A rendszerváltoztatás Magyarország számára egy hosszú évtizedek óta várt, de mégis szinte felfoghatatlan pillanatot jelentett. Az ország végre megszabadulhatott a bő négy évtizede regnáló kommunista diktatúra és a Szovjetunió szorító béklyóitól. A vasfüggöny lebontása, a határnyitás Ausztria felé, a többpártrendszer kialakítása mind annak a jelei voltak, hogy egy új korszak kapujában áll az ország, mely a rendszerváltoztatás kihívásai és nehézségei ellenére is a nemzeti újjászületés és újrakezdés kora lett.
Amikor 1991-ben végül a Szovjetunió is összeomlott, sokan egy „haladóbb”, „jobb” világ elérkezését látták az eseményekben. Francis Fukuyama A történelem vége? című írásában még amellett is érvelt, hogy ezzel „maga a történelem ér véget. Az emberiség ideológiai fejlődése lezárul, és egyetemessé lesz a nyugati liberális demokrácia, mint az emberi kormányzás végső formája”[1] karöltve a kapitalista piacgazdasággal. Évtizedekkel később világosabban látjuk e nézetek abszurditását, és azt, hogy az eltérő földrajzi, gazdasági, kulturális, társadalmi és politikai tényezők hogyan befolyásolják a történelmet. Ami Magyarországon és sok más közép- és kelet-európai országban megszabadulást jelentett, az a Szovjetunió népeinek szemszögéből egy birodalom, és egy több mint 70 éven át az élet szinte minden területét meghatározó ideológia összeomlását hozta magával annak megrázó következményeivel.
Szvetlana Alekszievics „Elhordott múltjaink” című könyve e kettős perspektívára világít rá, bepillantást nyújtva abba, hogy a Szovjetunió széthullása miként formálta a mindennapi életet, a személyes identitásokat és az egyéni tapasztalatokat. A mai Ukrajna területén született belarusz írónő a tényirodalom egyik legfontosabb képviselőjeként 2015-ben munkásságáért irodalmi Nobel-díjat is kapott. Alekszievics könyveiben a Szovjetunióban élt emberek egyéni történeteit keresi, amelyek mögött egy egész korszak drámája bontakozik ki: a fronton szolgáló nők és gyerekek szenvedései a második világháborúban, az afganisztáni háború borzalmai, a csernobili katasztrófa következményei. Ennek az öt kötetből álló, „Az utópia hangjai” címet viselő ciklusnak a lezáró eleme az „Elhordott múltjaink”. A könyv a Szovjetunió bukását követő évtizedek történetébe nyújt bepillantást, és egészen különleges perspektívából tárja fel az 1985 és 2013 közötti időszakot. A kötet interjúk sorozatára épül, amelyekben a társadalom legkülönfélébb alakjai szólalnak meg: gyári munkások, értelmiségiek, egykori pártfunkcionáriusok, orosz, belarusz, ukrán, azeri, örmény nők és férfiak, akiknek életét a szovjet rendszer formálta. A megszólalók között vannak, akik meggyőződésesen hittek a kommunista eszmében, és olyanok is, akik a rendszer áldozatai voltak.
Ezek, a hétköznapi emberek történetei és személyes meglátásai váltak a könyv alapjává, a beszámolók gyakran disszonánsak, ellentmondásosak, de éppen emiatt hitelesek. Alekszievics így fogalmazza meg sajátos ars poeticáját: „Végtelen sok emberi igazság létezik. A történelem kizárólag a tényekkel foglalkozik; az érzelmek kívül esnek az érdeklődési körén. Valójában nem illik érzelmeket beengedni a történelembe. Én azonban íróként nézek a világra, nem történészként. Az emberek izgatnak.” (29. oldal). Az írónő nem törekszik rá, hogy egységes képet alkosson, és nem erőlteti az olvasóra a saját véleményét. A kötet épp ezért nem a jól ismert történelmi nézőpontból mutatja be a Szovjetunió szétesését, hanem személyes sorsok, tragédiák és megpróbáltatások sorozataként, alulnézetből az oral history segítségével. Ez a módszer pedig különösképpen kézzelfogható és elgondolkodtató, mert az interjúalanyok megszólalásai révén felsejlik az a felismerés, hogy a múlt, bármennyire távolinak tűnik, újra és újra visszatér, és kihat a hétköznapokra. Már maga a cím is érzékelteti, hogy a múlt megfakult, „elhordott” eszméi és emlékei hibáik ellenére beépülnek a társadalom jelenébe, és sokak számára nosztalgikus stabilitást ígérnek a jövő bizonytalanságával szemben.
A könyv narratívájának másik különlegessége, hogy az írónő nem egy lineáris történetet kínál, hanem mozaikokból összeválogatott sokszólamú érzelmi hullámvasutat. Az olvasó váltakozó hangulatokkal és élményekkel találkozik írói kiegészítés nélkül, egyik történetet követi egy másik, gyakran nem is tudjuk kitől: a nosztalgia, a kiábrándultság, a remény és a csalódás váltják egymást, ahogy az interjúalanyok életük eseményeiről és élményeikről mesélnek, és ez a kaotikus kakofóniába torkolló véleményözön nagyon kifejezően érvényre juttatja a Szovjetunió bukásának lenyomatát és a posztszovjet világ hektikus átalakulását.
Természetesen nem arról van szó, hogy az egykori szovjet rezsimet érdemes lenne siratni, sokkal inkább arról, hogy a posztszovjet jelen mennyire hamis volt: nagy ígéreteket tett, de nagyon keveset nyújtott a legtöbb ember számára. A szocialista rendszer brutalitása szinte minden visszaemlékezésben és történetben érzékelhető, egyre másra jelenik meg az elnyomás, a lágerek, a besúgók, a politikai tisztogatások, avagy a diktatúra valósága. Emberek, akiket a saját családtagjaik árultak el, és döftek hátba. A könyvben feltáruló reménytelenség és tragédia mégis egy sajátos fajta: az emberek képtelensége arra, hogy bárminemű változást tapasztaljanak meg az életükben. Azé az érzésé, hogy a világ nem lehet más, mint ami. Élet egy elnyomó, de az évtizedek alatt rozsdássá vált mechanizmusba zárva, amelyben még a Szovjetunió összeomlása sem hoz valódi változást. Sőt, paradox módon, éppen ez az átrendeződés növeli a megszólalók fájdalmát, hiszen a reményt a régi, ismerős kiábrándultság és csalódás váltja fel: „Nem voltunk felkészülve a szabadságra…” (277. oldal) – állítja az egyik megszólaló. „Hogy irigylem azokat az embereket, akik hittek egy eszmében! Mi meg most eszmék nélkül élünk. Én nagy Oroszországban akarok élni! Nem tudom milyen volt, de tudom, hogy létezett.” (35. oldal) – mondja egy másik interjúalany.
Ez az az aspektus, amiben az „Elhordott múltjaink” igazán egyedi: olyan nézőpontot mutat be, amely ritkán kerül bele a történelemkönyvekbe, és nem illeszkedik a hagyományos „a rossz idők elmúltak, most jobb idők következnek” narratívába, mégis erőteljesen reflektál a jelenre. Winston Churchill úgy fogalmazott, hogy „Oroszország egy rejtvénybe csomagolt találós kérdés, egy titok belsejébe rejtve” – az írónő által összegyűjtött élettörténetek éppen ebbe a titokba nyújtanak mélyebb betekintést, és segítenek megérteni, hogy a szovjet múlt és az orosz jelen milyen bonyolult kapcsolatban állnak egymással: a posztszovjet ember nem egyszerűen egy új világrendbe lépett át a Szovjetunió összeomlásával, hanem folyamatosan küzd az identitás újraértelmezésének nehézségeivel.
Reif Roland
Felhasznált irodalom:
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2024. 597. o.
Lábjegyzet:
[1] Francis Fukuyama: „The End of History?” The National Interest 16 (Summer 1989): 3-18
