Az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés értelmében elcsatolták Magyarország területének kétharmadát, ezzel a magyar lakosság harmada kényszerült kisebbségi létre. Az 1920 és 1944 közötti magyar külpolitika egyik legfőbb törekvése így magától értetődő módon a békediktátum területi rendelkezéseinek revíziója lett. Ezáltal a magyar politika idővel még tovább távolodott az angol és francia érdekeknek való megfeleléstől, ezzel párhuzamosan pedig megkezdődött a közeledés a hasonló revíziós terveket szövögető Németország és Olaszország felé.
Benito Mussolini, Adolf Hitler és Neville Chamberlain a müncheni egyezmény megkötésének napján, 1938. szeptember 29.
Az Anglia és Franciaország pártfogásában létrejött csehszlovák állam nem csupán a felvidéki magyarságot foglalta magába, de a Szudéta-vidék 3 milliós német lakosságát is. Adolf Hitler a hatalomra jutását követően egy olyan birodalom létrehozását tűzte ki céljául, ami területileg magába foglal minden európai németet. Tervének első lépéseként 1938 márciusában lezajlott az Anschluss, amely során Ausztriát beolvasztották a Német Birodalomba. Az Anschluss után a németek a Szudéta-vidéket akarták, a terület Németországhoz történő csatolásának érdekében egy esetleges háborútól sem riadtak volna vissza. [1]
Neville Chamberlain, Anglia miniszterelnöke mindenáron el akart kerülni egy újabb európai háborút. Ennek érdekében a müncheni tárgyalások megkezdése előtt kétszer is Németországba utazott, hogy Hitlerrel tárgyaljon. Chamberlain biztosította Hitlert, hogy Anglia kormánya kész elfogadni a Szudéta-vidékkel kapcsolatos területi követeléseit, ennek francia és csehszlovák részről történő elfogadásáért pedig mindent megtesznek majd. Csehszlovákia visszautasította a német követeléseket, miszerint a Szudéta-vidék azon részeit, ahol a német lakosság meghaladta az 50%-ot, azonnal átadják. Válaszul Anglia és Franciaország ultimátumot adott a csehszlovák kormánynak, ha nem fogadják el a feltételeket, egyedül maradnak egy Németország elleni háborúban.[2] Csehszlovákia választási lehetőség híján végül kénytelen volt engedni az angol és francia fenyegetéseknek. Chamberlain politikája látszólag visszaigazolást nyert, hiszen sikerült katonai konfliktus nélkül rendezni Németország követeléseit. Az angol miniszterelnök lépéseit saját kormányában is többen bírálták, viszont Hitler kijelentette, hogy a Szudéta-vidék lesz az utolsó területi követelésük, így kevesen döntöttek volna máshogy a helyében. Azonban valószínűleg éppen a müncheni szerződés és létrejöttének körülményei voltak azok a tényezők, amik megerősítették Hitlert abban, hogy immár Németország Európa legerősebb állama, a nyugati hatalmak így a későbbiekben sem fognak beleszólni az ország agresszív, expanzív politikájába. A háború 1939-es kitörése új megvilágításba helyezte a béke fenntartásának érdekében létrejött müncheni egyezményt, a brit és francia kormányok engedékenysége és kompromisszumkészsége nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A háborút követően a müncheni egyezményt a háború kirobbanásának egyik okaként jelölték meg a nyugati hatalmak.[3]
1938. szeptember 29-én a müncheni egyezményben Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország képviselői megállapodtak, hogy a Szudéta-vidék és annak lakossága egy határmódosítást követően Németországhoz tartozzanak. Az egyezmény egyedül a német követeléseknek tett eleget, azonban a függelékbe bekerült a lengyel és magyar kisebbségek ügyének rendezése is, erre három hónapos határidőt hagytak.[4]
A függelékben meghatározottak alapján a csehszlovákiai magyar lakosság helyzetére irányuló megoldási kísérleteket az angol és a francia kormány is elismerte. Az egyezményt aláíró országok elfogadták, hogy ha a csehszlovák–magyar kétoldalú tárgyalások nem hoznak eredményeket, akkor egy újabb nemzetközi konferencián döntenek a kérdésben. Megtörtént tehát az első lépés a magyar lakosságot érintő területek átrendezése felé. [5]
Magyar csapatok átkelnek a komáromi hídon, 1938
1938. szeptember 1-én a lengyel kormány ultimátumban követelte Teschen (Cieszyn) városának azonnali átadását. A csehszlovákok engedtek a lengyel követelésnek és ellenállás nélkül átengedték a várost Lengyelországnak.[6] A magyar kormány a diplomáciai utat választotta és a tárgyalások megkezdését kérte Csehszlovákiától. A csehszlovák kormány azonban meglehetősen le volt terhelve az előző napok eseményeitől, a Szudéta-vidék átadásától, Beneš lemondásától, illetve a szlovákok autonómiára való törekvésétől. A tárgyalások lehetőségét elfogadták, azonban haladékot kértek azok tényleges megkezdése előtt. A magyar kormány diplomáciai magatartásáról, amit a kiszolgáltatott helyzetben lévő Csehszlovákia felé mutatott, Edvard Beneš így emlékezett vissza: „illedelmesebb volt, mint két másik szomszédunké”. A müncheni egyezményt követően mind a felvidéki magyarság, mind az anyaország lakói bizakodva tekintettek a jövőbe, szinte biztosak voltak benne, hogy a Felvidék rövidesen ismét Magyarországhoz fog tartozni. A Szudéta-németek ügyét rendező etnikai elv alapján a közvélemény és a magyar vezetőség is szinte biztos volt benne, hogy a komáromi tárgyalások is ezen „müncheni elvek” alapján zajlanak majd, és az 1910-es, utolsó magyar népszámlálásban rögzített adatok alapján történik meg az új országhatár meghúzása.[7]
A kétoldalú tárgyalások 1938. október 9-én kezdődtek meg Komáromban. A csehszlovák képviseletet kizárólag szlovák politikusok alkották, vezetőjük Jozef Tiso volt, akit két nappal korábban neveztek ki az újonnan megalakult szlovák autonóm tartomány miniszterelnökének. A magyar küldöttséget Kánya Kálmán külügyminiszter vezette.[8] Az előzetes várakozásokkal ellentétben a komáromi tárgyalások eredménytelenül zárultak. Mindkét fél ragaszkodott saját álláspontjához, Telekiék mindenáron az 1910-es viszonyok elfogadását akarták keresztül vinni, a szlovákok viszont azt társadalmi és gazdasági okokra hivatkozva élből elutasították, kompromisszumra pedig egyik fél sem hajlott.[9]
A komáromi tárgyalások kudarcát követően, október 13-án a magyar minisztertanács arra az elhatározásra jutott, hogy a területi viták eldöntése érdekében a müncheni egyezményt aláíró nagyhatalmakhoz fordulnak. Darányi Kálmán, volt miniszterelnököt Berlinbe, Csáky Istvánt, a külügyminisztérium kabinetfőnökét pedig Rómába küldték a német és olasz támogatás elnyeréséért. Eközben a szlovákok is megkezdték az előkészítést, hogy a négy nagyhatalom számára be tudják mutatni a szlovák–magyar etnikai viszonyokat, továbbá, hogy bizonyítsák számukra az 1910. évi népszámlálási adatok megbízhatatlanságát.[10]
A két ország közötti területi vita eldöntésére 1938. november 2-án a bécsi Belvedere palotában került sor. A tárgyalásokat Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter nyitotta meg:
„A mi feladatunk ma az, hogy néprajzi alapon állapítsuk meg a végleges határvonalat Magyarország és Csehszlovákia között, és megoldást találjunk az ezzel kapcsolatos kérdésekre.”[11]
Felszólalása után Ribbentrop kiemelte, hogy az előzetes egyeztetések során a magyar és csehszlovák kormány végleges rendezésként fogadta el a döntést, így a későbbi fellebbezés lehetőségét mindkét fél részéről kizárták.[12] A döntőbíróság előtt mindkét fél felelevenítette az eddig bejárt utat, saját szemszögükből bemutatták a komáromi tárgyalásokat, illetve annak kudarcát a másik fél hajthatatlanságára fogták. A végleges határokról Ribbentrop, valamint Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter és munkatársaik döntöttek. A döntés során a korábban megállapított etnikai határokat követték, Pozsony mellett hagytak meg pár magyar falvat Szlovákiának, hogy ezzel biztosítsák a főváros körüli területet. Emellett még Nyitra térségénél döntöttek eltérően: itt a magyar és szlovák lakosság nagyobb arányú keveredése végett Ciano egyszerűen meghúzott egy egyenes vonalat a térképen, kettévágva ezzel a térséget. Ezt nevezték később Ciano-vonalnak.[13]
A döntés erős, azonban érthető módon ellentétes érzelmeket váltott ki a magyar és szlovák küldöttekből. A szlovákok megdöbbenve és felháborodva vették tudomásul, hogy a döntés a magyar igényeket szolgálta ki. A szlovák kormány és közhangulat az első perctől elutasította a bécsi döntést. Tiso még aznap éjjel beszédet mondott a pozsonyi rádióban, ahol így értékelte a történteket:
„A német-olasz döntőbíráskodás nem az etnikai helyzet alapján döntött. Nincs mit tenni, csak fejet hajtani és dolgozni. De senki sem akadályozhatja meg nekünk, hogy az egész világ előtt kijelentsük, a szlovák nemzet tragikus sérelmet szenvedett el.”
Magyar részről viszont kitörő öröm fogadta a felvidéki területek visszatérését az anyaországhoz. Az 1920-ban elcsatolt területekből 12.109 km2-nyi terület került vissza Magyarországhoz, mintegy 869 ezer lakossal, amelynek 86%-a, 752 ezer fő volt magyar. A határrendezést követően azonban 320 ezer honfitársunk továbbra is Szlovákiában maradt, akik innentől kezdve egy még ellenségesebb közegben találták magukat.
Horthy Miklós kormányzó bevonul Kassára, 1938. november 11.
A területek átvétele november 4-én kezdődött meg, november 11-ére pedig komolyabb atrocitások nélkül be is fejeződött. Horthy Miklós kormányzó személyesen vett részt a visszacsatolásban, november 6-án ünnepélyesen átvonult a komáromi hídon, 11-én pedig bevonult Kassára.[14] Magyarország kormányzója emlékirataiban így írt a visszacsatolásról:
„Aki, úgy mint én, látta mindkét városban az öröm megható és keresetlen kitöréseit, aki látta, mint borulnak az emberek egymás karjába, vagy hullanak térdre az út mellett, és hogyan sírnak örömükben, az megértette, hogy valódi felszabadulás ment végbe – mégpedig háború és minden vérontás nélkül”[15]
A magyar revízió első sikere azonban rövid életűnek bizonyult. Magyarország elköteleződése a német agresszió mellett 1941-ben a Szovjetunió elleni hadba lépésünkhöz vezetett. A szövetséges hatalmak később érvénytelennek nyilvánítottak minden olyan megállapodást, amely a német terjeszkedő politikával volt összekapcsolható, köztük a müncheni egyezményt és a bécsi döntéseket is. A II. világháborút lezáró, 1947-es párizsi békeszerződés megerősítette a trianoni határokat. Annak ellenére, hogy mindössze hét évig volt ismét magyar kézen Felvidék, az első bécsi döntés a mai napig a szlovák–magyar kapcsolatok egyik legtraumatizálóbb eseményeként él a két nemzet emlékezetében.
Lakházi Ákos
Lábjegyzetek:
[1] Simon Attila: Magyar idők a Felvidéken 1938-1945. Jaffa Kiadó, Budapest, 2014. 23. o.
[2] Gulyás László: A Horthy-korszak külpolitikája IV. kötet. Attraktor Kiadó, 2016. 114-115. o.
[3] Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 206. o.
[4] Uo. 74. o.
[5] Simon Attila: Visszacsatolás vagy megszállás? Nógrád Megyei Levéltár – Selye János Egyetem, Balassagyarmat, 2010. 50. o.
[6] Gulyás László: A Horthy-korszak külpolitikája IV. kötet. Attraktor Kiadó, 2016. 129. o.
[7] Simon Attila: Visszacsatolás vagy megszállás? Nógrád Megyei Levéltár & Selye János Egyetem, Balassagyarmat, 2010. 51. o.
[8] A küldöttség tagjai: gróf Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszter, Péchy Tibor és Pataky Tibor államtitkárok, Wettstein János rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, Kuhl Lajos követségi tanácsos, Sebestyén Pál miniszteri tanácsos és Andorka Rudolf vezérkari ezredes. In Ádám Magda: Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936-1945. II. A müncheni egyezmény létrejötte és Magyarország külpolitikája 1936-1938. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1965. 738. o.
[9] Simon Attila: Magyar idők a Felvidéken 1938-1945. Jaffa Kiadó, Budapest, 2014. 27. o.
[10] Gulyás László: A Horthy-korszak külpolitikája IV. kötet. Attraktor Kiadó, 2016. 144.o.
[11] Ránki György – Pamlényi Ervin – Tilkovszky Lóránt – Juhász Gyula: A Wilhelmstrasse és Magyarország. Kossuth Kiadó, 1968. 312-317. o.
[12] Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 143. o.
[13] Gulyás László: A Horthy-korszak külpolitikája IV. kötet. Attraktor Kiadó, 2016. 156–157. o.
[14] Uo. 158. o.
[15] Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa Könyvkiadó, 1990. 221. o.
Felhasznált irodalom:
Ádám Magda: Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936-1945. II. A müncheni egyezmény létrejötte és Magyarország külpolitikája 1936-1938. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1965.
Gulyás László: A Horthy-korszak külpolitikája IV. kötet, Attraktor Kiadó, 2016.
Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa Könyvkiadó, 1990.
Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszky Lóránt, Juhász Gyula: A Wilhelmstrasse és Magyarország, Kossuth Kiadó, 1968
Sallai Gergely: Az első bécsi döntés, Osiris Kiadó, Budapest, 2002
Simon Attila: Magyar idők a Felvidéken 1938-1945, Jaffa Kiadó, Budapest, 2014
Simon Attila: Visszacsatolás vagy megszállás? Nógrád Megyei Levéltár & Selye János Egyetem, Balassagyarmat, 2010.
Képek:
Benito Mussolini, Adolf Hitler és Neville Chamberlain a müncheni egyezmény megkötésének napján, 1938. szeptember 29.
Forrás: https://www.bild.bundesarchiv.de/dba/de/search/?query=Bild+146-1970-052-24
Magyar csapatok átkelnek a komáromi hídon, 1938
Forrás: https://fortepan.hu/hu/photos/?q=kom%C3%A1rom
Horthy Miklós kormányzó bevonul Kassára, 1938. november 11.
Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/File:Ko%C5%A1ice_11._november_1938.jpg
