcsolatos filmeket vetítenek, hiszen sok olyan alkotás is látható volt már, amely a „nagy háború” utóhatásait, a traumákat dolgozta fel. Az 1961-es Katonazene ezzel szemben egy „előfilm”, benne a századforduló első világháborúig elvezető társadalmi, gazdasági és kulturális miliőjével, amely aztán meg is semmisült a világháború során.
Gelencsér Gábor kiemelte: ez egy méltatlanul elfeledett alkotás, talán azért, mert Marton Endre rendezőnek (a film társrendezője Hintsch György volt) nincs nagy filmes életműve, személye sokkal inkább színházi körökben volt ismert. A filmtörténész a mozi keletkezésének időszakáról elmondta: a Katonazene a Sztálin halála utáni és a magyar újhullám előtti korszak egyik fontos alkotása. „Ez egy átmeneti korszaknak tekinthető a magyar filmben, amelynek nincs is igazán neve. Valóban egyfajta átmenetet képez a rossz emlékű magyar szocialista realizmusból a fényes emlékezetű magyar újhullámba.” Hozzátette: ez a több éves periódus például a legendás rendező, Fábri Zoltán időszaka, amikor legfontosabb művei közül több is megszületett. Mint mondta: ekkoriban még jellemzőek a filmekre a propagandisztikus vonások, de ugyanakkor már bizonyos fokú társadalmi-politikai kritika is megjelenhetett a történetekbe ágyazva. „Ez a korszak a magyar újhullám születésének a bölcsője” – húzta alá Gelencsér Gábor.
Békés Márton elárulta: a film egy Bródy Sándor novellából készült, és a korabeli filmkritikusok szerint a rendezőnek nem volt nehéz dolga, amikor „ezt a nagyon robbanó, ügyes sztorit filmre vitte, hiszen a történet szinte filmre kívánkozik”. Hozzátette: Marton Endre a Nemzeti Színház főrendezője volt, és sokan meg is jegyezték a mozi kapcsán, hogy a beállítások, mozgások kicsit színpadiasra sikerültek. Egyes vélemények szerint pedig ez egy „korleleplező film”, ahol „a tragikumra törő szűkszavúságból kihallani a kor lélegzetét.”
Gelencsér Gábor szerint ebben a filmben „nagyon szép és dicséretes”, hogy a rendező a konfliktust nem az osztályharc, hanem az emberábrázolás felé mélyítette el. „Örökérvényű, megrendítő dráma, a naiv, már-már ostobának tűnő vakhitről, és a másik oldalon ezt szemérmetlenül kihasználó teljesen immorális magatartásról”. A filmtörténész hangsúlyozta: ezek a tételek ebben a filmben fontosabbak, mint az, hogy az egyik szereplő a nép egyszerű fia, míg a másik oldalon egy tiszt van, aki a főúri osztályt képviseli. Egy nagyon mély erkölcsi dráma bontakozik ki, nem az osztályharc a lényeg – szögezte le Gelencsér Gábor, hozzátéve: a Kállai Ferencet, Básti Lajost, Bara Margitot és Szirtes Ádámot is felvonultató film igen sokféleképpen értelmezhető, ahol a néző a legvégén elgondolkodhat azon, hogy vajon ki az, aki valóban kiérdemelte a neki kijáró sorsot.
A film rövid leírása:
Báró Ferdinándy Tamás huszárfőhadnagy (Kállai Ferenc) Barlay doktor (Básti Lajos) gyönyörű feleségének (Bara Margit) udvarol. Az asszony elutasítja a férfi közeledését, ám az meggondolatlan viselkedésével mégis kompromittálja Barlaynét. A doktor ezért kihívja párbajra, a viadal előtt azonban Barlayt hátulról lelövik. A tettet Kaál Samu, a tisztiszolga vállalja magára.
