A történetírással foglalkozó szakemberek számára elengedhetetlen a tudományos önreflexió. Időről időre szükséges újragondolni a kutatás alapját képező módszertant, folyamatosan követni a témában megjelenő hazai és nemzetközi szakirodalmat, illetve az sem árt, ha már meglévő kutatási eredményeket ellenőrizzük az új források és narratívák tükrében. Érdemes néha eltávolodni saját szűkebb szakterülettől, elgondolkodni a tágabb történeti összefüggéseken és a sok esetben magától értetődőnek tűnő korszakhatárokon. Ehhez kínál szellemi mankót Tomka Béla tavaly megjelent „Korszakok és korszakhatárok – Jelenkortörténeti tanulmányok” című kötete, amelyben a szerző korábbi kutatásaihoz kapcsolódó történelemelméleti írásait gyűjtötte össze.
Tomka Béla a magyar társadalomtörténet kiemelkedő kutatója, jelenleg a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára, 2010 óta a Magyar Tudományos Akadémia doktora. A könyv fejezetei három nagyobb történetírói kérdéskört fednek le: a történetírás, mint tudomány relevanciáját és módszertanát, a magyar történettudomány legutóbbi Horthy-korszakot érintő vitáit, valamint a 20. századi egyetemes és magyar történelem periodizációs problémáit. A kötet által bemutatott összes témára e keretek között nem lehet kitérni, ezért a továbbiakban azokról az aspektusokról esik szó, amelyek a szélesebb olvasóközönség számára is érdekesek lehetnek.
Nincs könnyű helyzetben, aki a történettudomány művelésének értelmét kívánja meghatározni, hiszen napjaink elképesztő technológiai fejlődését elsősorban a természettudományok tették lehetővé, amelyek ezáltal közvetlenül hatottak az emberiség jólétének növekedésére. A történettudomány kutatásai ezzel szemben nem minden esetben járnak kézzelfogható pozitív eredményekkel, így nem meglepő, hogy sokan megkérdőjelezik a tudományterület hasznosságát. Tomka Béla szerint meg kell különböztetni a történettudomány hasznosíthatóságának bevallott és rejtett céljait. Bevallott cél többek között a társadalmak működésének megismerése, a káros történelmi mítoszok leküzdése vagy a történelemmel való foglalkozás közben elsajátított készségek felhasználása az élet más területein. Kevésbé egyértelműek, de nem kevésbé jelen lévők a rejtett célok. A történelmi tudat képes csoportok identitását formálni, ami veszélyes eszközt ad a politika kezébe, hiszen hamis történelmi mítoszok megteremtésével vagy bizonyos történelmi események félremagyarázásával saját érdekében mobilizálhat választói csoportokat. Szofisztikáltabb és sok esetben nem is tudatos velejárója lehet a történettudománynak a politikai-, illetve a társadalmi status quo fenntartását eredményező módszertan és narratíva használata. A szerző ennek példájaként a férfiközpontú had- és politikatörténeti munkákat szemlélteti, amelyeknek főszereplői a férfiak, a nők pedig a változások passzív elszenvedői. Tomka Béla ennek a veszélynek a kiküszöböléséhez a társadalomtörténeti megközelítést javasolja.
A kötet tartalmát tekintve kiemelt szerephez jut az erőszak történelmi jelensége. Ez nem meglepő annak fényében, hogy a 20. század addig soha nem látott mértékű erőszakhullámot szabadított a világra, azon belül is elsősorban Európára. Az erőszakkutatás problematikáját az okozza, hogy az erőszak tudományos meghatározása sem egységes. A történettudomány berkein belül az erőszak legkézenfekvőbb definíciója Pieter Spierenburgtól származik, aki szerint az erőszak „a test fizikai integritásának szándékos megsértése”. (77. o.) Leegyszerűsítő lenne ugyanakkor azt állítani, hogy az egyéneket csak testi jellegű támadás érheti, ezért a történettudománynak foglalkoznia kell a pszichikai erőszak jelenségével is, ami „egy személy lelki, szellemi, pszichés állapotának károsítására, gondolatainak befolyásolására vagy megváltoztatására irányul.” (80. o.) A 20. századi történelemnek sajátossága, hogy amíg az interperszonális, azaz a személyek közötti erőszakos cselekedetek száma markánsan csökkent, addig a kollektív, azaz a csoportok vagy államok által elkövetett erőszak drasztikus emelkedést mutatott. Ennek oka, hogy a gyors technológiai fejlődésnek köszönhetően a modern államok képesekké váltak erőszakmonopóliumuk maximalizálására, illetve totális, vagyis a civileket is veszélyeztető, a társadalom egészére kiterjedő háború vívására. Az amerikai szociológus és történész Charles Tilly találóan fogalmazta meg ennek a folyamatnak a lényegét, miszerint „a háború teremtette az államot, s az állam hozta a háborút”. (89. o.) Elgondolkodtató, de a történettudomány számára nehezen hasznosítható a Johan Galtung által alkotott strukturális erőszak fogalma, amelynek lényege, hogy azok is erőszakot szenvednek el egy társadalmon belül, akik elszegényedés vagy marginalizálódás hatására kiszolgáltatottá válnak, életlehetőségeik pedig minimálisra zsugorodnak. Galtung a társadalmi, valamint a vagyoni egyenlőtlenségek újratermelését teszi felelőssé ezekért a jelenségekért, vagyis erőszaknak határoz meg minden olyan társadalmi tényezőt, amely az egyén szellemi vagy lelki kibontakozását akadályozza.
A könyv címéhez leginkább igazodó tartalmat a kötet harmadik fejezete nyújtja. Valószínűleg nincs olyan történész, akit ne izgatna saját kutatási területének periodizációja. Nyilvánvaló, hogy az 1900-tól 2000-ig tartó felosztás a század kezdő és végső dátumának meghatározásán túl semmiféle értelmezési lehetőséget nem hordoz magában, ezért szükséges valamilyen alternatív korszakolás bevezetése. Ahogy azt Tomka Béla is említi, az utóbbi időben nagy népszerűségre tett szert az először Berend T. Iván által használt, de Eric Hobsbawm által elterjesztett „rövid 20. század” kifejezés, ami az első világháború kezdetétől 1991-ig terjedő időszakot látja egybefüggő periódusnak. Ez a megközelítés a háborúkra, a totalitárius ideológiák versengésére és Európa ideológiai, illetve territoriális megosztottságára helyezi a hangsúlyt. Ennek az elsősorban politikatörténeti periodizációnak kívánt alternatívát állítani Giovanni Arrighi a „hosszú 20. század” koncepciójának bevezetésével, amely a globalizáció folyamatának központba helyezésével és az Európán kívüli világ szerepének beemelésével a 19. század végétől napjainkig tartó periódusként határozza meg a modern kor időbeli határait. A 20. századi magyar történelem periodizációjával foglalkozó történészeknek némileg könnyebb dolguk van a számos rendszerváltoztatásnak és társadalmi törésnek köszönhetően. Ennek ellenére itt is akadhatnak vitás kérdések, mint az első világháború végének Magyarországra érvényes meghatározása.
A fentebb bemutatott témákon túl Tomka Béla válaszokat keres azokra kérdésekre, hogy miért fontos az összehasonlító történetírás, milyen volt a Horthy-korszak szociálpolitikája, és volt-e kapcsolat a szociálpolitika és az antiszemitizmus között, illetve, hogy valóban tekinthető-e korszakhatárnak Európa történelmében az első világháború. A kötet legnagyobb érdeme a nemzetközi periodizációs és erőszaktörténeti historiográfia beemelése a magyar történettudományi diskurzusba, ami új narratívát nyújthat a 20. századi magyar történelem értékeléséhez.
Tomka Béla: Korszakok és korszakhatárok. Jelenkortörténeti tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 2023. 266. o.
Szabó Ferdinánd