Olaszország a terror árnyékában

Az „ólomévek”

A XX. század második felére az olasz társadalom belefáradt a II. világháború utáni belpolitikai stagnálásba, a korábbi kormányzatok által beígért reformok elmaradásába. Az idejétmúlt és egyre csak romló tendenciákat mutató felsőoktatási rendszerhez kapcsolódó elégedetlenség pedig sok esetben radikalizálta az 1960-as és 1970-es évek diákságát. Ebben a fojtogató környezetben a Marxista-Leninista kommunista és a neofasiszta szélsőjobboldali ideológiák könnyen gyökeret eresztettek. Az 1968-as diákmozgalmak és az 1969-es gyári munkások által hirdetett sztrájkokat követően Olaszországban megjelent a nyílt terror. 1969 decemberében Milánó városában egy bank épületét felrobbantották, ez volt az első terrortámadás, melyet nagyjából 14 000 követett még 1969 és 1983 között, a támadások 374 halálos áldozatot és közel 1200 sebesültet hagytak maguk után.[1] Olaszországban ezt az időszakot az „óloméveknek” nevezik, hiszen az ország egyik legerőszakosabb korszaka volt, amikor a munkásmozgalmakon belül szerveződő fiatalság úgy érezte, hogy a valódi változás eléréséhez, erőszakhoz és a terror különböző formáihoz kell folyamodniuk.[2]

Aldo Moro, a Kereszténydemokrata Párt frissen megválasztott főtitkára 1959-ben

Az 1970-es években nem csak Olaszország volt kitéve a terrorizmus különböző formáinak. Nyugat-Európa számos országában alakultak meg fegyveres csoportok, melyek ugyanúgy erőszakos módszerekkel akarták elérni céljaikat. Nagy-Britannia és Írország belső békéjét az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) akciói rázták meg, akiknek fő céljuk Észak-Írország és Írország egyesítése volt.[3] Spanyolországban 1959-ben jött létre az Euskadi Ta Askatasuna (Baszkföld és Szabadság, ETA) mely egy független baszk köztársaság létrehozásáért alkalmazta a terror eszközeit.[4] Nyugat-Németországot pedig a szélsőbaloldali Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion, RAF) robbantásai és merényletei tartották rettegésben.[5]

Az „ólomévek” alatt az olasz társadalom számára mindennapossá váltak a bal- és jobboldali terrorista támadások. Merényletek, emberrablások, gyilkosságok, puccskísérletek vetnek árnyékot erre az időszakra.[6] A káoszban megalakult a Vörös Brigádok (Brigate Rosse) elnevezésű szélsőbaloldali kommunista csoport, mely 1978-ban fényes nappal elrabolta, majd 55 napnyi fogságot követően meggyilkolta az ország korábbi kereszténydemokrata miniszterelnökét, Aldo Morót.

 

Aldo Moro

Aldo Moro 1916. szeptember 23-án született pedagógusok gyermekeként, édesanyja révén erős katolikus neveltetésben részesült. 11 évesen csatlakozott egy ifjúsági katolikus csoportba, ahol olyan fiatalokat kerestek, akiket fel lehet készíteni, hogy a jövőben példamutatásukkal és elkötelezettségükkel megfelelő vezetőkké váljanak. Miután a család 1934-ben Bariba költözött Moro 1937-ben a városi egyetemen jogi diplomát szerzett. A fiatal Moro felkeltette Marcello Mimmi érsek figyelmét, aki ideális jelöltnek tartotta a katolikus egyetemi föderáció elnökének[7], erre a pozícióra végül 1939-ben választották meg.[8] Erős katolikus hite nagy szerepet játszott abban, ahogyan Mussolini fasiszta rendszeréhez viszonyult, politikai gondolkodásmódja és elhivatottsága már az egyetemi évei alatt kirajzolódtak. Annak ellenére, hogy az olasz egyház és a fasiszta kormány között időről időre összetűzések alakultak ki, Mimmi érsek útmutatásával, Moro úgy gondolta, hogy az alkalmazkodás az egyetlen út a békés együttéléshez. Ennek fényében aktívan részt vett olyan kulturális programok szervezésében, melyeket a fasiszták kifejezetten az egyetemi hallgatóság számára hoztak létre. Az alkalmazkodás mellett a fiatal Moro azon a véleményen volt, hogy az akkor létező társadalmi berendezkedések és ideológiák közül a fasizmus a legalkalmasabb a keresztény értékek megőrzésére.[9] 1941-ben az egyetem jogfilozófia tanára lett egészen 1942-es besorozásáig.[10]

 

Moro a Vörös Brigádok fogságában

 

Mussolini és a fasiszta rendszer 1943-as bukását, valamint a háború befejeződését követően teljesen szembefordult a fasizmussal, melyet 1943-1944 között megjelent cikkeiben ítélt el. Saját értékelése szerint a fasizmus gyökereit könyörtelenül ki kell tépni az olasz társadalomból, mert ameddig a legapróbb maradványa is tovább él ugyanúgy veszélyt jelent majd a demokráciára.[11] Politikai pályája kezdetben lassan haladt előre miután a kereszténydemokrata párt (DC) nem fogadta el jelentkezését, úgy gondolták, hogy a Moro nem elég határozott, amikor az aktuális politikai problémákkal kapcsolatban kell állást foglalnia. Ezen problémák kimerültek a pártok egymásközötti viszonyának megítélésében, a háború folytatásának kérdésében, miszerint csatlakozzanak-e a szövetségesekhez vagy nem. A kezdeti elutasítás után azonban az olasz egyházi vezetőktől érkező, Morót támogató vélemények megnyitották előtte a DC kapuit. Politikai karrierje 1948-ban indult be, amikor parlamenti képviselőnek választották, 1953-ra őt nevezték ki a kereszténydemokrata képviselői csoport vezetőjének, 1955-ben Olaszország igazságügyi miniszter 1957-től pedig közoktatási miniszter pozícióját töltötte be.[12]

1959-ben választották a DC főtitkárának, ekkor vetődött fel először a kereszténydemokraták és a baloldali Olasz Szocialista Párt együttműködése. Moro tisztában volt vele, hogy a szocialisták eltávolodtak a kommunizmus eszméjétől és elvetették a forradalmi programjukat, de a jobboldal felé történő nyitás óriási társadalmi ellentéteket szült volna. Moro az ország demokratikus pártjait próbálta összehozni a valódi fenyegetettséggel, a kommunistákkal szemben. Érvelésével sikeresen meggyőzte az John F. Kennedy amerikai elnököt és az amerikai vezetőséget is, akik egyetértettek Moróval abban, hogy a szocialistákkal való együttműködés tovább csökkentené a kommunisták befolyását és az általuk jelentett veszélyeket, emellett pedig megerősítené az olasz demokráciát. A választási eredmények azonban nem hozták meg a várt sikert, a politikai stabilitás továbbra is törékeny maradt Olaszországban. A kereszténydemokraták nem voltak kompromisszumképesek a szocialista javaslatokkal kapcsolatban. Moro párttitkári tisztségéről lemondott, 1963 és 1968 között pedig az ország miniszterelnökeként próbálta meg kordában tartani az olasz belpolitikát.[13]

 

Vörös Brigádok és az olasz terrorelhárítási stratégiák

A Vörös Brigádok 1970. október 20-án alakult meg a trentói egyetem néhány hallgatójának vezetésével. A csoport fő célja a helyi szakszervezetek mellett való kiállás volt a jobboldali politikai elittel szemben folytatott harcukban. A szervezet vezetői egy fegyveres harcokat követő, forradalmi állam létrehozása mellett érveltek, annak érdekében, hogy egy szakadék keletkezzen az olasz kormány és a nyugati szövetségesek között. A Vörös Brigádok négy évig folytatta erőszakos fellépéseit, melyek során a terroristák gyárak felszerelését és szakszervezetek irodáit rongálták meg, szakszervezeti vezetők autóit gyújtották fel, 1972-ben pedig sor került a szervezet által elkövetett első emberrablásra is.[14] 1974-től a helyi munkásokat ért hátrányos megkülönböztetés és a kormány lassú reakciói miatt, amik a szociális és társadalmi problémákat érintették, a fennálló politikai rendszer elleni nyílt támadások, végső soron a fennálló államberendezkedés teljes megsemmisítése lett a szervezet fő célja. A szélsőbaloldali terrorizmus ettől kezdve határokat nem ismerve tombolt Olaszországban, a Vörös Brigádok az emberrablásokon túl már politikai gyilkosságok elkövetésért is felelősséget vállalt.[15]

Az olasz kormány végül 1974-ben elkötelezte magát a Vörös Brigádokkal való leszámolásra. A kormány egy új terrorelhárító osztag létrehozása mellett döntött. Az új egység megkapta a jogot, hogy előzetes bírósági döntés nélkül fellépjen és akcióba lendüljön a Vörös Brigádok tagjai ellen. A terrorszervezet sejtjeibe informátorokat szivárogtattak be, akiknek a közreműködésével azonosították majd később pedig el is fogták a Vörös Brigádok több vezetőjét, köztük két alapító tagjukat is.[16] A terrorizmus elleni harc során 1975-re a rendőrséget további jogokkal ruházták fel, a gyanúsítottakat innentől kezdve már az elfogás pillanatától kezdve kihallgathatták, hogy minél hamarabb megkezdjék a letartóztatás folyamatát és vallomásukat követően sikeresen rájuk bizonyítsák az elkövetett törvénysértéseket. Ennek köszönhetően a Vörös Brigádok jelentősen meggyengült, a kormányzat pedig azt a téves következtetést vonta le, hogy sikerült véglegesen legyőzniük a terrorszervezetet. A látszólagos sikerek és a különleges terrorelhárító osztag elleni egyre csak szaporodó kritikák miatt végül az egységet 1976-ban feloszlatták. A Vörös Brigádok azonban túlélte a kormány támadását.[17]

 

Történelmi kompromisszum?

A II. világháború utáni időszakban a Marshall-terv lehetővé tette Olaszország számára, hogy egy mezőgazdasági, földműveléssel foglalkozó társadalomból átalakuljon egy ipari társadalommá. Az ország északi régióiban lezajló hatalmas fejlesztések következtében rengeteg korábbi földműves költözött a déli megyékből északra. 1955 és 1971 között nagyjából 9 millió olasz költözött az északi területekre. Az egyenlőtlen fejlesztések és a délről északra „vándorlók” miatt az olasz kormány egyre több problémával találta szemben magát. Az északi infrastruktúrák nem tudták kezelni a beáramló vidékieket, ami megmutatkozott abban, hogy sokan nem találtak megfelelő lakhatást, az iskolák nem tudták befogadni az újonnan érkező diákokat, a kórházak ellátó képessége sem volt elegendő, hogy a népesség ilyen gyors arányú emelkedését kezelni tudják. Az emberek frusztrációja és elégedetlensége egyre jobban megmutatkozott, a gyári zavargások, tüntetések mellett az elkövetett bűncselekmények száma is egyre csak emelkedett.[18] Ezek a tényezők mind tovább erősítették Aldo Morót abban az elhatározásában, hogy nyisson a baloldali politikai pártok felé, az 1960-as években ezért nyitott a szocialisták felé, a következő évtizedben pedig ugyanezen okból próbálta meg közelebb hozni saját pártját és az Olasz Kommunista Pártot (OKP).

Olaszország belső feszültségei miatt 1972 és 1976 között az országot négy kormány is megpróbálta irányítani, de nem sikerült tartós sikereket elérniük.[19] A társadalmi-politikai súrlódások megoldására sokan az egyetlen megoldásként a kereszténydemokraták és a kommunisták együttműködését látták. Aldo Moro úgy vélte, hogy az ország gondjai olyan mértékűek, hogy itt az idő, hogy megkezdjék közeledésüket az Olasz Kommunista Párt felé. A kommunista párt az 1970-es években hatalmas népszerűségre tett szert, amit a kereszténydemokraták aggódva figyeltek.[20] Az OKP társadalmi elfogadása és támogatottsága egyre csak emelkedett, az 1963-as választásokon a szavazatok 26,9%-át gyűjtötték be, ez a százalék 1975-ra pedig elérte a 32.4%-ot, ami már fenyegetően közel volt a konzervatívok 35,5%-os teljesítményéhez.[21]

Moro úgy gondolta, hogy egyáltalán nem lehetetlen az együttműködés más ideológiájú és indíttatású pártokkal, amíg azok ugyanúgy tisztelik a parlamentáris demokráciát. Ezzel az együttműködéssel esélyt látott arra, hogy Olaszországot kihúzzák a II. világháború vége óta tartó társadalmi és gazdasági válságból, illetve a kereszténydemokráciát is sikerülhet megújítani.[22] 1976-ra a kereszténydemokraták támogatottsága hatalmasat zuhant. Ebben az évben ugyanis nyilvánosságra került, hogy az Amerikai Hírszerző Ügynökség (CIA) 1948 és 1976 között több mint, 75 millió dollárral támogatta az ország antikommunista erőit a korábbi választások során.[23] A CIA választásokba való beavatkozásán túl egy lefizetési botrány is megtépázta a kormánypártot. Az amerikai Lockheed repülőgépgyártó kenőpénzek segítségével próbált piaci előnyhöz jutni több európai országban, köztük Olaszországban is.[24] A kereszténydemokraták így attól tartottak, hogy a kommunisták népszerűsége jelentősen megemelkedik az országba és kicsúszik kezükből az irányítás. A választási kudarc elkerülésének érdekében a párton belüli felsővezetésében történő személycserékkel igyekeztek enyhíteni helyzetükön, a kommunisták viszont továbbra is addigi legsikeresebb időszakukat élték. A Szovjet Kommunista Párt XXV. kongresszusán az Olasz Kommunista Párt főtitkára Enrico Berlinguer felszólalásában a brezsnyevizmussal való szakításról a történelmi kompromisszumról és a demokratikus alternatíváról beszélt.[25]

 

Giulio Andreotti és Aldo Moro 1978 februárjában

 

Mindezek fényében a két ideológia közeledését nem csak a két párton belül nem nézte mindenki jószemmel, de a külföldi hatalmak sem lelkesedtek a kompromisszum esetleges megszületésétől. Az Amerikai Egyesült Államok többször is jelezte az olasz vezetőség felé, hogy nem szeretnék emiatt a kompromisszum miatt elveszíteni egy szövetségesüket.[26] Aldo Moro egy meg nem jelent cikkében úgy értékelt, hogy az USA mindenáron megakadályozná a kereszténydemokraták és a kommunisták közeledését, ahogyan a CIA a korábbi választásokat is befolyásolta, de Moro attól jobban tartott, hogy most még ennél is messzebbre mennének céljaik eléréséért. Moro arra a következetésre jutott, hogy közeledési szándéka miatt az amerikai kormányzat minden követ megmozgat annak érdekében, hogy az ő nevét is besározzák a Lockheed-botránnyal kapcsolatban, ezzel kiszorítva őt a politika fősodrából.[27] Moro mégsem állt el tervétől, hogy Olaszország két legerősebb pártjának együttműködését szorgalmazza. Az 1976-os választások így óriási jelentőséggel bírtak Olaszország számára. A választásokon végül a szavazatok 38,7%-al a kereszténydemokraták kerültek ki győztesként, megelőzve a kommunistákat, akik 34,4%-ot értek el. Aldo Moro nem vállalta a miniszterelnöki pozíciót, így barátja és párttársa Giulio Andreotti lett a kormányfő.[28] A kereszténydemokraták és a kommunisták közötti tárgyalások egy nagykoalíció létrehozásáról és a történelmi kompromisszumról végül eredmény nélkül maradtak, miután a Vörös Brigádok 1978-ban foglyul ejtette az együttműködés legnagyobb támogatóját.

 

Aldo Moro elrablása és kivégzése

Az „óloméveket” kísérő terrorizmus az 1970-es évek második felére sem csillapodott: 1975-ben 702, 1976-ban 1198, 1977-ben pedig 2128 terrortámadást hajtottak végre Olaszországban. Azonban egyik merénylet sem kapott akkora figyelmet mind belföldi mind nemzetközi viszonylatban, mint Aldo Moro elrablása.[29] Miután az alapító tagokat vagy sikeresen letartóztatták vagy likvidálták a Vörös Brigádokat nem tartották az olasz kormányra veszélyesnek, egyszerűen csak egy szélsőbaloldali terrorszervezetként tekintettek rájuk, akik a munkásosztály képviselőinek vallják magukat. A szervezet azonban csak átalakult és egy sokkal radikálisabb csoportként tértek vissza a köztudatba, miután 1978. március 16-án megtámadták Aldo Moro autóját, öt fős testőrségét a helyszínen kivégezték, Morót pedig elrabolták.

A terroristák a volt miniszterelnök elrablásával az állam szíve ellen indítottak támadást. Ugyan nem ez volt az első eset, hogy a Vörös Brigádok túszul ejtett valakit, de ez volt az első eset, hogy az olasz kormány egy magasrangú tisztviselőjét rabolta el egy szélsőbaloldali terrorista szervezet. A Vörös Brigádok 55 napon át próbált tárgyalni a kereszténydemokratákkal, Aldo Moróért cserébe 16 tagjuk szabadon bocsátását követelve.[30] Moro elrablását követően az olasz állam szinte minden fegyveres erejét mozgósította, folyamatos összeköttetést alakítottak ki a hadsereg, a csendőrség, a pénzügyőrség felső vezetőivel, a titkosszolgálatokkal és a légierővel is[31].Abban a kritikus 55 napban az olasz hatóságok több mint 14 millió személyt ellenőriztek országszerte, de eredményre nem jutottak. Aldo Moróról az első hír 2 nappal később érkezett, amikor egy fényképet mutattak be a fogvatartott politikusról.[32] Március 25-én a Vörös Brigádok „pert” indítottak Aldo Moro ellen, aki március 29-én levélben fordult az olasz kormányhoz, hogy kezdjenek tárgyalásokat a terroristákkal. A kormány azonban megosztott volt. Giulio Andreotti kormányfő, az Egyesült Államok, a kereszténydemokraták jelentős része, illetve a kommunisták is azt a véleményt osztották, hogy nem tárgyalhatnak terroristákkal. Eleonora Chiavarelli, Aldo Moro felesége, a szocialisták és a kereszténydemokraták egy kisebb csoportja viszont úgy gondolta, hogy Morót kiszabadíthatják és ennek érdekében mindent meg kell próbálniuk. [33] Az olasz kormány és média egy tragikus áldozatként tüntette fel Morót, akinek fogságból érkező levelei nem mások, mint kikényszerített felszólítások, egy olyan ember írásai, aki a testi és lelki kínzástól már teljesen megtört. A kormány álláspontját képviselők közül néhányan odáig mentek, hogy a terroristák erkölcsi győzelmének nevezték, amikor VI. Pál pápa, Moro közeli barátja, nyilvános levélben kérte a terroristákat, hogy kíméljék meg a volt miniszterelnök életét.[34]

Andreottira óriási társadalmi és politikai nyomás nehezedett. Moro egyik meggyilkolt testőrének özvegye állítólag betelefonált a miniszterelnökségre, hogy ha tárgyalnak a terroristákkal, akkor tüntetésként felgyújtja magát a miniszterelnökség előtti téren.[35] Moro levelezésében továbbra is kétségbeesetten kérlelte az olasz kormányt, hogy tárgyaljanak a Vörös Brigádokkal és mentsék meg az életét. Egy hónappal az elrablását követően viszont már azzal vádolta meg párttársait, hogy szándékosan cserben hagyják és az ő életét áldozzák fel azért, hogy a frissen megalakult olasz kormányt menteni tudják. Egyik levelében azt a kérést fogalmazta meg Moro, hogy ha pártja tényleg hagyja meghalni, akkor temetésén egyetlen állami, pártbeli tisztviselő se vegyen majd részt.[36] A tárgyalások megkezdésével azonban Andreotti egy sokkal sebezhetőbb pozícióból várhatta volna a fejleményeket, hiszen így nyilvánvalóvá vált volna, hogy a szélsőbaloldal emberrablásokkal képes sarokba szorítani az olasz államot. [37]

A Vörös Brigádok végül 1978. május 9-én kivégezte Aldo Morót. Holttestét Rómában egy Renault 4-es csomagtartójában, a kereszténydemokrata és a kommunista párt székháza között félúton találták meg. Andreotti döntését sokan kritizálták, ő viszont kiállt saját és a pártja álláspontja mellet, hogy nem volt más út. Az olasz kormány így sikeresen elkerülte, hogy a korszak leghíresebb és vitathatatlanul az egyik legveszélyesebb terrorszervezete elérje célját és önálló politikai egységként tárgyaljanak velük.[38] A holttest megtalálása után az olasz állam egy mártírhoz méltó temetést szeretett volna tartani, Eleonora Chiavarelli azonban határozottan visszautasította a gondolatot, férjének egyik utolsó kívánságát teljesítve szűk családi körben temették el a volt miniszterelnököt. Az állam ennek ellenére megtartotta saját búcsúztató szertartását, amit VI. Pál pápa vezetett, mindezt azonban Aldo Moro teste és családja nélkül zajlott le.[39]

 

Következmények

A gyilkosság sokkolta Olaszországot. Moro halálát követően a Vörös Brigádok népszerűsége és társadalmi elfogadása is folyamatosan csökkenni kezdett, emellett az olasz állam totális háborút hirdetett meg a szervezet ellen. Ettől kezdve az olasz kormány egyik legnagyobb fenyegetéseként tartották számon a szélsőbaloldali terrorista alakulatot.[40] A Vörös Brigádok befolyása és hatalma az 1980-as évekre jelentősen meggyengült, a szervezeten belüli korábbi ideológiai összetartás pedig megszűnt, ami végül 1984-ben csoport kettéválásához vezetett. A szétválást követően egyik frakció sem tudta már megközelíteni a Vörös Brigádok korábbi társadalmi elérését.[41] Az olasz rendfenttartó erők sem tétlenkedtek, hozzákezdtek a szervezet felőrléséhez. Bár a Moro-gyilkosság is rengeteg szimpatizánst elfordított a Vörös Brigádoktól, az olasz sajtót felhasználva a kormány tovább akarta növelni a társadalom és a terroristák és az általuk képviselt ideológiák közötti „szakadékot”. Az 1970-es évekhez hasonlóan ismét az informátorokra támaszkodtak az olasz rendőrök, a segítségükkel könnyen felmérték és azonosították a Vörös Brigádok tagjait és búvóhelyeiket, ezt követően pedig könnyűszerrel letartóztatták őket.[42]

 

Összegzés

Aldo Moro elrablásával és meggyilkolásával a Vörös Brigádok egyértelműen egy szélsőbaloldali forradalom kirobbanását akarták elérni. Azzal, hogy egy korábbi miniszterelnököt és a kormánypárt egyik köztiszteletnek örvendő tagját rabolták el, azt remélték, hogy olyan mély válságba tudják taszítani a fennálló rendszert, hogy az összeomlik. Bár Aldo Moro gyilkosait négy bírósági per során elítélték és börtönbe zárták, mivel a kormány nem volt hajlandó tárgyalásokat kezdeményezni a terroristákkal, Olaszországban rengetegen úgy érezték, hogy sem a rendőrség, sem a politikusok nem mutattak valódi hajlandóságot a volt miniszterelnök megmentésére.[43] A terroristák Aldo Moróban találták meg azt a személyt, aki megtestesíti a rendszer intézményeit, annak hatalmát, neve így örökre egybeforrt az olasz történelem egyik legsötétebb korszakával.

Lakházi Ákos

 

Irodalomjegyzék:

• Andreides Gábor: A terrorizmus hatása és kezelése Olaszországban az „ólomévek” alatt. In Szakmai Szemle 2019/1, 83-96.
• Andreides Gábor: Az „ólomévek” Olaszországa. In Nemzet és Biztonság 2009/10, 37-48.
• Andreides Gábor: „Divo Giulio” – Az utolsó politikus, aki valóban ismerte Olaszországot -Giulio Andreotti politikai pályája. Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2020.
• Drake, Richard: The Aldo Moro Murder Case. Harvard University Press, 1995.
• Drake, Richard: The Revolutionary Mystique and Terrorism in Contemporary Italy. Indiana University Press, 1989.
• Glynn, Ruth – Lombardi, Giancarlo: Remembering Aldo Moro – The Cultural Legacy of the 1978 Kidnapping and Murder. Modern Humanities Research Association and Routledge., 2012.
• Ferwagner Péter Ákos, Komár Krisztián, Szélinger Balázs: Terrorista szervezetek lexikona – Gavrilo Principtől Oszama bin Ladenig. Maxim Könyvkiadó, 2003.
• Irrera, Daniela: Learning from the Past: Case of the Red Brigades in Italy. In Counter Terrorist Trends and Analyses 2014/6, 16-20.
• Pankovits József: Aldo Moro születésének centenáriumára. In Múltunk, 2016/3, 232-255.
• Répási Krisztián: Az európai szélsőbaloldali terrorizmus színeváltozása. In Nemzet és Biztonság 2011/9, 65-74.
• Sundquist, Victor H.: Political Terrorism: An Historical Case Study of the Italian Red Brigades. In Journal of Strategic Security 2010/3, 53-68.

 

Lábjegyzetek:

[1] Glynn, Ruth – Lombardi, Giancarlo: Remembering Aldo Moro – The Cultural Legacy of the 1978 Kidnapping and Murder. Modern Humanities Research Association and Routledge., 2012. 1-2.o.
[2] Sundquist, Victor H.: Political Terrorism: An Historical Case Study of the Italian Red Brigades. In Journal of Strategic Security (2010) 54. o.
[3] Ferwagner Péter Ákos, Komár Krisztián, Szélinger Balázs: Terrorista szervezetek lexikona – Gavrilo Principtől Oszama bin Ladenig. Maxim Könyvkiadó, 2003., 182. o.
[4] Uo. 105. o.
[5] Uo. 394. o.
[6] Andreides Gábor: A terrorizmus hatása és kezelése Olaszországban az „ólomévek” alatt. In Szakmai Szemle (2019) 84. o.
[7] Drake, Richard: The Aldo Moro Murder Case. Harvard University Press, 1995., 4. o.
[8] Pankovits József: Aldo Moro születésének centenáriumára. In Múltunk, (2016), 233. o.
[9] Drake, Richard: The Aldo Moro Murder Case i.m. 5. o.
[10] Pankovits József: i.m. 233. o.
[11] Drake, Richard: The Aldo Moro Murder Case i.m. 6. o
[12] Pankovits József: i.m. 234. o.
[13] Drake, Richard: The Aldo Moro Murder Case i.m. 20-22. o.
[14] Sundquist, Victor H.: i.m. 55. o.
[15] Andreides Gábor: A terrorizmus hatása és kezelése Olaszországban az „ólomévek” alatt. i.m. 92. o.
[16] Irrera Daniela: Learning from the Past: Case of the Red Brigades in Italy. In Counter Terrorist Trends and Analyses (2014) 18. o.
[17] Uo. 19. o.
[18] Drake, Richard: The Aldo Moro Murder Case i.m. 20. o.
[19] Andreides Gábor: Az „ólomévek” Olaszországa. In Nemzet és Biztonság (2009) 40. o.
[20] Andreides Gábor: „Divo Giulio” – Az utolsó politikus, aki valóban ismerte Olaszországot -Giulio Andreotti politikai pályája. Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2020. 67. o.
[21] Drake, Richard: The Revolutionary Mystique and Terrorism in Contemporary Italy. Indiana University Press, 1989. 66. o.
[22] Andreides Gábor: Az „ólomévek” Olaszországa. i.m. 43. o.
[23] Drake, Richard: The Revolutionary Mystique and Terrorism in Contemporary Italy. i.m. 23. o.
[24] Andreides Gábor: „Divo Giulio” – Az utolsó politikus, aki valóban ismerte Olaszországot -Giulio Andreotti politikai pályája. i.m. 70. o.
[25] Andreides Gábor: A terrorizmus hatása és kezelése Olaszországban az „ólomévek” alatt. i.m. 88. o.
[26] Andreides Gábor: „Divo Giulio” – Az utolsó politikus, aki valóban ismerte Olaszországot -Giulio Andreotti politikai pályája. i.m. 70. o.
[27] Drake, Richard: The Revolutionary Mystique and Terrorism in Contemporary Italy. i.m. 66. o.
[28] Andreides Gábor: A terrorizmus hatása és kezelése Olaszországban az „ólomévek” alatt. i.m. 89-90. o
[29] Andreides Gábor: „Divo Giulio” – Az utolsó politikus, aki valóban ismerte Olaszországot -Giulio Andreotti politikai pályája. i.m. 73. o.
[30] Sundquist, Victor H.: i.m. 59-60. o.
[31] Andreides Gábor: „Divo Giulio” – Az utolsó politikus, aki valóban ismerte Olaszországot -Giulio Andreotti politikai pályája. i.m. 74. o.
[32] Andreides Gábor: Az „ólomévek” Olaszországa. i.m. 44. o.
[33] Andreides Gábor: „Divo Giulio” – Az utolsó politikus, aki valóban ismerte Olaszországot -Giulio Andreotti politikai pályája. i.m. 76. o.
[34] Drake, Richard:The Revolutionary Mystique and Terrorism in Contemporary Italy i.m. 71-72. o.
[35] Andreides Gábor: „Divo Giulio” – Az utolsó politikus, aki valóban ismerte Olaszországot -Giulio Andreotti politikai pályája. i.m. 76. o.
[36] Drake, Richard: The Revolutionary Mystique and Terrorism in Contemporary Italy. i.m. 73. o.
[37] Andreides Gábor: „Divo Giulio” – Az utolsó politikus, aki valóban ismerte Olaszországot -Giulio Andreotti politikai pályája. i.m. 76. o.
[38] Uo. 77. o.
[39] Drake, Richard: The Revolutionary Mystique and Terrorism in Contemporary Italy. i.m. 77. o.
[40] Sundquist, Victor H.: i.m. 60. o.
[41] Répási Krisztián: Az európai szélsőbaloldali terrorizmus színeváltozása. In Nemzet és Biztonság (2011) 65. o.
[42] Irrera Daniela: i.m. 19. o.
[43]Drake, Richard: The Aldo Moro Murder Case. i.m. 249-250. o.

 

Képek:

1. kép: Aldo Moro, a Kereszténydemokrata Párt frissen megválasztott főtitkára 1959-ben
Kép forrása: Wikimedia Commons

2. kép: Moro a Vörös Brigádok fogságában
Kép forrása: Wikimedia Commons

3. kép: Giulio Andreotti és Aldo Moro 1978 februárjában
Kép forrása: Wikimedia Commons