Sokan úgy vélik, hogy egy traumatikus időszak után legalább annyi időnek kell eltelnie, hogy az általa okozott sebek begyógyuljanak, mint ahány évig maga az időszak tartott. A harminchat évig fennálló Franco-korszak a diktátor halálával lassan fél évszázada véget ért, a spanyol társadalmon belül mégis mély árok húzódik a huszadik század emlékezetével kapcsolatban. Az árok alján pedig ott fekszik az 1936–39-es polgárháború többszázezer halottja.
Az Elesettek Völgye a Guadarrama-hegység sierrái előtt
A királyság 1931-es bukása után földindulásszerű átalakulás ment végbe Spanyolországban, amely 1936-ban a baloldali köztársaságpártiak és a monarchista-nacionalista jobboldal között Európa egyik legvéresebb polgárháborújába torkollott. A köztársaságellenes felkelők főparancsnoka hamarosan Francisco Franco tábornok lett, aki magát Caudillonak, azaz vezérnek nyilvánította. Csapatai 1939. március 28-án vonultak be Madridba, ezzel lezárult a közel három évig tartó konfliktus. Az áldozatok száma a harctéri események utáni terrort és megtorlást is beleértve 625 ezerre tehető.[1]
Franco 1975-ös haláláig a király nélküli monarchia régenseként uralkodott, amely időszak alatt látványosan, egyfajta fegyverként használta az emlékezetpolitikát hatalmának biztosítására. A francói emlékezetpolitika a köztársaságellenes áldozatok tisztelete és a bűnbakkeresés körül forgott. Ennek leglátványosabb kifejeződése a diktátor által 1940-ben elrendelt építkezés volt, amelynek eredményeképp megszületett a polgárháború hőseinek monumentális emlékkomplexuma, az Elesettek Völgye (El Valle de los Caídos). A Völgyet a Guadarrama-hegységben, az Escorial palotától nem messze építették ki 120 hektáron, a munkálatok egészen 1958-ig húzódtak – hatalmas pénzmennyiséget, de emberéleteket is követelve. Az építkezésen többek között köztársasági hadifoglyok és politikai elítéltek is dolgoztak,[2] ami egyfajta szimbolikus jóvátételt is jelentett: a „monarchia ellenségei” jelképesen így is törleszthettek. Az óriási kereszttel ékesített szikla alatt templom épült, amit a spanyol katolikus egyházra és a bencés szerzetesrendre bíztak, ebben a bazilikában helyezték el többezer felkelő katona sírját. A falakra vésett névsorok kizárólag francóista áldozatok neveit tartalmazzák.[3] Franco halála után két nappal I. János Károly spanyol király elrendelte, hogy a tábornok testét is az Elesettek Völgyébe temessék el.
Az átmenet évei és az „amnézia-modell”
Spanyolország demokratizálása 1975. november 20, a Caudillo halála után döcögősen indult el. A társadalmi feszültségek (elsősorban a baszkok és az állam között), a gazdasági válság és a turbulens politikai átmenet közepette a spanyolok arra jutottak, hogy az ország stabilizálása érdekében félre kell tenni az elmúlt rendszer által okozott sérelmeket. Ennek törvényi kifejeződése az 1977-es amnesztia-törvény volt, amelynek köszönhetően egyrészt a Franco-korszak politikai foglyai kiszabadulhattak a börtönökből, másrészt mindenki amnesztiában részesült, aki bárminemű politikai bűncselekményt követett el 1977 előtt.[4] Ez a törvény egy csapásra eldöntötte, hogy a bebörtönzések és politikai gyilkosságok felelősei nem kerülnek majd bíróság elé.
104 ember 2010-ben megtalált tömegsírja Burgos mellett
A Franco-korszak legembertelenebb bűneit a rezsim első éveiben követték el, így azóta már az elkövetők és az esetleges túlélő áldozatok is majdnem mind meghaltak, szemben például Magyarországgal, ahol az 1956-os forradalom megtorlói – tehát nem csak a megtorlásért felelős párt politikai örökösei – még személyesen pályázhattak hatalmi pozíciókra az új demokráciában. Stephen A. Garrett amerikai szerző tanulmányában négy ország példáján keresztül mutatja be a demokratikus átmenetek lehetséges stratégiáit, ezek közül Spanyolországgal az „amnézia-modellt” szemlélteti.[5] Garrett szerint a Franco utáni Spanyolország két égető problémája, vagyis az ETA terrorcselekményei és a gazdasági válság mellett a társadalom többsége azt látta helyesnek, ha a múltra fátylat borítanak, és „a felejtés balzsamával” kezelik az elmúlt évtizedek sebeit. A Franco-rendszer magyar szakértője, Hack Péter úgy vélekedik, hogy ez a felejtés-stratégia, és benne első sorban az átmeneti igazságszolgáltatás elmaradása összefügg a demokratikus átmenet súlyos zavaraival. Így volt ez Spanyolországban, de – mutatis mutandis – ez volt a magyar rendszerváltoztatás betegsége is.[6]
A felejtés szakadozó fátyla
Rövid ideig úgy tűnt, hogy a spanyol felejtés-modell fenntartható, és valóban az aktuális kihívásokra kell csak összpontosítani a figyelmet. A gazdaság beindult és nagy építkezések kezdődtek az országban. Ironikus módon éppen ez járult hozzá az amnéziából való feleszméléshez, ugyanis az 1980-as évek nagy építkezései idején, az épületetek alapozásakor egyre-másra tömegsírok kerültek a felszínre, amelyekben a polgárháború tömeges kivégzettjeit hantolták el.[7] A megtalált árkok (fosas) száma mára többezres nagyságrendűre rúg, amiről a spanyol Igazságügyi Minisztérium nyilvános, frissülő térképet is vezet.[8] Ez a sokkhatás hozzájárult ahhoz, hogy a Franco utáni Spanyolországban először a politikai viták homlokterébe kerüljön az emlékezet, a történelmi bűnökkel való társadalmi szembenézés kérdése. Ennek a vitának eredményeképp 2007-ben a spanyol képviselőház elfogadta a Történelmi Emlékezet Törvényét (Ley de la Memoria Histórica).[9] Az összetett emléktörvény kimondta többek között, hogy Spanyolország tisztelettel adózik a polgárháború és a Franco-rezsim áldozatai előtt, de előírta a diktatúrát és annak vezetőit, intézményeit megjelenítő emlékművek, szobrok, jelképek eltávolítását, kivéve a templomokban és a temetőkben. A törvény azonban a büntetőjogi felelősségre vonást, sőt, még az elkövetők megnevezését sem tűzte ki céljául.[10]
A Völgy titka
A 2010-es évek elején bebizonyosodott az, amit már évekkel korábban is sejtettek spanyol régészek és történészek, miszerint az Elesettek Völgyében eltemetett, a felkelők oldalán elesett áldozatok számához képest a kripták mérete távolról sem stimmel. Később kiderült, hogy a hivatalosan alig négyezer halottnál nagyságrendekkel több személyt temettek el a kriptákban. A diktatúra talán egyik legcinikusabb húzása volt, amikor több tízezer elesett vagy kivégzett köztársaságpárti testét a legnagyobb titokban, hozzátartozóik tudta nélkül kihantoltak különböző sírokból és tömegsírokból, és mintegy a felkelő hősöknek „megágyazva” a mauzóleum üresen tátongó sírkamráit töltötték fel velük.[11] Miután mindez nyilvánvalóvá vált, az Elesettek Völgye központi szerepet kapott az emlékezeti vitákban. Míg a komplexum a Franco-pártiak szemében szent hely és a legfőbb zarándokhely volt, a társadalom másik részének első számú emlékezeti botrányköve, jobban mondva botrány-sziklája lett. Bár a 2007-es Történelmi Emlékezet Törvénye szerint minden politikai rendezvény tilos a helyszínen, ez nem akadályozta meg Franco híveit, hogy zarándokhelyként kezeljék a Valle de los Caídost, és 2007 után többször engedélyt is kaptak fasiszta-falangista szervezetek, hogy a Völgyben demonstráljanak.[12]
„El Valle no se toca!” – el a kezekkel a Völgytől!
Mióta a köztársasági holttestek töltőanyagként való felhasználása bebizonyosodott, baloldali politikusok és civilek egyre határozottabban kezdték követelni, hogy Franco földi maradványait távolítsák el a mauzóleumból, és alakítsák át az emlékkomplexumot. Sokan ma is egyszerűen a Völgy lerombolásáért küzdenek. A spanyol kormány végül az exhumálás mellett döntött. 2019 márciusában a Pedro Sanchez vezette szocialista kormány elrendelte Franco földi maradványainak eltávolítását a Völgyből és újratemetését a fővároson kívül eső Mingorrubio temetőben felesége, Carmen Polo sírhelye mellé. A kormány célja az volt, hogy a Generalísimo (főparancsnok) tisztelői ne egy turisztikailag kiemelt helyen látogassák a sírját, zarándokhelyként használva azt. A döntés után jogi huzavona következett, ugyanis Franco élő hozzátartozói tiltakoztak az újratemetés ellen, és azt kérték, hogy amennyiben mégis exhumálnák, úgy a családi sírhelyen, a madridi Almudena katedrálisban helyezzék el újra. A döntéshozók azonban attól tartottak, hogy a főváros szívében újabb zarándokhely fog kialakulni, ezért a Mingorrubio temetőhöz ragaszkodtak.[13] A Franco-szimpatizáns csoportok, jobboldali szervezetek szintén tiltakoztak, a kialakuló mozgalom szlogenje a „No Tocar! / No Se Toca!” (El a kezekkel!) lett. Végül legfelsőbb bírósági döntés tett pontot a vita végére, 2019. október 24-én helikopterrel szállították el Francisco Franco koporsóját a Völgyből. A családnak nem engedélyezték, hogy az exhumáláskor spanyol nemzeti zászlóval takarják le a koporsót.[14]
Francóista tüntetés az exhumálás ellen
2021-ben elkezdődött a 2007-es emlékezeti törvény revíziójának vitája a spanyol parlamentben. Az Elesettek Völgye a jövőben a tervezet szerint egy olyan emlékezeti hellyé lesz alakítva, ami a Franco-diktatúra bűneit mutatja be, és a polgárháború minden áldozatának emléket állít majd. Az egyik első lépés a tízezres számú ismeretlen halott maradványainak azonosítása és méltó nyughelyre szállítása lenne, ami előtt egyelőre megoldhatatlannak tűnő technikai akadályok állnak.[15] A mauzóleum fölé magasodó szikláról lekerülne a kereszt, ám ezzel kapcsolatban még folyik a vita. Az átalakításról szóló szakmai jelentésben a Terror Háza Múzeumról is szó esik, és felmerül, hogy a budapesti Memento Parkhoz hasonlóan esetleg érintetlenül kellene ott hagyni a diktatúrát jelképező szobrokat.[16]
A következő években arra számíthatunk, hogy folytatódni fog a társadalmi vita a Völgyről és a Franco-korszak emlékezetéről. A társadalmi megosztottság a diktatúra megítélésével kapcsolatban ma is rendkívül éles Spanyolországon belül,[17] ez esetenként erőszakig is fajul. A még mindig heves megnyilvánulások lassan ötven évvel Franco tábornok halála után arra engednek következtetni, hogy a demokratikus átmenet zökkenőmentessége érdekében hosszú ideig szőnyeg alá söpört múlttal előbb-utóbb mégiscsak el kell számolni. A történelmi szembenézést, úgy tűnik, sehol nem lehet megspórolni.
Dudás Bertalan
Felhasznált irodalom:
Stephen A. Garrett: Models of Transitional Justice – A Comparative Analysis (International Studies Association 41st Annual Convention Los Angeles, California. 2000. március 14–18.
Jordi Guixé – Ricard Conesa – Núria Ricart: De un valle de lágrimas a un valle de memorias: Bases para un proyecto de futuro sobre el Valle de los Caídos. European Observatory on Memories, 2018.
Hack Péter: A jogállamiság és a diktatúra viszonya. In: Tormássy Zsuzsanna (szerk.): A liberalizmus folytonossága. Új Mandátum, Budapest, 2008.
Harsányi Iván: A Franco diktatúra születése. Kossuth, Budapest, 1988.
Harsányi Iván: Bűnbakkeresés és történelmi emlékezet. Spanyol tapasztalatok In: Gyarmati György – Lengvári István – Pók Attila – Vonyó József: Bűnbak minden időben. Bűnbakok a magyar és az egyetemes történelemben. Kronosz Kiadó, Pécs, 2013.
Lénárt András: Az Elesettek Völgye. In: Egyenlítő, 10/5 (2012) 18–20.
Jean-François Macé: Los conflictos de memoria en la España postfranquista (1976-2010) – entre políticas de la memoria y memorias de la política. In: Bulletin hispanique, 114/2. (2012) 749–774.
Lábjegyzetek:
[1] Lénárt András: Az Elesettek Völgye. In: Egyenlítő, 10/5 (2012) 18.
[2] Uo. 19.
[3] Uo.
[4] 1977. október 15. napi 46-os törvény az amnesztiáról [Ley 46/1977, de 15 de octubre, de Amnistía] https://www.boe.es/buscar/pdf/1977/BOE-A-1977-24937-consolidado.pdf
[5] Stephen A. Garrett: Models of Transitional Justice – A Comparative Analysis (International Studies Association 41st Annual Convention Los Angeles, California. 2000. március 14–18.) https://ciaotest.cc.columbia.edu/isa/gas02/
[6] Hack Péter: A jogállamiság és a diktatúra viszonya. In: Tormássy Zsuzsanna (szerk.): A liberalizmus folytonossága. Új Mandátum, Budapest, 2008. 35.
[7] A tömegsírokról Harsányi Iván írt több művében: Harsányi Iván: A Franco diktatúra születése. Kossuth, Budapest, 1988. 10.; uő: Bűnbakkeresés és történelmi emlékezet. Spanyol tapasztalatok In: Gyarmati György – Lengvári István – Pók Attila – Vonyó József: Bűnbak minden időben. Bűnbakok a magyar és az egyetemes történelemben Kronosz Kiadó, Pécs, 2013. 195.
[8] https://www.mpr.gob.es/memoriademocratica/mapa-de-fosas/Paginas/buscadormapafosas.aspx
[9] 2007. december 26. napi 52. törvény [Ley 52/2007, de 26 de diciembre, por la que se reconocen y amplían derechos y se establecen medidas en favor de quienes padecieron persecución o violencia durante la guerra civil y la dictadura. https://www.boe.es/buscar/act.php?id=BOE-A-2007-22296]
[10] Harsányi Iván 2013: 195.
[11] Lénárt András: i.m. 20.
[12] Uo.
[13] Az újratemetés körüli jogi csatározás kronológiája: https://elpais.com/politica/2019/09/23/actualidad/1569264068_274211.html (La exhumación de Franco: cronología de una batalla legal. El País, 2019. szeptember 24.)
[14] La familia acude a la exhumación con una bandera preconstitucional y grita “¡Viva Franco!” In: El País, 2019. október 24. https://elpais.com/politica/2019/10/24/actualidad/1571910451_608696.html
[15] Proyecto de Ley de Memoria Democrática (A Moncloa-palota közleménye, 2021. július 20.)
[16] Jordi Guixé – Ricard Conesa – Núria Ricart: De un valle de lágrimas a un valle de memorias: Bases para un proyecto de futuro sobre el Valle de los Caídos. European Observatory on Memories, 2018. 27.
[17] Jean-François Macé: Los conflictos de memoria en la España postfranquista (1976-2010) – entre políticas de la memoria y memorias de la política. In: Bulletin hispanique, 114/2. (2012) 773–774.
Képek:
- kép: Az Elesettek Völgye a Guadarrama-hegység sierrái előtt
Forrás: wikimedia.org - kép: 104 ember 2010-ben megtalált tömegsírja Burgos mellett
Forrás: https://cronicasapiedefosa.files - kép: „El a kezekkel a Völgytől!”
Forrás: pbs.twimg.com - kép: Francóista tüntetés az exhumálás ellen
Forrás: image.kurier.at
