Neumann János 120

Neumann János százhúsz éve, 1903. december 28-án született a Lipótvárosban, Budapest virágzó békeéveiben és 1957-ben halt meg Washingtonban, a hidegháború egyik legfeszültebb időszakában. A két dátum közötti 53 évben olyan sok meghatározó hozzájárulása volt a tudományhoz, hogy írásom nem is vállalkozhat teljes pályaképének felrajzolására, ezért a második világháborúban és a hidegháború kezdeteikor játszott tudományos szerepére szorítkozik.

Az európai majd amerikai tudományos életbe fiatal matematikusként robbant be a két világháború között. Jó kapcsolatot tartott fent Wigner Jenővel, Szilárd Leóval, Gábor Dénessel, Niels Bohrral és sok más jeles tudóssal, Berlinben Albert Einsteinnél is tanult. Ugyanitt docensnek nevezték ki 1927-ben, majd 1929-ben Hamburgban. Az Egyesült Államokba 1930-ban hívták meg vendégprofesszornak, ahol a kiemelkedő tudósokat összegyűjtő Princetoni Felsőfokú Tanulmányok Intézete szerezte meg magának Neumannt és nem mellesleg Einsteint is.

 

A háborús évek és a „szerkentyű”

1937-ben amerikai állampolgárságot kapott és Johnny von Neumann néven lett ismertté, hamarosan nem csak a tudomány, hanem a hadiipar és hadvezetés köreiben is. Neumann ekkor már erősen számított egy európai háború kitörésére a közeljövőben. Még ebben az évben tartalékos tisztnek jelentkezett az Egyesült Államok tüzérségéhez, ekkor kezdett el komolyabban foglalkozni a robbanószerekkel, amihez hozzájárult, hogy a tüzérségnél akadály nélkül böngészhette a robbantási statisztikákat.[1] A háború alatt az amerikai haderő közvetlenül és agytrösztjein keresztül foglalkoztatta őt tanácsadóként. A fegyverek egy új generációján dolgoztak, amivel a háborút készültek megnyerni.

 

A részlegesen összeszerelt „szerkentyű” Neumann implóziós szerkezetével, 1945.

 

1943-ban a háborús dúlás közepette helyezték titkos küldetéssel Nagy-Britanniába, hogy segítsen a brit királyi haditengerészetnek feltérképezni a német víziaknák helyét és komplex robbantási mintázatukat, amivel az egész La Manche csatornát elaknásították. Neumann ezt egy algoritmus segítségével igen hamar megoldotta sok brit hajót megmentve ezzel. Még Angliában töltötte küldetésének idejét, amikor levelet kapott J. Robert Oppenheimertől, a Manhattan terv tudományos vezetőjétől. Oppenheimer Neumann „közismert éleselméjűségére” hivatkozva invitálta őt a legendás projektbe. Neumann a hívásnak eleget téve 1943 szeptemberében Los Alamosba érkezett és így találta magát „a szerkentyű”, vagyis az atombomba kutatásának kellős közepén. Itt még érkezésének éjjelén megoldott egy problémát, ami addig a Los alamosi tudósok mindegyikén kifogott: a plutóniumbomba robbanószerkezetéhez sikerült kiszámolnia a robbanóelemek optimális elhelyezését. Ennek lett eredménye az idei Oppenheimer című filmből is megismert, focilabdához hasonlító implóziós szerkezet, amellyel Neumann a Nagaszakira ledobott atombomba elkészítését is lehetővé tette.[2]

 

Neumann és Oppenheimer

Felvetődhet a kérdés, hogy miért hagyták ki a Manhattan-terv egyik legmeghatározóbb tudósát, Neumannt az Oppenheimer-filmből. Egy lehetséges válasz az, hogy Neumann már önmagában olyan megkerülhetetlen személyiség volt, hogy egy röpke felbukkanás méltatlan lett volna hozzá, méltóképpen pedig képtelenség lett volna megjeleníteni személyét és szerepét anélkül, hogy ne róla szóljon a film. Oppenheimerhez hasonlóan őt is excentrikus figuraként ismerték: nyelvzseni volt, csapongott az érdeklődési körök között, rajongott az antikvitásért, de igazi társasági emberként gyakran tartott reggelig tartó összejöveteleket is, szeretett gengsztercsíkos öltönyben járni és gyors autókat vezetni.

 

Robert Oppenheimer és Neumann János a princetoni intézetben, 1952.

 

Politikai nézeteit tekintve azonban Oppenheimer ellentéte volt, ami a valóságban jobban ki is ütközött, mint amennyire például az Oppenheimer és Szilárd Leó közötti ellentétet mutatta be a film.[3] Neumannt szinte gond nélkül sorolhatjuk a háborús héjákhoz. Ez nem egyéni nyerészkedési vágyból vagy vérszomjból fakadt, hanem abból a meggyőződésből, hogy Neumann hitt az atombomba bevetéséből fakadó elrettentés erejében, amivel rövidre zárhatják a világháborút. Neumann még a bombák ledobási helyének tényleges mérlegelésében is részt vett, nem volt ellenvetése az ellen sem, hogy sűrűn lakott városokat pusztítsanak el.[4] Amikor Oppenheimer szembesült a pusztítással, amit az ő tudóscsoportja tett lehetővé, a Bhagavad-gítából idézett és „világok elpusztítójaként” festette le magát, egy másik megszólalásában pedig azt mondta, „a Los alamosi tudósok megismerték a bűnt”. Erre Johnny állítólag így reagált: „Vannak, akik azért vallják meg bűnüket, mert igényt tartanak a bűn utáni elismerésre”.[5]

Bár Oppenheimer politikai nézeteivel nem értett egyet, meghurcolásában nem vett részt, kiállt tudóstársa mellett, sőt ő maga keresett embereket, akik Oppenheimer mellett tanúskodnak. Az ötvenes években bár jobboldali beállítottságú, a háborús héjákhoz húzó és a leghatározottabban szovjetellenes közszereplő volt, a McCarthyzmust elutasította – még úgy is, hogy Los Alamosban pont az ő csoportjában dolgozott Klaus Fuchs, aki szovjet kémként atomterveket szivárogtatott ki.[6]

 

Az elrettentés teoretikusa

A világháború lezárása előtt, amikor sokakban még a szovjetek iránti bajtársiasság lángja égett, Neumann már előre látta, hogy a nyugati világ ellenfele Hitler legyőzése után a Szovjetunió lesz, és az atombomba eljövetelével ez globális pusztítással járhat. Neumann volt az, aki lényegében létrehozta a matematikán belül a játékelmélet tudományágát, ami aztán a közgazdaságtan, a politikai, a szociológia és a pszichológiai szerves része vagy fontos eszköze lett. Egy játékelméleti modellből jutott arra a következtetésre is, hogy az Egyesült Államoknak, ameddig ő az egyetlen atomhatalom, elrettentő csapást kellene mérnie a Szovjetunióra, hogy ezzel elhárítsa a sokkal kiterjedtebb pusztítást.

1951-ben így írt Lewis Straussnak, a Los alamosi kutatóközpont igazgatójának: „Az USA és a Szovjetunió közötti konfliktus minden valószínűség szerint totális összecsapáshoz fog vezetni, ezért a lehető leggyorsabb ütemű fegyverkezésre van szükség.”[7] A beszédes nevű M.A.D. (Mutually Assured Destruction) mozaikszó, azaz a „kölcsönösen garantált elpusztítás”, bár sokan Neumannhoz kötik, nem az ő fejéből pattant ki, igaz, számításai hozzájárultak. E doktrína határozta meg a hidegháborús nukleáris fegyverkezés értelmét. Ez lényegét tekintve arról szólt, hogy a két szembenálló atomnagyhatalom csak úgy képes kilőni nukleáris rakétáit az ellenfél országára, hogy azzal saját pusztulását is garantálja, hiszen a rakéták még a levegőben lesznek akkor, amikor a megtámadott fél is elindítja válaszul sajátjait. Magát a M.A.D.-elvet csak az 1960-as évek elején dolgozták ki egy washingtoni agytrösztben,[8] de az Egyesült Államok hidegháborús elrettentési elmélete lényegében Neumann játékelméletére épült.

Eisenhower elnökké választása után Neumann lett az egyik, ha nem a legbefolyásosabb tudós Washingtonban, amihez egyébiránt Kármán Tódor támogatása is hozzájárult. 1955-ben az Atomenergia Bizottság tagjává nevezték ki, ami a legmagasabb betölthető állami pozíciót jelentette egy tudós számára, mindeközben tovább dolgozott a rakétával célba juttatható hidrogénbomba kifejlesztésén. Élete utolsó éveire újra előtérbe került – bár mindig integráns része volt tudományos munkájának – a számítógépkutatás. Mai számítógépeink is a Neumann-elv alapján működnek, legtöbben ezt a tudományos teljesítményt kötjük hozzá, hiszen ez máig is az iskolai tananyag része.

 

Neumann megkapja a Szabadság-érdemrendet Eisenhower elnöktől, 1956.

 

Neumann János úgy lehetett a huszadik század legbefolyásosabb tudósainak egyike, hogy – Einsteinhez hasonlóan – zsenialitásán túl politikailag is haláláig aktív volt. Lánya, Marina von Neumann visszaemlékezése szerint apja kettős életet élt: egyszerre volt otthon a tiszta tudomány elefántcsonttornyában és volt a tettek embere.[9] 1957 februárjában, kórházi halálos ágyánál ott állt az amerikai védelmi miniszter és helyettesei, a hadsereg, a haditengerészet és a légierő magas rangú tisztjei, szinte a fél vezérkar ott volt. Az anekdota szerint nem csak a tisztelet vitte oda őket, hanem arra számítottak, hogy a nagy gondolkodó hátha még utolsó leheletével is olyan bölcsességet talál mondani, ami majd bevethető lesz a hidegháborúban és elhozza Amerikának a korai győzelmet. Mások szerint azért álltak olyan sokan halálos ágya mellett, mert Neumann a hadsereg olyan fajsúlyos titkait ismerte, hogy a gyógyszerektől bódult tudós elesettségében kiemelt nemzetbiztonsági kockázatot jelentett.

Dudás Bertalan

 

Felhasznált irodalom

Kai Bird – Martin J. Sherwin: American Prometheus: The Triumph and Tragedy of J. Robert Oppenheimer. Vintage Books, New York, 2006.
John T. Correll: The Making of MAD https://www.airandspaceforces.com/article/the-making-of-mad/
Dömölki Bálint: John von Neumann: Past and Present. In: IT STAR Newsletter, 7-10.
Norman Macrae: John von Neumann The Scientific Genius Who Pioneered the Modern Computer, Game Theory, Nuclear Deterrence, and Much More. Plunkett Lake Press, 2016. [1992] (eBook)
The Interim Committee. Atomic Heritage Foundation https://ahf.nuclearmuseum.org/ahf/history/interim-committee/

 

Képek:

1. kép: A részlegesen összeszerelt „szerkentyű” Neumann implóziós szerkezetével, 1945.
Forrás: Wikimedia
2. kép: Robert Oppenheimer és Neumann János a princetoni intézetben, 1952.
Forrás: Wikimedia
3. kép: Neumann megkapja a Szabadság-érdemrendet Eisenhower elnöktől, 1956.
Forrás: AP/Byron Rollins

 

Lábjegyzetek:

[1] Norman Macrae: John von Neumann The Scientific Genius Who Pioneered the Modern Computer, Game Theory, Nuclear Deterrence, and Much More. Plunkett Lake Press, 2016 [1992] (eBook)
[2] Kai Bird – Martin J. Sherwin: American Prometheus: The Triumph and Tragedy of J. Robert Oppenheimer. Vintage Books, New York, 2006. 279.
[3] Uo. 378.
[4] The Interim Committee. Atomic Heritage Foundation https://ahf.nuclearmuseum.org/ahf/history/interim-committee/
[5] Macrae 2016.
[6] Uo.
[7] Kai Bird – Martin J. Sherwin: American Prometheus: The Triumph and Tragedy of J. Robert Oppenheimer. Vintage Books, New York, 378.
[8] John T. Correll: The Making of MAD https://www.airandspaceforces.com/article/the-making-of-mad/
[9] Dömölki Bálint: John von Neumann: Past and Present. In: IT STAR Newsletter, 11/4. (2013) 7.