Már annyi országot címkéztek fel valamelyik két égtáj „kapujaként”, „imbolygó kompországaként”, vagy „köztes államaként”, hogy felmerülhet a kérdés: nem erőltetett már ez egy kicsit? Kazahsztánba érve azonban rövidesen beláttam, hogy ez itt a legkevésbé sem közhely. Igaz, bármi kapujának nevezni egy szubkontinensnyi méretű földet kissé aránytalanul hangzik.
Május 11. Az asztanai reptérről a sztyeppén keresztül érkeztünk az ország középső részén fekvő Karagandába. A város szénmedence fölött épült, körülötte a bányatavakkal sűrűn lyuggatott föld emlékeztet az egykori túlhajszolt szénkitermelés évtizedeire. Ez eddig még egy nem különösebben kirívó posztszovjet tájkép lehetne, de az arcok és az épületek már árulkodóan eklektikusak. Kezdjük azzal, hogy a város közepén közvetlenül egymással néz szembe a nagymecset és a római katolikus (!) katedrális. A buszmegállóban várakozó tömegben hol távol-keleti, hol szláv vonásokat fedezek fel, a virágos fejkendők mellett feltűnik egy-egy designer sapka és jónéhány hidzsáb is.
Az etnikai sokszínűség megértéséhez nem kell hosszasan bújni a történelemkönyveket, mivel egyik vendéglátónk már az első napon elmondta a megfejtést: „Thanks to Mr. Stalin…”
A régió persze évezredes távlatban is a népek és kultúrák találkozásának színhelye volt, de Karaganda kifejezetten szovjet termék – csak 1934-ben nyilvánították várossá – az arcok mai vegyessége pedig jelentős részben a négy égtájról odahurcolt hadifoglyok és kényszermunkára ítéltek öröksége. A ma már „csak” két magyarországnyi Karaganda megye területén az 1930-as évek elején jelölték ki az egyik legnagyobb gulágot, a KarLag néven ismert munkatábort, a második világháború idején pedig hadifogolytáborokat létesítettek a környéken. Százezres nagyságrendben hoztak ide német, japán, koreai, lengyel, kaukázusi, magyar és más nemzetiségű foglyokat, akiknek emlékét a Szovjetunió felbomlása után állított sírkövek és a foglyok által felépített régi városrész mellett az arcvonások ma is őrzik.
Még fel sem ocsúdtunk a hosszú repülőútból és az időzóna-ugrásból, amikor fogadóintézményünkbe, a Buketov Egyetemre érkezvén egy eseménydús nap közepébe csöppentünk. Az egyetem rektora, Nurlan Dulatbekov, aki egyebek mellett a karagandai magyar hadifoglyokról publikált könyvet, érkezésünk napján nyitotta meg a Történelem Kar új könyvtárát. Itt találkoztunk az atomfegyver-tesztelések ellen küzdő aktivistával és szájjal festő művésszel, Karipbek Kujukovval is.
A megnyitó utáni fogadáson, tehát még érkezésünk napján volt szerencsénk megkóstolni a tésztán és főtt lóhúson alapuló hagyományos kazak besbarmakot és megtapasztalni a rendkívül közvetlen kazak vendégszeretetet. A jelenlevő oktatói kar nagy érdeklődést mutatott a magyar–kazak kapcsolatok iránt, többen a magyarság keleti eredetét emlegették. Dulatbekov professzor egy mondáról, legalábbis annak egyik verziójáról számolt be, amelyben két testvér, Kugyar és Magyar szerepelt, akik népük körében a sztyeppén éltek. Egy napon Magyar felkerekedett és elindult nyugat felé, míg Kugyar, a „lustábbik testvér” – fogalmazott vendéglátónk – helyben maradt, és az ő utódai lettek a kazakok. Bár egy hónapos ittlétem során a huszadik századra, a fogolytáborokra és a szovjet idők társadalmi emlékezetére fogok koncentrálni, ennek a mondának még okvetlenül utána kell járnom.
Május 12-i napunk egy nemzetközi konferenciával indult az egyetemen, ahol a közép-ázsiai térség országaiból és Moszkvából jelentkeztek be a régió etnikai és felekezeti konfliktusainak kutatói. Itt Anara Makatova, a Filozófiai és Pszichológiai Kar dékánja tolmácsolt nekünk és segített eligazodni az összetett etnikai és vallási térképen. Általánosan elmondható, hogy a térség hordoz ezen a téren feszültségeket, Karaganda azonban éppenséggel nem az a hely, ahol ezt az utazó bármennyire is észrevenné.
Magyarország és Kazahsztán közötti tudományos és kulturális területen zajló együttműködést elősegítő ösztöndíjprogram indult a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány és a Karagandai Buketov Egyetem között.
Az ösztöndíjprogram ideje alatt munkatársunk, Dudás Bertalan Karagandai napló címmel számol majd be helyszíni élményeiről intézetünk Facebook oldalán.
Dudás Bertalan történész
