Rendőrterror a lehetőségek hazájában

„Amerikában 1969-ben egyik napról a másikra le lehet rombolni egy régi, megkövült mítoszt a televízió hatalma révén. Egy haldokló társadalomban a televízió forradalmi eszközzé válik.”[1]

1968 augusztusában Chicagóban rendezték meg a Demokrata Párt négy napos nagygyűlését, ahol Eugene McCarthy szenátor küzdött meg az elnökjelöltségért Lyndon B. Johnson alelnökével, Hubert Humphreyval. Ezekben a napokban az egész világ Chicagóra figyelt. A városra, de nem a nagygyűlésre, ugyanis a történelmi jelentőségű események odakint, Chicago parkjaiban és utcáin zajlottak. A hosszú évek óta tartó vietnami háború és a sorozások ellen tüntető – szélsőségesen vegyes összetételű – tömeg és a kivezényelt rendőrség több helyszínen is összecsapott egymással. Bár ebben az évben tucatnyi százezres nagyságrendű zavargás és tüntetés zajlott le az Egyesült Államokban, melyek közül több is véres összecsapásba torkollt, mégsem ezek lettek 1968 kiemelkedő emlékezeti helyei. A döntő különbséget a tömegmédia szerepében kell keresnünk: az augusztusi chicagói eseményeket az addigiaktól eltérően a világ tévékamerái premier plánban közvetítették.

Chicagói tüntetők Vietkong zászlókkal és Che Guevara arcképével [1]

A kulcsmondat, „The whole world is watching” a tüntetés legfeszültebb perceiben született meg, amikor a rendőrség a Hilton hotel tövében sarokba szorította a tüntetőket. A sajtó éppen ettől a jelenettől pár lépésre tömörült össze, így valóban az egész világ figyelt. 1968-ban csak az Egyesült Államokban 56 millió tévékészülék volt, ami azt jelenti, hogy a háztartások csaknem 95 százalékában élőben követhették a világ eseményeit.[2]

Amerikacentrikus megközelítés-e mindennek kiemelt történelmi jelentőséget tulajdonítani, miközben éppen e napokban Moszkva parancsára tankokkal szállták meg Csehszlovákiát? Ha arra gondolunk, hogy milyen lehetett tízmilliók számára először élőben, színes képernyőn végigkövetni a zűrzavart,  Chicago, mint társadalomlélektani precedens megérdemli kiemelt helyét az amerikai emlékezetben. Másrészről a prágai tavasz leverésének híre eljutott Amerikába, és több tévékommentátor is Prágához hasonlította a chicagói történéseket. Így a média valós időben kapcsolta össze a két eseményt az emberek tudatában.[3] A párhuzam Amerikából – legalábbis egy ’68-as aktivista szemszögéből nézve – egyértelműnek tűnt: az establishment ellen felszólaló néptömeget erőszakkal nyomta el a hatalom. Az egyik ráadásul a demokrácia fellegvárában, a lehetőségek hazájában történt meg.

Ironikus, de egyáltalán nem véletlen, hogy mindezek után a társadalom többsége mégis a rendőrség oldalára állt.[4] Richard Nixon ekkor még republikánus elnökjelöltként éppen arra építette fel kampányát, hogy az átlagos amerikai választópolgárnak elege lett a bűnözésből, valamint a liberálisok és a radikálisok hangoskodásából, és a „csendes többség” a rend és a törvény uralmát óhajtja vissza.[5] A választásokat Nixon ezzel a retorikával nyerte meg néhány hónappal később, igaz, kevesebb mint egy százalék különbséggel.

Az augusztusi tüntetésekről, és az azokat követő politikailag motivált büntetőperről számos filmfeldolgozás született. A legutóbbi 2020-ban készült Aaron Sorkin rendezésében, amely a történet legnépszerűbb és legnagyobb költségvetésű feldolgozása lett. A chicagói 7-ek tárgyalása természetesen maga is politikailag motivált film, amely a rendőri brutalitást és az amerikai demokrácia fonákságait domborítja ki. Egy polgárháború szélére sodródó Amerikát mutat meg egy újfent polgárháborús feszültségekkel terhelt Amerikának. A tüntetés konspiráció vádjával perbe fogott vezetői igencsak heterogén társaságot alkottak, amit filmjében Sorkin a lehető legtömörebben szemléltet. Hogyha sikerül kibogoznunk ezt az első látásra nehezen megérthető viszonyrendszert, közelebb juthatunk 1968 szellemének megértéséhez is.

A chicagói 7-ek és ügyvédeik [2]

Az elsőrendű vádlott, Abbie Hoffman (1936–1989) az egyik legismertebb aktivista volt 1968-ban. 1966-tól a Youth International Party, vagyis a Yippie-mozgalom vezetőjeként humoros, meghökkentő performanszai tették híressé. 1967 októberében annak az ötvenezres tömegnek az élén állt, amely a Pentagonhoz vonulva megpróbálta kiűzni az ördögöt a Védelmi Minisztériumból. Hoffman elhatározta, hogy az épületet a tömeg spirituális erejével a levegőbe fogják emelni. A megmozduláson jelen volt a beat-költő Allen Ginsberg is, aki tibeti szent énekekkel próbálta levitációra bírni a Pentagon épületét. A ’68-as chicagói tüntetésen, a Demokrata nagygyűlés kezdetekor Hoffman és yippie társa, Jerry Rubin egy élő malaccal vonult fel abból a célból, hogy a jószágot az Egyesült Államok elnökének jelöltessék. Pigasust, a 66 kilós házisertést nem sokkal első kampánybeszéde előtt a rendőrség „letartóztatta”.

Jerry Rubin (1938–1994) a Yippie-k radikális vezéregyénisége szintén a sokkoló jelenetek híve volt. Többször jelent meg hivatalos épületekben – replika – lőfegyverekkel, katonának vagy Mikulásnak öltözve. Chicagóban Vietkong zászlóba burkolózva tüntetett. A háborúellenes mozgalomhoz az amerikai újbaloldal egy része, köztük Rubin úgy csatlakozott, hogy egyenesen a vietnami kommunistákkal való szolidaritást hangoztatta. A bírósági tárgyaláson a vádlottak többször is Vietkong zászlót lengettek – ezt a filmrendezők hajlamosak kifelejteni a feldolgozásokból. A chicagói büntetőper egy másik emlékezetes jelenete volt, amikor Jerry Rubin a tárgyalás közepén a bírói pulpitus előtt masírozni kezdett, náci karlendítésekkel és „Heil Hitler!” felkiáltással szalutálva Julius Hoffman bírónak. Szimbolikus jelentőségű volt a radikális aktivista néhány évvel későbbi pálfordulása: a hetvenes évek közepén levágatta haját, öltönyt húzott és üzletembernek állt. Így lett yippie-ből „yuppie” (young urban professional), az egykori esküdt ellenséggel – vagyis a kapitalizmussal és a fogyasztói társadalommal – kiegyező fiatalság szószólója.

Rendőrattak Chicago egyik parkjában [3] 

A vádlottak padján védekező legidősebb személy a keresztény háborúellenes aktivista, David Dellinger (1915–2004) volt. Koránál fogva és fellépésének módjával is kilógott a többi vádlott közül. A teológiát is végzett Dellinger különböző pacifista szervezetek szónoka volt, az erőszakmentes, békés tüntetésekben hitt. A tárgyalási napokon jellemzően zöld tweed zakójában jelent meg, amellyel egyesek szerint egy visszavonult cserkészvezető benyomását keltette, rutinos szónok lévén azonban keménynek bizonyult a tárgyalóteremben. A bírót elfogultsága és a jogszerűtlen eljárás miatt többek között fasisztának nevezte, ezzel a bíróság megsértése címén további büntetési tételeket „gyűjtött be” magának.[6]

Thomas Hayden (1939–2016) és Rennie Davis (1940–2021) volt a chicagói per két „jól öltözött” vádlottja. Hayden az 1960-as évektől kezdve részt vett a feketék és más elnyomott kisebbségek emancipatorikus mozgalmaiban. A Diákok egy Demokratikus Társadalomért (Students for a Democratic Society) vezetőjeként 1962-ben a Port Huron-i nyilatkozat egyik szerzője volt, amely az amerikai újbaloldal politikai kiáltványa volt és később az egész hatvannyolcas mozgalom egyik alapdokumentuma lett.[7] 1968-ban a New York-i Columbia Universityn történt egyetemfoglaló megmozdulás után Tom Hayden a jövőben „kettő, három és sok Columbiát” akart látni. Ezzel Che Guevara híres, az amerikai diákság által gyakran idézgetett beszédére utalt, amelyben a kubai gerillavezér „két, három és sok Vietnamot” vizionált, vagyis az amerikai imperializmus elleni gyűlölet világszintű fellángolását, és a nyomában járó háborúk sokaságát kívánta.[8] Ez is jól szemlélteti, hogy a vietnami háború ellen tüntetők jelentős része nem puszta izolacionizmust követelt a kormányzattól, hanem az American way of life lebontását is céljának tekintette.

Végül meg kell említeni a per egyetlen fekete bőrű vádlottját, Bobby Seale-t (1936). 1968. augusztusában a Fekete Párducok polgárjogi mozgalom vezetőjeként érkezett Chicagóba, és bár semmi köze nem volt a zavargásokhoz, őt is perbe fogták. A vádat végül visszavonták, így ő nem is része a chicagói hetek csoportjának, de a tárgyalás ideje alatt előzetes letartóztatásban tartották, és a legtöbb jogsértést vele szemben követték el. Egyik hangos tiltakozása – és a bíró fasiszta disznónak nevezése – után a bíró székhez kötöztette, száját betömette, majd több napon keresztül ebben az helyzetben kellett védekeznie a törvényszék előtt.[9]

Az Illinois-i Nemzeti Gárda szuronyai védik a Hilton hotelt [4] 

A chicagói 7-ek történetét az elmúlt fél évszázad alatt sokféle célból idézték fel: hogy emlékeztessenek a rendőri brutalitásra, a demokrácia rossz működésére, vagy éppen – mivel az ítéleteket utólag semmissé tették – a jogállamiság végső győzelmére. Egyes értelmezések az aktivisták bátorságát, mások az eszméik társadalmat felforgató mivoltát hangsúlyozzák ki. A tárgyalási napok végén a vádlottak és védőik interjúk sokaságát adták a világsajtónak, és szinte minden szabadidejüket a nyilvánosság tájékoztatására fordították. A mítoszalkotás folyamata tehát élőben zajlott, a tévéhíradóra így a kollektív emlékezet valós idejű teremtőjeként tekinthetünk.

Dudás Bertalan

————————-

Lábjegyzetek

[1] Jerry Rubin: A jippik kiáltványa. (Baráth Katalin fordítása) In: Krausz Tamás – Bartha Eszter (szerk.): 1968: Kelet-Európa és a világ. L’Harmattan, Budapest, 2009. 153.
[2] Number of TV households in America 1950-1978. The American Century https://americancentury.omeka.wlu.edu/items/show/136
[3] Peter Feuerherd: How TV Transformed the News in 1968. https://daily.jstor.org/how-tv-transformed-the-news-in-1968/ 
[4] John P. Robinson: Public Reaction to Political Protest: Chicago 1968. In: Public Opinion Quarterly, 34/1. (1970) 1–9.
[5] Alan Brinkley: 1968 and the Unraveling of Liberal America. In: 1968: The World Transformed. Cambridge University Press, 1998. 234.
[6] Key Figures in the Chicago Eight Trial. https://famous-trials.com/chicago8/1369-keyfigures
[7] Konok Péter: A reformizmus forró nyara. A szociáldemokrácia hatvannyolca. In: Balázs Eszter – Földes György – Konok Péter (szerk.): A moderntől a posztmodernig: 1968. 103–104.
[8] Ernesto „Che” Guevara: Message to the Tricontinental: „Create two, three… many Vietnams” Havanna, Kuba, 1967. Idézi: https://shec.ashp.cuny.edu/items/show/518
[9] https://www.crf-usa.org/bill-of-rights-in-action/bria-6-4-the-case-of-the-defendant-who-was-bound-and-gagged

————————-

Felhasznált irodalom

Balázs Eszter – Földes György – Konok Péter (szerk.): A moderntől a posztmodernig: 1968. Napvilág, Budapest, 2009.
Peter Feuerherd: How TV Transformed the News in 1968. https://daily.jstor.org/how-tv-transformed-the-news-in-1968/
Carole Fink – Philipp Gassert – Detlef Junker (szerk.): 1968: The World Transformed. Cambridge University Press, 1998.
Krausz Tamás – Bartha Eszter (szerk.): 1968: Kelet-Európa és a világ. L’Harmattan, Budapest, 2009.
John P. Robinson: Public Reaction to Political Protest: Chicago 1968. In: Public Opinion Quarterly, 34/1. (1970)

————————-

Képek forrása

[1] Chicagói tüntetők Vietkong zászlókkal és Che Guevara arcképével
[2] A chicagói 7-ek és ügyvédeik
[3] Rendőrattak Chicago egyik parkjában  
[4] Az Illinois-i Nemzeti Gárda szuronyai védik a Hilton hotelt