Szovjet-orosz hadiipari fejlesztések a XX. és XXI. században

Átszervezés a szovjet hadseregben

1945. szeptember 2-án, a Japán Birodalom feltétel nélküli kapitulációjával véget ért a II. világháború. A jelentős emberi és anyagi károkat szenvedő Szovjetunió politikailag és katonailag is megerősödve került ki a konfliktusból. A győztes hatalmak közül egyedül a szovjeteknek sikerült területileg gyarapítani országukat, emellett a szövetségesekkel kötött korábbi megállapodások értelmében katonai befolyásukat egész Kelet-Európára kiterjesztették.[1] A kelet-európai országoknak Sztálin fontos szerepet szánt a jövőben. Egyrészt egy ütközőzónát biztosítottak a Szovjetunió központi területei és a Nyugat-Európában állomásozó amerikai csapatok között, másrészt megkezdődött az egyes országok szovjetizálása, amivel a katonai védelmen túl az ideológiai bázisukat is biztosították a kontinensen.[2] A béke beköszöntével megkezdődött a szovjet hadsereg átszervezése és mérsékelt leszerelése. Folyamatosan bocsátották el a hadsereg női tagjait, valamint azokat a katonákat, akik felsőfokú végzettséggel rendelkeztek, ugyanis az ország szétrombolt gazdaságának újjáélesztéséhez szakemberekre volt szükség. A leszerelések után, az 1945 nyarán 11,3 millió főt számláló szovjet hadsereg 1948-ra 2,8 millióra csökkent. Az emberállomány mellett a hadsereg, a haditengerészet és a légierő által háború során lefoglalt és hasznosított civil járművek között is megindult a visszaállítási folyamat. Több ezer személygépkocsit, több száz repülőgépet és több mint ezerötszáz hajót szolgáltattak vissza különböző közlekedési vállalatoknak.[3] 1948-ra Sztálin biztosra vette, hogy a három éve tartó béke mindössze egy átmeneti állapot lesz. A Marshall-tervet az amerikai imperializmus eszközének, a NATO-t pedig egy agresszív katonai szövetségnek látta, ami nem a béke érdekeit szolgálja, éppen ellenkezőleg: egy esetleges támadást a Szovjetunió ellen. Így a hadsereg további leszerelése ellen foglalt állást és ismét növelni kezdték a hadsereg személyi állományát, ami 1954-re elérte az 5,7 millió főt.[4]

A Terror Háza Múzeumban kiállított T-54-es harckocsi ma már múzeumi tárgyként emlékeztet a XX. századi elnyomásra

 

A technológiai hátrány ledolgozása

A hadsereg átszervezése mellett intenzív haditechnikai fejlesztések és beruházások kerültek Sztálin fókuszába. A diktátor elfogadhatatlannak tartotta, hogy az Egyesült Államok rendelkezik atomfegyverekkel, míg a Szovjetunió nem. Technológiai hátrányuk ledolgozását jelentősen segítette az 1945 után elhurcolt német tudósok, fegyverkezési szakértők és mérnökök munkája.[5] A demilitarizált Németországból „érkező” szakemberek mellett a szovjetek rátették a kezüket a németek legtitkosabb terveire és prototípusaira, köztük a V-1 és V-2-es rakétákra, melyek a világ első nagyhatótávolságú ballisztikus rakétái voltak.[6] Az első szovjet tervezésű ballisztikus rakétát, az R-1-et 1947. október 18-án lőtték ki. A ballisztikus rakéták számára külön haderőnemet hoztak létre a szovjet hadseregen belül, amit közvetlenül a főparancsnokság alá rendeltek.[7] Sztálin halála után Nyikita Hruscsov vette át a Szovjetunió vezetését, aki az ország biztonságát és nagyhatalmi szerepét a rakétaprogram fejlesztésével akarta biztosítani. A szovjet mérnökök és rakétatudósok az 1950-es években a rakéták hatótávolságán és találati pontosságának javításán dolgoztak. Töretlen munkájukkal a hadviselés egy új alapkövét tették le és megszületett egy új fegyvertípus: a nukleáris rakéta. Az interkontinentális rakétákkal az 1960-as években a Szovjetunió képes volt akár tizenháromezer kilométeres távolságból is lecsapni ellenségeire.[8] A háború után a szovjetek nem csak a vesztes országok technológiáját, de az általuk követelt jóvátétel keretein belül rengeteg hadianyagot és felszerelést szállítottak a Szovjetunióba. 1948-ra mintegy 2,68 milliárd értékű katonai felszerelés került a szovjetek kezébe, ez az összeg megfelelt az akkor szovjet fennhatóság alatt álló országok 1945-ös ipari termelésének harmadának.[9] Nyugaton úgy vélekedtek a szovjetek atomhatalommá válásáról, hogy 15-20 évbe telhet mire felzárkóznak a technológiai lemaradásukból. A szovjet kormány azonban már 1947-ben bejelentette, hogy az ország megkezdi saját atomfegyvereinek tesztelését és előállítását. Két évvel később, 1949-ben került sor az első sikeres szovjet atomrobbantásra. Immáron nem csak az Amerikai Egyesült Államok volt az egyetlen ország a világon, ami atomfegyverekkel rendelkezett. Az atomfegyverek arzenálja ettől kezdve fokozatosan növekedett a két országban, a kölcsönös elrettentés elve alapján. A két szuperhatalom igyekezett mindenáron túlszárnyalni a másikat. [10]

 

Egy leszerelt szovjet R-36-os interkontinentális ballisztikus rakéta, az ukrán Stratégiai Rakétaerők Múzeumában

 

A terror szimbóluma

A ballisztikus rakéták és az atomfegyverek fejlesztése mellett a szovjetek nem hagyhatták, hogy a tradicionális hadseregcsoportok technikai hátrányba kerüljenek az amerikaiakhoz képest. Ennek fényében született meg a világ legnagyobb számban legyártott közepes harckocsija, a T-54/T-55. Az első T-54 prototípust már 1947-ben legyártották, továbbfejlesztve a T-44-et, amely a II. világháború egyik legikonikusabb tankjának, a T-34/85-nek volt a „szellemi örököse”, azonban csak pár ezer darabot gyártottak a háború végéig. A T-54 egy 36 tonnás, löveggel 9 méter hosszú, 3,27 méter széles, 2,4 méter magasságú közepesharckocsiként gurult ki a gyártósorokról. A tank 4 fős személyzettel, légvédelmi géppuskával, valamint egy 100mm átmérőjű löveggel volt felszerelve. A tankot páncéltörő, betonromboló és repeszgránátként funkcionáló lőszerekkel rendszeresítették, hogy a lehető legtöbb helyzetben is dinamikusan vegye fel a harcot a szembenálló erőkkel. A Szovjetunión és a Varsói Szerződés tagállamain kívül a T-54-et a világ több országa is előszeretettel alkalmazta hadseregében, ilyenek voltak Egyiptom, Algéria, Kína, Észak-Korea vagy éppenséggel Pakisztán. 1960-ban már T-55-ös jelzettel gyártották tovább a típust, amit a ’70-es és ’80-as években is folyamatosan fejlesztettek, hogy lépést tudjanak tartani az amerikai és nyugat-európai tankokkal. A nukleáris fegyverkezés árnyékában a T-55-ösöket és az őket követő harckocsitípusokat már tömegpusztító fegyverek elleni védelmi rendszerrel is ellátták. A fejlesztések során a motor teljesítményére, a tűzerő növelésére, a lövegek pontosságára, a személyzet védettségére és a tank mozgékonyságára fókuszáltak leginkább. A T-54/55-ből mintegy 60-70 ezer közötti darabszámot gyártottak le a szovjetek.[11] A T-54/55 biztosította a XX. században kifejlesztett szovjet harckocsik alapját, többek között az orosz haderőben mai napig nagy számban jelenlévő T-72-es és T-90-es harckocsitípusokét. A korszerűsítések során a tűzerő és a védettség növelése volt a szovjet mérnökök fő célja, de a T-72 és az azt követő típusok már éjszakai bevetéseken és kétéltű harckocsiként is alkalmazhatóak voltak.

Kalasnyikov mesterműve

1945-ben a szovjet lőfegyverek fejlesztésének keretén belül hirdetett fegyvertervezési pályázatot a Szovjet Tüzérségi Bizottság. A pályázat célja egy automata fegyver megalkotása volt, amely az 1943-ban megalkotott M43-as köztes karabélytöltényt[12] alkalmazná. A fiatal mérnök, Mihail Kalasnyikov 1946-ban nyújtotta be tervét, amely a kedvező válaszokat követően megkapta a bizottság támogatását, Kalasnyikov elképzeléséből egy kísérleti fegyver születhetett. A prototípusban felismerhető a ma már csak AK-47-ként ismert automata gépkarabély.[13] A bírálás során a fegyvert extrém körülmények között próbálták ki: magasról a földre ejtették, sárba süllyesztették, homokba dugták, ezzel tesztelve megbízhatóságát és teljesítményét, Kalasnyikov fegyvere pedig mindezek után működőképes maradt.[14] Az AK-47 végleges változata 1947-ben készült el, 1949-ben pedig a szovjet haderő szabványfegyvere lett. Mivel a fegyvert megbízhatónak találták, minden külső hatásnak és természeti viszontagságnak ellenállt, alkalmazása, kezelése és gyártása pedig egyszerűnek bizonyult, megindult az AK-47-es diadalmenete.[15] Az AK-47 rendszeresítése alapvető változásokat hozott a szovjet harcászatban. A reguláris haderő rövid- és középtávú támadó- és védekezőképessége jelentősen megnövekedett. Nem csak a szárazföldi alakulatok, de a harckocsik legénysége és a légierő számára is kiváló szolgálati fegyverré vált Kalasnyikov fegyvere.[16] Az AK-47 a világ egyik legismertebb gépkarabélya, melyet (vagy éppen későbbi, továbbfejlesztett változatait) a mai napig alkalmaznak különböző hadseregek, rendfenntartó erők. Az elmúlt 70 évben több mint 80 millió példányt gyártottak le belőle, így a világ bármely pontján megtalálható. Ebből adódik, hogy a reguláris hadseregeken kívül terrorista vagy lázadó csoportok is könnyűszerrel hozzájuthatnak. Kalasnyikov a szovjet fegyvergyártás legkiemelkedőbb termékét alkotta meg, aminek újabb változatai a mai napig az orosz harcierők leghasználtabb fegyverei.[17]

 

Mikhail Kalasnyikov az általa tervezett fegyverrel

 

Fókuszváltás Hruscsov után

Az 1960-as évek elején továbbra is a ballisztikus rakéták és a nukleáris fegyverek számának növelése volt a prioritás. Hruscsov úgy gondolta, hogy a jövő háborújában a harckocsik és a szovjet légierő már nem fognak meghatározó szerepet betölteni. A légierővel kapcsolatban azon a véleményen volt, hogy a rakéták teljes mértékben helyettesíteni tudnak egy erős légierőt, így 1959 és 1963 között a harci repülőgépek állományát 20 000-ről 12 500-ra csökkentették. A légierő mellett a haditengerészet fejlesztése is a háttérbe szorult. A kubai rakétaválság után Hruscsov változatlanul úgy gondolta, hogy a hadsereg hagyományos ágainak fejlesztése felesleges, a lehető legtöbb erőforrást a rakétarendszerek és az atomfegyverek továbbfejlesztésére kell fordítani. Hozzáállásával a szovjet marsallokban és tábornokokban ellenérzéseket váltott ki. 1963 decemberében, miután a hadsereg személyi állományának további leépítését helyezte kilátásba, a pártvezetés is szembefordult vele.[18] Utóda, Leonyid Brezsnyev megkezdte a hadsereg addig elhanyagolt területeinek felzárkóztatását. A legnagyobb változás a haditengerészetnél köszönt be, de 1964 és 1980 között a hadsereg harckocsiszámát is jelentősen növelték, harmincezerről negyvenhétezerre. Ugyan 1955-ben már sikeresen indítottak interkontinentális rakétákat szovjet tengeralattjárók fedélzetéről, egy korszerű rakétahordozó és atommeghajtással működő flotta kiépítése a ’60-as évek közepéig csak lassan haladt. A szovjet flottát kiegészítették haditengerészeti légierővel és egy jól felszerelt tengerészgyalogsággal. Rendszeresítették a szárazföldi csapatokkal összehangolt flottagyakorlatokat, amelyek partraszállási gyakorlatokkal is kiegészültek. 1966-ban egy katonai egyezmény keretein belül a szovjetek hozzáférést kaptak az egyiptomi és szíriai kikötők egy részéhez, így flottájuk tevékenységi területe kibővült a Földközi-tenger keleti medencéjével. Tengeralattjáróik pedig már egészen Gibraltárig kiterjesztették őrjárataik útvonalait.[19] Nagyjából 338 tengeralattjáró teljesített szolgálatot a szovjet haditengerészetben, ebből 90-et szereltek fel mélységből indítható fedélzeti ballisztikus rakétákkal, 158-at pedig atommeghajtással láttak el. 1980-ra a szovjet flotta már nem csak a partközeli vizeken operált, az óceánokon is bevethetővé vált. A szovjet–orosz történelem során a flotta soha korábban nem képviselt akkora harci erőt, mint a 80-as évek elején.[20] A fejlesztések során arra törekedtek, hogy fel tudják venni a versenyt az amerikai hadihajókkal. Az új típusú, 1981–1991 között legyártott szovjet rombolók, melyeket már felszíni rakétákkal szereltek fel, technikai adataik alapján egyenértékűek voltak amerikai „párjaikkal”, azonban fegyverzetük és elektronikájuk minőségében az amerikaiak jelentős előnyre tettek szert.[21]

Egy szuperhatalom vége

Az 1980-as évek végén a Szovjetunió elveszítette irányítását az 1945 óta a Vasfüggöny mögé kényszerített országok felett. A társadalmi elégedetlenség hatására a közép- és kelet-európai országokban végbement a rendszerváltoztatás és megszabadultak addigi kommunista kormányaiktól, ugyanez a folyamat pedig a Szovjetunió tagállamait sem kerülte el. Emellett jelentkeztek az évek óta tartó egyoldalú katonai-gazdasági fejlesztések hátrányai is. A bajokat tovább tetézte a Szovjetunió 1979–1989 között tartó afganisztáni háborúja. A világ egyik legerősebb hadserege képtelen volt effektíven fellépni az afgán hegyekben gerilla harcmodort alkalmazó felkelőkkel szemben. A szovjet gazdaság nem tudta tovább kiszolgálni a háború költségeit és vezetőinek megalomániáját, végül 1991-ben felbomlott a Szovjetunió. Az utódállamok közül Oroszország „örökölte” meg a szovjet hadsereg katonai állományának négyötödét. Oroszország ekkor a szovjet gazdasági erőnek nagyjából a felével rendelkezett, a nagy létszámú hadsereg és katonai járművek fenntartása nehézkesnek bizonyult. A fegyverkezési fejlesztéseket 1991-ben felfüggesztették, emellett megkezdődött a hadsereg személyi állományának csökkentése. 1992-ről 1996-ra 2,75 millió főről 1,6 millió főre csökkent az orosz hadsereg létszáma. A hadsereg átfogó megreformálása azonban váratott magára.[22]

Bár a szovjet felszerelés döntő többsége visszakerült orosz tulajdonba, a hadiipari gyárak jelentős része Oroszország határain kívülre kerültek. Az egyik legsúlyosabb probléma a harckocsi-javítóüzemek elvesztése volt, melynek következtében 1994-re az orosz harckocsik 20%-a volt csak harcra fogható. A válság nem csak a létszámcsökkentést hozta eredményként, de a hadseregre fordított költségek csökkentését is. Ebből a költségcsökkentésből eredt, hogy az új eszközök beszerzése is akadozott, 2000 és 2004 között mindössze 15 új tank állt szolgálatba.[23] A hadsereg helyzete Vlagyimir Putyin 2000-es megválasztását és az orosz gazdaság helyreállítását követően került ismét előtérbe. 2001 és 2007 között a katonai költéségvetést a duplájára emelték, de a katonai elit reformokkal szembeni folyamatos ellenállása, illetve az eluralkodó korrupció miatt a felszerelés és a fegyverzet tekintetében nem történt érdemi változás.[24]

Az orosz hadsereg első próbája

2008. augusztus 7-én Grúzia megtámadta Oroszországot, arra hivatkozva, hogy a grúz tartomány, Dél-Oszétia területére orosz csapatok vonultak be. A háborút kiváltó okok között szerepelt, hogy az oroszok Dél-Oszétia és Abházia Grúziától való elszakadását kívánták katonai úton rendezni, illetve mindenáron meg akarták akadályozni Grúzia NATO-ba való belépését, hogy elkerüljék a szövetségi rendszer Kaukázusig tartó terjeszkedését. A rövid háborút követően 2008. augusztus 26-án Oroszország elismerte Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét.[25] Oroszország nagyjából 1200 páncélozott járművet, 200 repülőgépet és 40 helikoptert vetett be. A tartományokban megalakult oroszbarát milíciákkal együtt egy 34-40 ezer fős sereg állt szemben 12-15 ezer grúz katonával. A grúz offenzívát hamar megállították és védekezésre kényszerítették őket. Létszámbeli fölényük mellett a folyamatos előrenyomulás, illetve a tüzérségi támogatás maximális kihasználása alapozta meg az oroszok sikereit. A grúz haderő azonban nagy veszteségeket okozott az oroszok soraiban, akik sokszor hiányos vagy éppenséggel elavult felszereléssel vették fel a harcot.[26]

Orosz csapatok Szevasztopol utcáin, 2014. március 1. Pár héttel a Krím és a város annektálása előtt

Az orosz fegyverzetfejlesztés és új eszközök beszerzésének hiányában jelentősen elavultnak számított 2008-ra. 1991 óta a szovjet fegyverek mintegy 80%-a semmilyen érdemi fejlesztésen nem esett át, grúz jelentések szerint az oroszok által bevetett tankok 60-70%-a lerobbant a bevetések közben. Az orosz páncélozott egységek korszerűsített reaktív páncélzat, éjjellátó felszerelés vagy működő rádió berendezés nélkül kerültek bevetésre. [27] A Grúziában bevetett tankok 60-75%-a még mindig a szovjet hadiipar termékei voltak, a legtöbb idősebb T-62-es vagy T-72-es modellek voltak.[28] A légierő által bevetett gépek szintén elavult, 15-20 éves szovjet gyártmányok voltak, mindezek ellenére az orosz pilóták sikeresen megszerezték a légifölényt.[29] Az orosz hadsereg technikai hiányossága továbbá megmutatkozott a saját tervezésű helymeghatározó rendszerük, a GLONASS működésképtelenségében. A GPS alternatívájaként készített rendszer 1996-ban 21 műhold segítségével sugárzott jeleket a Földre, azonban az első generációs műholdakat a költségvetési megszorítások miatt nem cserélték korszerűbbekre. 2001-re hét működő műhold maradt az űrben. A GLONASS hiányosságai miatt lehetetlen volt megfelelően végezni a csapatok koordinálását. A háború fő tanulságai szerint az orosz hadsereg szárazföldi és légi egységei közötti koordináció, a csapatok közötti kommunikáció, illetve a hadsereg felderítési képességei nem érték el a XXI. században szükséges színvonalat.[30] Bár az oroszok megnyerték a háborút, kevés okuk volt az örömre. A háború után Anatolij Szergyukov orosz védelmi miniszter irányítása alatt megkezdődött az orosz hadsereg első átszervezése a hidegháború óta. A szovjet érából fennmaradt hat katonai körzet számát négyre csökkentették, ezek közül pedig a fejlesztések középpontjába a déli katonai körzet került, amit 2011 októberére sikeresen modernizáltak. Szergyukov reformjainak köszönhetően az orosz hadseregben elterjedt a modern vezetésirányítási rendszer, a számítógépek alkalmazása, fejlett kommunikációs rendszert építettek ki, megjelentek a felderítési, megfigyelési és az automata célbefogó eszközök. 2011-ben elfogadták a következő 10 évre vonatkozó fegyverkezési tervet, mely szerint a haderő 70%-a modern eszközökkel lesz felszerelve 2020-at bezáróan. Az első öt évben sikeresen elérték a kitűzött célokat, azonban a Krím elfoglalását követő szankciók jelentősen lelassították a folyamatot.[31]

Hibrid háború a Krímben

2008 után az orosz hadsereg 2014 februárjában ismét fegyveres konfliktusban állt az Ukrajnához tartozó Krím-félsziget birtoklásáért. Az inváziót megelőzően az oroszok egy új katonai doktrínát alkalmaztak, amit hibrid hadviselésnek neveztek el. Valerij Geraszimov vezérkari főnök 2013 februárjában hozta nyilvánosságra megállapítását, miszerint a háború és béke közötti határvonalak már a múlté, így a nem katonai eszközök szerepe felértékelődött. A hadviselés addigi formái és az erőszak nyílt alkalmazása csak a végső siker kivívásakor kezdődnek meg. Geraszimov doktrínája szerint a háborút több hónapig tartó diplomáciai, gazdasági és információs eszközökkel történő műveletek előzik meg. Ezeknek a fő célja pedig nem más, mint a lakosság összezavarása, elégedetlenség szítása, illetve a másik oldal fegyveres erőinek demoralizálása.[32] A hibrid háború elemeit az oroszok valószínűleg már jóval a 2014-es invázió előtt megkezdték, így február 27-én a végső siker elérése érdekében megkezdődött a nyílt katonai akció. Az orosz csapatok akadálytalanul foglalták el a krími katonai komplexumokat, az állami televízió és a szevasztopoli parlament épületét. Az ukrán barakkokat körülzárták, parancsnokságukkal való kommunikációjukat, a GPS és műholdas telefonjaik rádiójeleit folyamatosan blokkolták. A hadművelet során két halálos áldozat árán sikeresen lefegyverezték a Krímben állomásozó húsz ezer ukrán katonát. Úgy tűnt, az orosz–grúz háború során tapasztalt kommunikációs, felszereltségbeli, illetve a hadseregcsoportok közötti koordinációs problémákra az oroszok megtalálták a megoldást. A kommunikáció javításának érdekében a hadműveletben résztvevő orosz katonák most már egyéni titkosított rádió adó-vevőkkel voltak felszerelve. Krímben az orosz hadsereg 150 ezer főt vetett be, a művelet minél gyorsabb és minél kevesebb áldozattal járó befejezéséhez azonban valószínűleg a hadsereg legmegbízhatóbb és legjobban felkészített egységeit mozgósították.[33]

A Szovjetunió 1945 után, az USA-val folytatott versengés során a világ talán legerősebb hadseregét hozta létre. Mivel a hadsereg korszerűsítése felőrölte az állami költségvetés jelentős részét, a további gazdasági beruházások hátrányba kerültek. Végül egy sor gazdasági és társadalmi válság a Szovjetunió 1991-es széteséséhez vezetett. A ’90-es években Oroszország még képtelen volt korábbi hatalmi státuszának helyreállításával foglalkozni, ami egyben a hadsereg teljes elhanyagolásával járt. A szükséges reformok csak a 2008-as orosz–grúz háborút követően kezdődtek meg. A reformok eredményei a Krím inváziója során már láthatóak voltak, azonban a teljes orosz hadsereg technikai és felkészültségi állapotára vonatkozóan még nem lehetett messzemenő következtetéseket levonni. Az orosz hadsereg XXI. századi reformjainak „főpróbáját” – a hibrid háború utolsó szakaszának nyitányaként –, Ukrajna teljeskörű invázióját Oroszország 2022. február 24-én megkezdte.

Lakházi Ákos

 

Felhasznált irodalom:

• Bak József: Hadihajó II. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1999.
• Bombay László – Gyarmati József – Turcsányi Károly: Harckocsik – 1916-tól napjainkig. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1999.
• Cohen, Ariel – Hamilton, Robert E.: The Russian Military and the Georgia War: Lessons and Implications. Strategic Studies Institute, US Army War College, 2011
• Gosztonyi Péter: A Vörös Hadsereg – A szovjet fegyveres erők története 1917-1989. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993.
• Jójárt Krisztián: Az orosz haderőreform értékelése I. – Megkésettség, átfogó reform. In Nemzet és Biztonság 2017/2, 43-53.
• Jójárt Krisztián: Az orosz haderőreform értékelése II. – Szervezet, személyi állomány, fegyverzet. In Nemzet és Biztonság 2017/3, 54-68.
• Jójárt Krisztián: Az orosz haderőreform értékelése III. – Műveleti tapasztalatok. In Nemzet és Biztonság 2017/5, 79-110.
• Kalmár Zoltán: Kalasnyikov. Áron Kiadó, Budapest, 2015.
• Koenig, William J. – Scofield, Peter: Soviet Military Power. Bison Books Corp., 1983.
• McNab, Chris: Az AK-47-es. Hajja és Fiai, Debrecen, 2002.
• Siddiqi, Asif A.: Germans in Russia: Cold War, Technology Transfer, and National Identity. In Osiris, 24/1 120-143. o.
• Thornton, Rod: Military Modernization and the Russian Ground Forces. Strategic Studies Institute, US Army War College, 2011.

Lábjegyzetek:

[1] Gosztonyi Péter: A Vörös Hadsereg – A szovjet fegyveres erők története 1917-1989. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993. 231. o.
[2] Koenig, William J. – Scofield, Peter.: Soviet Military Power. Bison Books Corp., 1983. 11. o.
[3] Gosztonyi Péter: i. m. 231–232. o
[4] Uo. 236. o.
[5] Uo. 234. o.
[6] Siddiqi, Asif A.: Germans in Russia: Cold War, Technology Transfer, and National Identity. In Osiris, 24/1 (2009) 121. o.
[7] Gosztonyi Péter: i.m. 237. o.
[8] Uo. 262-263. o.
[9] Siddiqi, Asif A: i.m.124. o.
[10] Gosztonyi Péter: i.m. 235. o.
[11] Bombay László – Gyarmati József – Turcsányi Károly: Harckocsik – 1916-tól napjainkig. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1999. 180–182. o.
[12] Az M43-as lőszer teljesítményében a nagytávolságú puskáknál alkalmazott lőszer és a kis lőtávolságú pisztolylőszer között helyezkedett el.
[13] McNab, Chris: Az AK-47-es. Hajja és Fiai, Debrecen, 2002. 18–19. o.
[14] Kalmár Zoltán: Kalasnyikov. Áron Kiadó, Budapest, 2015. 54. o.
[15] McNab, Chris: i.m. 19. o.
[16] Kalmár Zoltán: i.m. 58. o.
[17] McNab, Chris: i.m. 48. o.
[18] Gosztonyi Péter: i.m. 275. o.
[19] Uo. 282–283. o.
[20] Uo. 305. o.
[21] Bak József: Hadihajók II. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1999. 327. o.
[22] Jójárt Krisztián: Az orosz haderőreform értékelése I. – Megkésettség, átfogó reform. In Nemzet és Biztonság 2017/2, 44. o.
[23] Jójárt Krisztián: Az orosz haderőreform értékelése II. – Szervezet, személyi állomány, fegyverzet. In Nemzet és Biztonság 2017/3, 64. o.
[24] Jójárt Krisztián: Az orosz haderőreform értékelése I. i. m. 46. o
[25] Cohen, Ariel – Hamilton, Robert E.: The Russian Military and the Georgia War: Lessons and Implications. Strategic Studies Institute, US Army War College. 2011. 1–2. o.
[26] Jójárt Krisztián: Az orosz haderőreform értékelése III. – Műveleti tapasztalatok. In Nemzet és Biztonság 2017/5, 88.o.
[27] Uo. 91. o.
[28] Thornton, Rod: Military Modernization and the Russian Ground Forces. Strategic Studies Institute, US Army War College. 2011. 19. o.
[29] Jójárt Krisztián: Az orosz haderőreform értékelése III. i. m. 91. o.
[30] Thronton, Rod: i.m. 18. o.
[31] Jójárt Krisztián: Az orosz haderőreform értékelése III. i. m. 65. o.
[32] Uo. 92. o
[33] Uo. 95–97. o.

 

Képek:

1. kép:
A Terror Háza Múzeumban kiállított T-54-es harckocsi ma már múzeumi tárgyként emlékeztet a XX. századi elnyomásra
Kép forrása: Terror Háza Múzeum

2. kép:
Egy leszerelt szovjet R-36-os interkontinentális ballisztikus rakéta, az ukrán Stratégiai Rakétaerők Múzeumában
Kép forrása: Wikimedia Commons, Vadim Tolbatov felvétele

3 kép:
Mikhail Kalasnyikov az általa tervezett fegyverrel
Kép forrása: Associated Press, Vladimir Vytakin felvétele

4. kép:
Orosz csapatok Szevasztopol utcáin, 2014. március 1. Pár héttel a Krím és a város annektálása előtt
Kép forrása: AP Images, Andrew Lubimov felvétele