A harmadik évezred elején elkerülhetetlenül szükséges, hogy az utókor mérlegére tegyük Jászi Oszkárt, a huszadik század eleji magyar progresszió vezéralakját. Politikai pályafutásának, 1919. május elsejei emigrációja előtt és az után született munkáinak elfogulatlan megítélését nehezíti, hogy a politikai baloldal már szinte fellépésétől kezdve erkölcsi jelenségnek, valóságos szentnek, magyar „Messiásnak” tartotta. Szenvedélyes hívei, köztük Ady Endre, vallották, hogy „akkor is igaza van, ha nincs igaza”, ellenfelei viszont úgy vélték, hogy „akkor sincs igaza, ha igaza van”. Ez a paradox helyzet 1919 után is fennmaradt, amikor a keresztény-nemzeti kurzus sajtója „gonosz szellemként”, „éles eszű, de velejéig romlott, hazaáruló zsidóként” bélyegezte meg, és Károlyi Mihály „első számú bűntársaként” emlegette.

XX. Század Intézet, Budapest, 2001.
301 oldal
2000 Ft
ISBN: 963-9406-29-5