Miért olyan vonzó a marxizmus még ma is a nyugati értelmiség számára? Létezik-e igazságos politikai erőszak? Vajon csupán társadalmi környezetünk határozza-e meg döntéseinket, vagy felelősséget kell vállalnunk mindazért, amit teszünk? És ez utóbbi kérdés megítélésekor miért alkalmaz kettős mércét egy-egy értelmiségi csoport? Egyebek mellett ezekre a sokszor érzékeny és megosztó kérdésekre kíván válaszolni a neves szociológus, Paul Hollander tanulmányaiból válogatott, Marx és a Korán című kötet.
Paul Hollander (1932–2019) politikai szociológus, író, történész szakmai életútjának esszenciáját, összefoglalását kínálja idén megjelent tanulmánykötetében a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány. A tanulmányokat Békés Márton történész, a XXI. Század Intézet igazgatója válogatta és Balogh Gábor, a Terror Háza Múzeum vezető történésze szerkesztette.
A budapesti zsidó családba született Holländer Pál még egészen fiatalon élte meg a huszadik század legvéresebb rendszerváltásait, a nyilas hatalomátvételt, majd a szovjet megszállást és a belőle kinőtt Rákosi-rendszert. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után döntött úgy, hogy elhagyja hazáját, és kiváló képességű fiatalként bejutott a neves London School of Economyba, ahonnan később Amerikába távozott, hogy szociológusi pályáját kibontakoztassa. Itt, noha a közvetlen életveszélyt zsidó származása miatt a nyilas rémuralomban tapasztalta meg mindössze tizenkét évesen, szociológusi érdeklődése és értelmiségi elhivatottsága arra fókuszált, hogy a kommunista rezsimek természetét és a „marxista társadalmak” belső logikáját tárja olvasói elé – akik ekkor elsősorban az Egyesült Államok értelmiségét jelentették.
Kedvelt narratív és kutatói módszere volt az összehasonlítás, amellyel a lehető legjobban meg lehet ragadni például a közép-amerikai és a kínai kommunizmus, a nyugati és a keleti marxizmus, vagy az iszlamista és a marxista alapokon álló politikai erőszak közötti hasonlóságokat és különbségeket. Ez a most összeválogatott tanulmányokból is kiviláglik: néhány oldal után körvonalazódik az a világos és meggyőző hollanderi stílus, ami nevét elismertté tette, és amelyből a szakzsargont és a metanyelvet olykor túlhasználó szociológusok bátran tanulhatnának. Ezt az is magyarázza, hogy Hollander valójában nem volt tipikus szociológus, és ahogy ő fogalmazott, nem is óhajt a választott diszciplinájával szorosan azonosulni. A kötetben szereplő életrajzi tanulmányából kiderül, hogy félig-meddig véletlenül választotta ezt a szakmát, és valamelyest mindig kívülálló maradt a keleti parti Amerika akadémiai közegén belül.
A kötet két részből áll: A gonosz banalitása címet viselő rész azokat az írásokat gyűjti össze, amelyek a kommunista rendszerek és társadalmaik viszonyát tárják fel. E tanulmányok visszatérő alapkérdése a marxista elmélet és gyakorlat között feszülő ellentmondásosság, amelyet a szerző alaposan ki is bont. Ezen ellentmondás kapcsán többször rámutat a nyugati marxista szociológusok szemellenzősségére, de bevallja, hogy ő sem mentes az elfogultságoktól: kelet-európai származása és tapasztalatai a Rákosi-rendszerről kihatnak kutatói fókuszára. Ebben a részben szerepel a Marxista társadalmak: az elmélet gyakorlata című tanulmány, ami szinte tökéletes egyetemi bevezető olvasmány lehetne egy szociológia vagy politológia kurzuson. Az egykori keleti blokk olvasói számára a benne foglalt tudás nem mindig jelent új információt, hiszen Hollander tanulmányát elsősorban nyugati olvasóknak szánta, de nekünk sem árt ezeket néha „átismételni”. A szerző ars poeticája – miszerint az értékítéletek személyes és kollektív dimenziója nem választható el teljesen egymástól – ebből a tanulmányból is kiviláglik, amikor azt írja: „a társadalmi rendszerek felépítésében, akárcsak a személyes életben a hitelességet keressük.” Ez az a hitelességi kérdés, amit Hollander szerint az önmagát a marxizmus-leninizmussal legitimáló rezsimek megítélésekor és az erőszakos tetteket valamely nagy eszmére hivatkozva elkövető emberek felelősségre vonásakor egyaránt fel kell tennünk.
A társadalmi determinizmus megkérdőjelezése már a kötet legkorábban megjelent tanulmányai idején, az 1970-es években is szembement azzal a tendenciával, ami a politikai elnyomást vagy terrorcselekményeket véghez vivő emberek és csoportok felelősségét igyekszik elkenni, relativizálni vagy akár felmagasztalni.
Ezek a tanulmányok a pszichohistória fogalomkészletét (nárcizmus, kognitív disszonancia, kóros személyiség, paranoia, karizma stb.) is használva egyszerre szólnak az elemzett marxista államok vagy mozgalmak forradalmi vezetőiről, önkényurairól (Sztálin, Mao Ce-tung, Fidel Castro, Che Guevara, Enver Hodzsa, Rákosi Mátyás stb.), a nekik alávetett társadalmak pszichéjéről és azokról a nyugati értelmiségiekről, akik szemmel látható vonzalommal, vagy legalábbis megértéssel viseltetnek az említett mozgalmakhoz.
A kötet második felében (Értelmiség és terror) sem kerül le a fókusz a társadalmi determinizmus kérdéséről, ámde itt már kevésbé leíró, historikus jelleggel szerepel. Ezek a tanulmányok az értelmiségnek a kötet első részében bemutatott politikai erőszakkal és elnyomó rendszerekkel kapcsolatos attitűdjeit vizsgálják. A kulcskifejezés a szelektív determinizmus ami a kettős mércére kíván rámutatni: hogy lehet az, hogy csak a szociálisan alárendelt, elnyomott csoporthoz tartozó félt mentjük fel tettei (pl. terrorcselekmény) felelőssége alól? Hogy lehet, hogy csak a nekünk tetsző ideológiák nevében elkövetett politikai erőszak esetén vesszük számításba a társadalmi determinizmust? Hollander szerint a nyugati akadémiai életben kortársainak egy része helytelenül azt feltételezte, hogy „csak az alárendelt emberek viselkedése szociálisan determinált, hogy csak a sérülékeny csoportokhoz tartozó emberek nem rendelkeznek az életük és viselkedésük egésze fölötti irányítással, hogy csupán az alsóbb rétegeket kényszerítik bizonyos szerepekbe a nagyobb hatalommal rendelkező társadalmi erők…”
Ezen jelenség vizsgálatakor a szerző az értelmiségi lét évszázados vitáit eleveníti fel, összevetve Julien Benda és Mannheim Károly nézeteit és hozzátéve sajátját, amit gyakran pszichoszociológiai érveléssel és személyes tapasztalataival támaszt alá. A nyugati értelmiség attitűdjeit Hollander szerint sok egyéb ok mellett a marginalitásérzés, a politikai tehetetlenség, vagy bizonyos esetekben a mesebeli hősöknek tekintett gerillák egzotikuma befolyásolta. „A gerilla-hadviselés elsősorban szabadtéri tevékenység volt, amelynek jelentős részét túrázás, hegymászás, folyókon való átkelés, vadászat és halászat tette ki, vagyis az egészségre jótékonyan ható tevékenységek széles skálája, amelyekben a városi értelmiségieknek nem volt részük, mégis teljes szívvel támogatták” – fejti ki Hollander alig leplezett gúnnyal A forradalmi erőszak vonzereje című tanulmányban, amelyben a részletekbe menő forrásmunka üdítően elegyedik a fentihez hasonló, szubjektív meglátásokkal.
Az imént említett forrásmunka egyébként jellemző a kötet egészére. Ezek az írások nagyszerűen használhatók egyfajta breviáriumként is: a szerző minden téziséhez rendel egy-két jól kiválasztott beszédrészletet, napilapcikket, vagy más forrást, ami alátámasztja mondanivalóját. A tanulmányok ettől szerencsére nem válnak idézetáradattá, de el kell ismerni Paul Johnson brit történész kissé csipkelődő dicséretét, amely Hollandert „napjaink egyik legjobb idézőművészének” titulálta. Itt érdemes röviden kitérni a lábjegyzetekre is. Ezek gyakran fő gondolatokat is tartalmaznak, amik viszont Hollander személyesebb, intuitívabb meglátásai, és amelyeket talán az empirikus tudomány iránti tisztelet miatt nem írt bele a főszövegbe. Mégis érdemes odafigyelni rájuk, már csak azért is, mert a szerző sok esetben a csípős vitriolt is ezekben a lábjegyzetekben rejtette el.
A kötet címe azt sugallhatja, hogy a fő szál az iszlamizmus és a marxizmus összehasonlítása lesz, ezzel szemben erről csak a címadó tanulmány és néhány másik írás szól. Ezekben olvashatjuk azonban a kötet leginkább újító és aktuális felvetéseit.
Itt nem a Korán egyes passzusai a lényegesek, hanem annak kifejtése, hogy
a politikai iszlamizmus a marxizmus-leninizmushoz hasonló jegyeket mutat: mindkettő azt hirdeti, hogy birtokában van az abszolút tudásnak és egy szent célnak, így a nevében elkövetett erőszak legitim, esetleg kívánatos.
A címadás jól kifejezi továbbá Hollander kutatói vonzalmát az összehasonlításokhoz, ami egész pályáját jellemezte, és amivel a tudomány olykor szakbarbár mélyfúrásai mellett széles horizontokat tudott nyitni.
Két irányba is céloz ez a válogatás: olyan, mint egy híd, egy kommunikációs csatorna Magyarország és a Nyugat között – amilyen csatorna Paul Hollander személye is volt. Egy mai, marxista elveket valló értelmiségi számára azért lehet hasznos, mert rávilágít az elvek és a „megvalósult” szocializmus közötti feszültségre, valamint az erkölcsi és intellektuális kettős mérce veszélyeire. Mindenki másnak pedig a fentiek mellett izgalmas betekintést nyújthat egy Magyarországról kevéssé megközelíthető szellemi közeg működésébe, valamint jobban érthetővé tesz olyan egzotikusnak tekintett helyek társadalmait, mint Kuba, Nicaragua vagy Mao Ce-tung Kínája.
Az igazságos erőszakról, az egyén felelősségéről, az értelmiség szerepfelfogásáról feltett megosztó kérdéseket Paul Hollander egy hozzá nem mindig barátságos szellemi közegben tudta megválaszolni bátran, saját meggyőződései mentén. Ennek a lenyomatát adja át az olvasóknak az ötven éves életművet átfogó tanulmánykötet.
Dudás Bertalan
Paul Hollander: Marx és a Korán. Válogatta: Békés Márton. Szerkesztette: Balogh Gábor. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, 2024.
