Rádiós rejtjelek a Monarchia és a Tanácsköztársaság szolgálatában

A kriptográfia, avagy a rejtjelezés az emberi civilizációval egyidős. Ma már mindegyik elektronikus eszközünk szinte minden alkalmazása valamilyen titkosítást alkalmaz, de polgári használata – eltekintve a titkosírással írt szerelmeslevelektől és efféléktől – csak néhány évtizede terjedt el. Az elmúlt két-három évezredben a titkosírásokat a fontos és érzékeny politikai és katonai információk továbbítására használták, ezért a hadtechnikához hasonlóan a kriptográfia is folyamatos fejlődésre és versenyre kényszerül. A hírszerzés és a rejtjelezés nagy hőstettei és bizonyos érdekességei széles körben ismertek. A második világháború navahó indián kódbeszélői a csendes-óceáni hadszíntéren, vagy Alan Turing zseniális matematikai teljesítménye, aminek köszönhetően feltörték a németek Enigma rejtjelezőgépének kódjait, jól ismert, megfilmesített történetek. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy az első világháború idején az Osztrák–Magyar Monarchia kiemelkedett a rádiós rejtjelezés és kódfeltörés területén, amelynek fejlett infrastruktúráját aztán Kun Béla is élvezte a Tanácsköztársaság 133 napja alatt.

Már az első nemzetközi rádiós kísérletekre is felfigyeltek a híradástechnika magyar szakemberei és csakhamar fel is állították az első „szikraadó” állomásokat. A világraszóló találmányt először 1903-ban Csepel és Újpest között próbálták ki, majd 1904-től már Budapest és Bécs között is rádiós távíróösszeköttetést tudtak létesíteni, de ezután is, egészen a hetvenes évekig a Csepel-sziget maradt a magyar rádiósugárzás legfontosabb helyszíne.[1]

Osztrák–magyar távírás és kriptológia a Nagy Háborúban

1911-ben megalakult az önálló magyar távíró-ezred, amelynek nagy hasznát vették a hegyek közti hadviselésben. A háborúig minden hadviselő fél rendszeresítette a „drótnélküli” távírókat. A távoli frontokon, az Alpok szikláin és a lövészárkokban vezetékes kapcsolatot lehetetlen volt létesíteni, ezért csak a rádióban bízhattak. A magyarországi apparátus kialakításában nagy szerepet játszott Hollós József,[2] aki egy akkor már réginek számító készüléket, a Hughes-féle betűnyomó távírót tökéletesítette a hátországi igényeknek megfelelően. A készülék lényege, hogy „szinkron üzemű” azaz egyszerre adó és vevőgép volt, továbbá „betűnyomó” volt, tehát a morzejeleket formáló elektromos impulzusokat betűkké alakította át. Külsőre egy zongorabillentyűzet és egy varrógép ötvözetének tűnik, használata pedig nehézkes volt és nagy gyakorlottságot igényelt. A világháború évei alatt szinte éjjel-nappal pörgött a Hugh-gépek tárcsája a távírótisztek keze alatt. Visszatérve Hollós Józsefre, ő volt az egyik tervezője az első csepeli állomásnak, és részt vett a német gyártmányú tábori telegráfállomás rendszeresítésében is, ami két lóval vontatott szekérből állt. Az egyikre magát a telegráfot, a másikra az energiaellátást biztosító dinamót szerelték fel. A rádiójeleket szóró antennának magaslatra volt szüksége, ezért a szekérről léggömbbel juttatták a levegőbe az antennavezetéket, szeles időben ez azonban egy még olcsóbb és kevésbé feltűnő módon is kivitelezhető volt: ebben az esetben sárkánnyal reptették fel az antennát.[3]

 

A Hollós József által tökéletesített Hughes-féle betűíró távírógép

 

Csepelen 1914 novemberében indult el a távíróállomás rendszeres forgalma, először a monarchia szövetségeseivel vették fel a rádiós kapcsolatot, de hamarosan semleges, majd ellenséges országokkal is kapcsolatot létesítettek. A szövetségesekkel való hadi célú kapcsolattartás természetes, de az az ország, amelyik semleges és ellenséges államokkal is képes gyors üzenetváltásra, diplomáciai előnybe kerül. 1916-tól létrejött a kapcsolat Barcelona és Budapest között, ekkor Magyarország volt az egyedüli a központi hatalmak közül, amely a semleges Spanyolországgal rádiós összeköttetésben volt. 1917 februárjától ellenséges állomások (Lyon, Párizs stb.) rádiójeleit figyelték, próbálták befogni a titkosított táviratokat. Ugyancsak a csepeli állomást használták a központi hatalmak 1917 novemberében a bolsevik forradalomban elfoglalt Szentpétervárral való kapcsolatfelvételre az esetleges különbéke ügyében.[4]

A kódfejtés bajnokai

A katonai hírszerzésnek mindig is részét képezte a kriptográfia, azonban „nagyüzemi” léptékű alkalmazását az első világháború hozta el, éppen az elektrotechnika fejlődésével. Nem minden hadviselő ország fordított azonban figyelmet erre a területre, emiatt pedig az ebben kiemelkedő Osztrák–Magyar Monarchia jelentős előnyre tett szert a hírszerzés terén, ami egyesek szerint komoly hatással volt a világháború alakulására. John R. Schindler amerikai történész és a kémelhárítás egykori tisztje az osztrák–magyar kriptográfiát kutatta, és arra a következtetésre jutott, hogy a Monarchia a kódfejtőinek köszönhetően tudott mindvégig kitartani a háborúban az egyre reménytelenebb helyzetben is.[5] Hogyan lehetséges, hogy éppen a világháború legsikeresebb kriptológiai teljesítménye a legjobban elfeledett? – kérdezi tanulmányában Schindler. Bármilyen sikeresek is voltak az osztrák–magyar kódtörők, csak késleltetni tudták a háború elvesztését, megnyerni nem tudták azt.

 

Egy Kun Bélának címzett kiszivárgott távirat

 

A K. u. K.-s hírszerzők a háború folyamán szinte minden elfogott üzenetet dekódolni tudtak. Az így megszerzett információk a felvonulási tervekről, az ellenfél moráljáról, ellátottságáról és minden egyébről a Monarchia hírhedt „Nyilvántartó Irodájába”, az Evidenzbureau-ba futottak be.[6] A Habsburgoknak már Mária Terézia idején is elismert hírszerző szolgálata volt, ami a kódfejtés terén is jeleskedett, és ez a hagyomány a birodalom utolsó éveire is töretlen maradt. Ez azonban mégsem volt önmagában elég: a háború elején nem okozott gondot a szerb kódok megfejtése, azonban a vezérkar az ellenfél védelméről szóló információk birtokában is túl optimista volt. Schindler szerint ellenkező esetben lehetséges lett volna a gyors győzelem a Szerbia elleni hadjáratban.[7] Az orosz hadszíntéren hasonlóan sikeres volt a hírszerzés, az e téren képzetlen oroszokat könnyedén leiskolázták, keleten a románok ellen is eredményesek voltak, de a szövetséges Németországot is a Monarchia látta el frissen dekódolt „szikratáviratokkal”.  Az olasz hadsereg kódjainak jó részét is sikerült megfejteni, igaz, egy nemrég megjelent olasz monográfiában a szerzők hangsúlyozzák, hogy első világháborús hírszerzőik valójában a Monarchiával egy súlycsoportban voltak, és a legérzékenyebb információkhoz az Evidenzbureau-nak sem sikerült hozzáférnie.[8] Végeredményben a kitűnő szakemberekből álló Dechiffrierdienst, azaz a kódfejtő szolgálat Schindler megítése szerint évekkel hosszabbította meg az összeomlásra ítélt birodalom élettartamát, ám ezzel a pusztító háború elhúzódásához is hozzájárult.[9]

Több oka lehetett a Monarchia ezen a téren elért teljesítményének. Az amerikai szerző először is a „nagy emberek” hagyományos elméletét idézi fel. Ezek szerint a siker a nagy tehetségű szakembereknek köszönhető, melyek közül kiemeli az Evidenzbureau főnöke, Maximilian Ronge, a rejtjelezőtiszt Andreas Figl és a morva származású, de a háború végén magyar állampolgárságot felvevő Hermann Pokorny hozzájárulását. A másik tézis a birodalom nyelvi összetételéből indul ki. Ennek a lényege, hogy a soknemzetiségű hadseregben a szerb és orosz rejtjeleket a birodalom szláv tisztjei fejtették meg, az olasz kódokat olaszok, a román rejtjeltáviratokat pedig erdélyi román kódfejtőkre bízhatták. A Monarchia szétesésével mindez szertefoszlott, Max Ronge feloszlatta a bécsi Nyilvántartó Irodát, az egykori szakemberek az utódállamokban folytathatták munkájukat, köztük Hermann Pokorny is, aki a magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében felderítőként szolgált, végül 1935-ben, a Magyar Királyi Honvédségből vonult nyugállományba.[10]

 

Hermann Pokorny munkában. Rádiólehallgató állomás a keleti fronton, 1915

 

„A radio a bolsevizmus szolgálatában” – a Tanácsköztársaság kiszivárgott táviratai

A Tanácsköztársaság kikiáltásának másnapján, 1919. március 22-én a mindenestül átvett csepeli állomáson létrejött a közvetlen távirati kapcsolat Kun Béla külügyi népbiztos és Lenin, vagyis Budapest és Moszkva között. „Moszkvából indult ki minden utasítás, mellyel Lenin az egész európai »mozgalmát« irányította és a Budapest melletti Csepel volt a legjobb magyar állomás, amelyen át Lenin tanácsai és parancsai eljutottak az egész világba. Hónapokon át Moszkva és Csepel volta két főállomása a Földünk atmoszférájában száguldó legfontosabb táviratoknak” – írta Szabó László,[11] Az Est hírlapírója 1919-ben, a kommün bukása után publikált cikksorozatában, és A bolsevizmus Magyarországon című könyvében, melyben Lenin és Kun Béla közötti titkos táviratokat közölt.[12] Hogy hogyan jutott hozzájuk és fejtette meg azokat, máig sem teljesen tisztázott kérdés, és ebben az sem segít, hogy ő maga is ellentmondásosan vallott erről.

 

Szabó László leleplező, a proletárdiktatúra történetét feltáró cikkei különleges helyet foglalnak el a Tanácsköztársaság historiográfiájában: valahol a visszaemlékezés és a dokumentumközlés (kiszivárogtatás) között helyezkedik el félúton. Közlései a 133 nap kulcsfontosságú politikai, katonapolitikai táviratozásába engednek bepillantást, amit a kommün mai kutatói is releváns forrásnak tartanak.[13] Szabó kezébe kerültek a Lenin–Kun Béla táviratok mellett a Vörös Hadsereg napi jelentései is, amelyek birtokában 1919 nyarán naprakészen követte a románok elleni offenzíva utolsó szakaszát, majd a román hadsereg előretörését Budapest felé. Egyik cikkében, mintegy mellékesen megemlíti, hogyan jutott hozzá a titkos kódokhoz, amelyek a táviratok megfejtéséhez kellettek. Eszerint a történet szerint a kommün bukásának napjaiban egy zsidó barátjának segített, akinek a fia a külügyi népbiztosság titkos távirati osztályán dolgozott. Mivel Szabó jó viszonyt ápolt Guido Romanelli olasz alezredessel, az antant-misszió tisztjével, sikerült elintéznie, hogy a fiú egy igazolványt kapjon, ami megvédte őt a fehér terrortól. A fiú hálából számjegycsoportokat tartalmazó cédulákat, úgynevezett „chiffre-kulcsokat” adott, ami alapján a kódfejtésben jártas Szabó számos titkos táviratot volt képes dekódolni.

„Valamennyi módszert felülmúlta az orosz, amellyel szemben csődöt mondott minden zsenialitás”

Lenin „szikratáviratai” a csepeli állomásra nem csupán a magyar bolsevikok ügyeit érintették: Moszkva a leghatékonyabban Csepelen keresztül tudott kommunikálni szinte az egész világgal, első sorban a mozgalom európai központjaival. Szabó szerint így kapott parancsokat Lenintől a német Spartakusbund és a francia bolsevikok is, de közölt egy Lenin és Wilson amerikai elnök közötti titkos diplomáciai táviratváltást is. Erre már az Egyesült Államok titkosszolgálata is felfigyelt, mivel a szöveg szóról szóra egyezett az amerikai irattárban őrzött példánnyal. Szabót amerikai látogatásán a katonai hírszerzés egyik tisztje felkereste, és jelentést kért tőle arról, hogy hogyan jutott hozzá a titkos iratokhoz. A jelentést ma az USA Nemzeti Levéltárának Herbert O. Yardley gyűjteményében őrzik.[14] A történet itt egy pillanatra fennakad a forráskritika rostáján, ugyanis az angol nyelvű vallomásban Szabó közbenjárására egy már éppen akasztásra váró férfit mentett meg az olasz Romanelli a hóhér kezei közül a Balaton mellett, és ezután kapta meg hálából a bolsevik diplomácia kódjait és táviratait. Bármennyire színezte is ki a történetet Szabó, a rejtjeltáviratokat valóban sikerült megfejtenie, és az amerikaiaknak részletesen be is számolt ennek mikéntjéről.

Szabó beszámolója szerint – hacsaknem kódfejtő érdemeit szerette volna ezzel nagyobbítani – az orosz bolsevikok rejtjelkódjai voltak a legbonyolultabbak, a legnehezebben megfejthetők, még a megszerzett cédulák segítségével is. Negyven különböző kódszót ismert meg, amelyek segítségével Moszkva és Budapest között rejtjelezték a táviratokat. Mindegyik kódszó egy bizonyos módszerrel átalakítandó volt egy számsorra (pl.: GEORGE WASHINGTON à 4 2 11 13 5 3 16 1 14 7 8 9 6 15 12 10). Ehhez a számsorhoz szerkeszteni kellett egy táblázatot, amibe vízszintesen beleírták a nyílt szöveget, majd a számokat sorrendbe rakták és a hozzájuk tartozó betűoszlopokat függőlegesen olvasva megalkották a kódolt szöveget (4. kép). A szöveg elején és végén feltüntették a kód számát (a példában a 20001-es) és az üzenet hosszát (76 betű). A fogadó félnek ki kellett keresnie a kódszámhoz tartozó kódnevet, amely betűinek segítségével visszafejthette a rejtjeltávirat szövegét.[15]

 

Részlet a bolsevik táviratok rejtjelezési kulcsából

 

A kiszivárogtatott táviratokból izgalmas történeteket és összefüggéseket ismerhetünk meg az európai kommunista hálózat és a magyarországi kommün működéséről, de számunkra a legfontosabb talán az, amelyik a Tanácsköztársaság bukásának mikéntjére világít rá. E szerint a – láthatólag megalapozott, a megszerzett hadi jelentésekből kialakított – narratíva szerint a bukást nem Horthy Miklós és a Nemzeti Hadsereg, és nem is az antant idézte elő, hanem a Vörös Hadsereg hibás katonai döntései, a belső szétesés és legközvetlenebb módon a román hadsereg túlereje. „Kétségtelen, hogy nem az entente, hanem a román hadsereg buktatta meg a magyar bolsevizmust”[16] – írja Szabó már 1919-ben, évekkel későbbi visszaemlékezésében pedig még tovább megy: „…ha a románok előrenyomulása fájdalmas dolog volt is, Budapesten mindenki, aki nem volt kommunista, örült neki. Ezt a valóságot utólag letagadni férfiatlan dolog.”[17]

1919. augusztus 5-én a bevonuló román katonaság megszállta a csepeli rádióállomást és minden mozdítható berendezést kirámolt onnan. Csak 1920 januárjában állították helyre működését, melytől kezdve már a Huszár-kormány közölte utasításait a párizsi magyar békedelegációval.[18] A kommün bukása után megszűnt a legfontosabb kommunikációs csatorna Moszkva és Magyarország között, rajta keresztül pedig Európa felé, ezért a Kreml új urainak másik összekötő után kellett nézniük. „Mindezek után hogyan fogunk egymással érintkezni?” – kérdezte Lenin 1919. augusztus 2-án, utolsó szikratáviratában Kun Bélától, aki azonban erre már nem válaszolhatott: az őt és népbiztostársait menekítő különvonat már átlépte az osztrák határt.

Dudás Bertalan

 

Felhasznált irodalom:

• Cosmo Colavito – Filippo Cappellano: The Secret War in the Italian front in WWI (1915-1918). The Italian army Intelligence Service and the birth of Communication Intelligence. Rubbettino Print, Catanzaro, 2021.
• Csunderlik Péter: A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig”. A tanácsköztársaság a korai Horthy-korszak pamflet- és visszaemlékezés-irodalmában. Napvilág, Budapest, 2019.
• Dósa György: A hazai rádiózás születése és kezdetei. In: Híradástechnika, 61/8. (2006.) 46–49.
• Gimesi László: A vezeték nélküli hírközlés kezdete Magyarországon. (XIII. Tudomány- és Technikatörténeti Konferencia) Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság, 2020. 53–59.
• Hantos Zoltán: Reménytelen küzdelem: osztrák–magyar kódfejtés az I. világháború alatt. In: Klió 20/1. (2011) 117–120.
• David Kahn: Some Early Hungarian communist Ciphers. In: Cryptologia 20/4. (2010) 347–358.
• Pulai Bence: A Nyilvántartó Iroda története. Újkor.hu, 2021. (https://ujkor.hu/content/a-nyilvantarto-iroda-tortenete)
• John R. Schindler: A hopeless struggle: Austro-Hungarian cryptology during World War I. In: Cryptologia 24/4. (2000) 339–350.
• Szabó László: A bolsevizmus Magyarországon. A proletárdiktatúra okirataiból. Athenaeum, Budapest, 1919.
• Szabó László: A radio a bolsevizmus szolgálatában. In: Az Est, 1919. december 23.
• Szabó László: A Szovjet összeomlása. In: Délmagyarország, 1928. augusztus 25.

 

 

Lábjegyzetek:

[1] Dósa György: A hazai rádiózás születése és kezdetei. In: Híradástechnika, 61/8. (2006.) 46.
[2] Hollós József postamérnök (1862–1945). Nem keverendő össze a Tanácsköztársaság alatt az alkoholizmus ellenes hivatal vezetőjével, Hollós József (1876–1947) orvossal.
[3] Gimesi László: A vezeték nélküli hírközlés kezdete Magyarországon. (XIII. Tudomány- és Technikatörténeti Konferencia) Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság, 2020. 56.
[4] Uo. 58.
[5] John R. Schindler: A hopeless struggle: Austro-Hungarian cryptology during World War I. In: Cryptologia 24/4. (2000) 339. (A cikket magyar nyelven Hantos Zoltán recenzálta. Reménytelen küzdelem: osztrák–magyar kódfejtés az I. világháború alatt. In: Klió 20/1. (2011) 117–120.)
[6] Pulai Bence: A Nyilvántartó Iroda története. Újkor.hu, 2021. (https://ujkor.hu/content/a-nyilvantarto-iroda-tortenete)
[7] John R. Schindler: i. m. 344.
[8] Cosmo Colavito – Filippo Cappellano: The Secret War in the Italian front in WWI (1915-1918). The Italian army Intelligence Service and the birth of Communication Intelligence. Rubbettino Print, Catanzaro, 2021. 22.
[9] John R. Schindler: i.m. 350.
[10] Hantos Zoltán: i.m. 119–120.
[11] Dr. Szabó László (1874–1941) gyorsíró, hírlapíró, egyetemi tanár. 1891-ben megalapította a Gyorsírászati Közlönyt. A Pesti Hírlap, a Budapesti Újság, Az Est, a Pesti Napló és más hírlapok cikkírója, 1902-től a Kincses Kalendárium szerkesztője. Az Egyesült Államokban a Columbia Egyetemen tanított magyar irodalmat.
[12] Szabó László: A radio a bolsevizmus szolgálatában. In: Az Est, 1919. december 23. 4.
[13] Csunderlik Péter: A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig”. A tanácsköztársaság a korai Horthy-korszak pamflet- és visszaemlékezés-irodalmában. Napvilág, Budapest, 2019. 86.
[14] A dokumentumot közölte David Kahn: Some Early Hungarian communist Ciphers. In: Cryptologia 20/4. (2010) 347–358.
[15] Uo. 355–357.
[16] Szabó László: A bolsevizmus Magyarországon. A proletárdiktatúra okirataiból. Athenaeum, Budapest, 1919. 172.
[17] Szabó László: A Szovjet összeomlása. In: Délmagyarország, 1928. augusztus 25. 5.
[18] Gimesi László: i.m. 58.

 

 

Képek:

1. kép:
A Hollós József által tökéletesített Hughes-féle betűíró távírógép
Kép forrása: Postamúzeum
https://hu.museum-digital.org/singleimage?imagenr=362971

2. kép:
Egy Kun Bélának címzett kiszivárgott távirat
Kép forrása: Szabó László / National Archives and Records Administration

3. kép:
Hermann Pokorny munkában. Rádiólehallgató állomás a keleti fronton, 1915
Kép forrása:Hadtörténelmi Levéltár
https://keptar.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=003281

4. kép:
Részlet a bolsevik táviratok rejtjelezési kulcsából
Kép forrása: Szabó László / National Archives and Records Administration