A spanyolnátha Magyarországon címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést a Habsburg Történeti Intézetben. A rendezvényen Géra Eleonóra történész-levéltáros, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékének docense, valamint Kapronczay Károly orvostörténész, a Semmelweis Egyetem vendégprofesszora tartott előadást.
A Habsburg Történeti Intézet, a XX. Század Intézet és az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság közös rendezvényén a spanyolnátha természetéről, elterjedésének hátteréről, az ellene folyó küzdelemről, illetve a magyarországi állapotokról esett szó.
Kapronczay Károly Az epidémia a harctereken és a hátország című előadásában ismertette, hogy az első világháborúban rengeteg volt a járványbeteg. Kifejtette, ennek oka az volt, hogy a küzdő felek – főleg a keleti fronton – sajátjuktól eltérő mikrobiológiai környezetbe kerültek, ahol szervezetük érzékenyebben reagált az ottani kórokozókra, a fronton nem volt lehetőség a megfelelő tisztálkodásra. Mivel a háború évekig elhúzódott, sok volt a nemibeteg, és egyéb betegségek, például influenza, TBC, kolera, vérhas is megkeserítették a katonák helyzetét. További nehézséget okozott, hogy bár a monarchia hadseregét bőven ellátták gyógyszerrel, nagyon kevés volt ezek közül a szalicil tartalmú lázcsillapító.
A történész elmondta, a spanyolnátha kiindulási pontja Kansasban volt, a vírust az amerikai csapatok hozták be Európába, azon belül is Franciaországba ahonnan gyorsan továbbterjedt. A betegség gyors lefolyású volt, magas lázzal, fejfájással járt és akár huszonnégy órán belül halállal is végződhetett. A legtöbb halálesetet a szövődményként fellépő vérzéses tüdőgyulladás okozta. Kapronczay Károly kitért rá, a spanyolnátha elterjedésében jelentős szerepe volt a frontról visszatérő katonáknak, akik a polgári lakosság körében terjesztették el a betegséget.
Géra Eleonóra Járvány és halál című előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy hazánkban a betegség megjelenésekor egy ideig arról is vitát folytattak, kell-e egyáltalán járványról beszélni, sokáig nem történtek meg a szükséges intézkedések és a költségvonzatok miatt a közegészségügyi hatóságok vonakodtak kimondani a járvány tényét. Magyarországon az influenza járványok nem tartoztak az úgynevezett „bejelentésre kötelezett” betegségek közé, emiatt precíz, naprakész nyilvántartások sem készültek a fertőzöttekről vagy a halálesetekről.
Az előadó szerint a spanyolnátha súlyosságát jól mutatja, hogy míg a korabeli magyar sajtó 1918. szeptember 24-én a betegséget „enyhének” és „normális lefolyásúnak” ítélte meg, mindössze egy nappal később már arról írtak, hogy „teljes erővel pusztít nemcsak Budapesten, hanem országszerte”. A sajtó Budapest vezetőségét és az egészségügyet is elmarasztalja, amikor arról ír: „A spanyol-nátha grasszálását végre megelégelte a főváros vezetősége is, mely annyi nemtörődömség után jónak látta egy figyelmeztető hirdetmény közzétételét. Már itt volt a járvány és kérlelhetetlenül szedte áldozatait, de a főváros tisztiorvosi hivatala meg sem mozdult.”
A történész arról is beszélt, a spanyolnátha elsősorban a 14-35 év közötti korcsoportban szedte legtöbb áldozatát, gyors lefolyása pedig nagyon megrémítette az embereket. Hozzátette, az orvos- és gyógyszerhiány, a nem szakszerű ápolás, a betegszállítás nehézségei mind hozzájárultak a betegség súlyosbodásához, nem beszélve arról, hogy az orvosok és ápolók közül is sokan megfertőződtek.
Tekintse meg a teljes kerekasztal-beszélgetést!
