1961. február 20-án John Glenn (1921-2016) lett az első amerikai, aki űrhajójával megkerülte a Földet. Ezzel az Egyesült Államoknak sikerült csökkentenie a szakadékot a Szovjetunióval szemben az űrversenyben. Az első Szputnyik földkörüli pályára állítása 1957-ben, majd Gagarin űrutazása eloszlatta az amerikaiak azon képzetét, hogy országuk sérthetetlen.
A hidegháború „klasszikus” időszakában a két nagyhatalom a nyilvánosság előtt zajlott konfrontációk mellett a háttérben technológiai versenyt is folytatott. Miután a Szovjetunió felrobbantotta a saját atombombáját, elindult a versenyfutás a hidrogénbomba kifejlesztéséért. 1952-ben az amerikaiak, 1953-ban pedig a szovjetek is sikeresen tesztelték saját eszközüket. Ezután a fejlesztés a tömegpusztító fegyverek célba juttatására alkalmas rakétatechnika irányába tolódott el. A Szovjetuniónak – szemben az Egyesült Államokkal – nem állt rendelkezésére megfelelő számú stratégiai bombázó ahhoz, hogy nukleáris fegyvereit célba juttassa. Az Egyesült Államok amellett, hogy rendelkezett a megfelelő repülőgépekkel (B-36 bombázó), a Szovjetunió határai mentén légibázisokkal is rendelkezett. A szovjetek, hogy a hátrányukat ledolgozzák, nekiláttak az interkontinentális ballisztikus rakéták fejlesztésének. Hasonlóan az amerikaiakhoz, ők is a zsákmányolt V-2-es rakéták alapján álltak neki a fejlesztéseknek. Mivel a német rakétatudósok nagy része az amerikaiaknak adta meg magát, a szovjetek saját szakembereikre támaszkodhattak. A kutatásokat Szergej Koroljov (1907–1966) vezette. Az általa kifejlesztett R-7-es volt az első interkontinentális ballisztikus rakéta, amellyel képesek voltak elérni az Egyesült Államokat.
A Friendship-7 startja Cape Canaverelről
1957. október 4-én a Szovjetunió felbocsátotta a Szputnyik-1-et, amely a világon az első emberkéz alkotta szerkezet volt a világűrben. Az amerikaiakat meglepte a szovjetek teljesítménye, ezért követelték az Eisenhower adminisztrációtól, hogy tegye meg a szükséges válaszlépéseket. Elsőként megalapították a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalt (NASA) 1958. július 29-én. A hivatal orvosai novemberben közzétették azon követelmények listáját, melyek alapján ki kívánták választani azokat, akik alkalmasak lehetnek egy jövőbeni űrrepülésre. Eisenhower elnök decemberben arra tett javaslatot, hogy a légierő tesztpilótái közül toborozzanak. A megadott kritériumoknak a Pentagon nyilvántartása szerint 110 fő felelt meg. Ebből választották ki végül azt a hét pilótát, akik az első amerikai űrhajó fedélzetén eljutnak a világűrbe. A kiválasztottakat 1959 áprilisában mutattatták be a nyilvánosság számára: Gordon Cooper, Walter Schirra, Virgil Grissom, John Glenn, Deke Slayton és Scott Carpenter azonnal hírességek lettek. Az első emberes űrrepülési programnak a Mercury nevet adták a NASA vezetői.
A hordozó rakéták sorozatos meghibásodása miatt a NASA mérnökeinek – köztük Wernher von Braunnak és csapatának – egy sor felmerülő problémát kellett megoldania, hogy biztonsággal juttathassanak fel embert a világűrbe. Mindeközben 1961. április 12-én Jurij Gagarin első emberként kerülte meg a Földet, ezzel a Szovjetunió előnyre tett szert az űrversenyben. Az események ilyetén alakulása miatt az amerikaiak gyorsabb tempóra kapcsoltak. Az első szuborbitális repülésre május 5-én került sor a Freedom-7 fedélzetén Alan Shepard űrhajóssal, majd a következő startra július 21-én a Liberty Bell 7 fedélzetén Virgil Grissom űrhajóssal. A repülés jól sikerült, viszont a landolás után a kirobbanó kabinajtó miatt a kapszula megtelt vízzel, és az Atlanti-óceán fenekére süllyedt. Az év további részében az Atlas rakétákat teszteltették, amellyel az első amerikai űrhajóst kívánták Föld körüli pályára állítani. November 29-én egy egészen különleges misszió keretében egy majmot juttattak fel a világűrbe. A tesztnek két célja volt. Az egyik az Atlas rakéta működésének megfigyelése,. a másik az orvosi stáb által kitűzött vizsgálatok elvégzése, mert meg kívántak győződni arról, hogy az űrutazás nem tartogat semmiféle veszélyt az emberi szervezet számára. A küldetés sikeres volt, hiszen a csimpánz minden utólagos vizsgálaton megfelelt. Kilenc hónappal később ugyan elpusztult, de a boncolás nem mutatott ki összefüggést az űrutazás és halálának oka között.
A misszió után tartott sajtótájékoztatón az újságírók arról kérdezték a NASA illetékeseit, hogy ki lesz az első amerikai, aki megkerüli a Földet. A vezetőség John Glennt nevezte meg, és 1962. január 16-ra tűzték ki a startot. Glenn Friendship 7-nek nevezte el az űrhajóját, amelynek startját több alkalommal is elhalasztották, míg végül elérkezett február 20-a. Éjjel 2 óra 20 perckor ébresztették fel, majd tusolás után elfogyasztotta az űrhajósok reggelijét, ami a későbbiekben szokássá vált. Ezután átesett egy gyors egészségügyi ellenőrzésen, amelyet követően beöltöztették az űrruhájába. Reggel 5 órakor már úton volt a kilövőállás felé, ahová közel negyedórás út során jutott el. 6 óra 3 perckor Glenn beszállt az űrhajóba, majd több mint háromórás várakozás után 9 óra 47 perckor megtörtént a kilövés. 2 perccel később a kisegítő rakéták leálltak, majd a katapulttoronnyal együtt leváltak. Nem sokkal később az Atlas rakéta is levált az űrhajóról, és Glenn végre Föld körüli pályán volt.
John Glenn űrhajós a Friendship-7 fedélzetén.
A repülés kezdetén minden megfelelően működött, amit Glenn a Kanári-szigeteken található követőállomásnak jelentett is. Mikor elért az Indiai-óceánhoz, az első amerikaiként láthatta a naplementét Föld körüli pályáról, majd belépett a Föld sötét oldalára. Az első megtett kör után kezdtek jelentkezni különböző műszaki problémák, köztük a manőverezésért felelős egyik rakétánál. Szerencsére ez nem vezetett jelentős mértékű pályaeltéréshez, így nem befolyásolta érdemben a küldetést. A manőverező rakéták problémájával párhuzamosan azonban egy másik, sokkal súlyosabb hibajelenség foglalkoztatta az irányítást. A visszatérő rendszer olyan adatokat küldött, melyből arra következtettek, hogy a hővédőpajzs leválhatott, és így a visszatérésnél eléghet az űrkabin. Először nem közölték Glennel a problémát, de többszöri rádiózás alkalmával neki is feltűnt, hogy valami nincs rendben. Miközben a központban lévő személyzet és az űrkabin főmérnöke telefonon egyeztettek a lehetséges megoldásokról, a Friendship-7 megkezdte második körét. Ekkor a kabin hőmérséklet- szabályozása romlott el, ami miatt megemelkedett a hőmérséklet és a páratartalom, Glenn úgy fogalmazott: „kellemesen meleg van”.[1] A következő hibát a műszerek Ausztrália felett jelezték: az üzemanyagszint 26%-ra csökkent, ami azzal fenyegetett, hogy az űrkabin irányítás nélkül fog sodródni a pályáján.
A harmadik kör közben azt közölték Glennel, hogy miután elhasználta a visszatérő rakétákat, ne válassza le az egységet az űrhajóról. Ez több eltérést eredményezett az eredetileg tervezett visszatéréshez képest, ami miatt Glenn áttért kézi vezérlésre. 4 óra és 37 perccel az indulás után bekapcsolta az első fékezőrakétát, majd miután elhasználta, bekapcsolta a másik kettőt is, ami rendelkezésére állt. Ezután kezdődött el a küldetés legkritikusabb időszaka, hiszen nem tudhatták, hogy a fékezőrakéta modul megtartja-e a hővédőpajzsot a helyén. Mikor az űrhajó belépett a Föld légkörébe, egy hatalmas tűzgolyó vette körül, majd a visszatérés egy pontján a rádióösszeköttetés megszakadt az irányítóközpont és a Friendship-7 között. Az eredeti visszatérési helyhez képest 65 km-rel arrébb ért földet, ezért még egy kis időbe telt, mire Glennt felvette egy hajó. A későbbi vizsgálatok kiderítették, hogy nem a hővédőpajzs vált le, hanem az azt jelző kapcsoló hibásodott meg.
Kennedy elnök megtekinti a Friendship-7 űrhajót. Háttérben Johnson alelnök.
A visszatért űrhajóst hősként fogadták, New Yorkban a győzteseket megillető utcai felvonulást tartottak. Kennedy elnök a következőt mondta, amikor üdvözölte az első amerikai űrhajóst a Fehér-házban: „A világűr meghódításáért folyó versenyben még hosszú út áll előttünk. Későn léptünk erre az útra; olyan ez, mint egy új óceán, de úgy vélem, hogy az Egyesült Államoknak hajóznia kell rajta, és el kell foglalnia az első helyet.”[2] John Glenn nemzeti kincsé vált, ezért Kennedy utasítására letiltották a további űrrepülésekről, így társaival ellentétben nem vett részt a későbbi Gemini- és Apollo-programban. Hasonló helyzetbe került szovjet kollégája is, Jurij Gagarin. Igaz, az ő sorsa tragikus véget ért 1968-ban. Glenn 1964-ben leszerelt a NASA-tól, és a politika vizeire evezett át,1974 és 1999 között Ohio állam szenátora volt. Azonban 1998-ban, 77 évesen a Discovery űrsikló fedélzetén ismét járt a világűrben.
Glenn nem véletlenül lett nemzeti hős: a Friendship-7 küldetése lehetővé tette az Egyesült Államoknak, hogy ismét ringbe szálljon a Szovjetunióval a világűr meghódításáért.
Apor Attila
Lábjegyzetek
[1] Reichl, 2016. 117.
[2] Népszabadság 1962. február 22. 4.
Felhasznált irodalom
Richard Dale: NASA’s Greatest Missions. When we left Earth. 2009.
Gene Kranz: Houston baj van! USA, 2000.
Népszabadság, 1962. február 22.
Eugen Reichl: Project Mercury. Stuttgart, 2016.
Képek forrása
A Friendship-7 startja Cape Canaverelről
Kép forrása: Wikimedia
Kennedy elnök megtekinti a Friendship-7 űrhajót. Háttérben Johnson alelnök.
Kép forrása: The New York Times
John Glenn űrhajós a Friendship-7 fedélzetén.
Kép forrása: Wikimedia
