RENDSZERVÁLTOZTATÁS A SZIMBOLIKUS TÉRBEN (9. RÉSZ) - „Birodalmi misztika” Salazar Portugáliájában

2006-ban a portugál köztévé szavazást rendezett, hogy kiderüljön, kit tartanak az emberek a valaha élt legnagyobb portugálnak. Ezzel párhuzamosan egy másik tévécsatorna is elindított egy szavazást „A legrosszabb portugálok” címen. A huszadik századi diktátor, António de Oliveira Salazar mindkettőt fölényesen megnyerte. A legnagyobb portugálok versenyén a 15. században élt Tengerész Henrik herceg csak a hetedik helyen kullogott Salazar után, pedig a diktatúra hivatalos emlékezetpolitikája szerint még ő volt a portugál világcivilizáló szellem legfőbb jelképe, és mindmáig ő az egyik legismertebb portugál történelmi személyiség.[1]

„Birodalmi misztika” Salazar Portugáliájában

Portugália volt az első európai hatalom, amely tengerentúli terjeszkedésbe kezdett. Az ehhez szolgáló technológiát és az évszázadokig tartó expedíciós éhséget éppen Tengerész Henrik híres navigációs iskolái és felfedezőútjai alapozták meg. Elsőként léptek rá az Európán kívüli népek gyarmatosításának útjára, beleértve a nagyarányú rabszolgaság bevezetését, amely úton Európa más hatalmai sietve követték Portugáliát. Nemcsak elsőként rendelkezett gyarmatbirodalom fölött, de az európai országok közül Portugália tartotta meg gyarmati uralmát a leghosszabb ideig is.[2] A birodalmi tudat így a portugál identitás sarokköve lett: kis tengeri nemzetként a gyarmatbirodalom tette őket naggyá, ebből következően annak elveszítése a legnagyobb megaláztatást jelentette az ország számára. Ha végigkövetjük a portugál állam történelmi emlékezetet formáló megnyilvánulásait, megfigyelhetjük, hogy a gyarmatbirodalom fokozatos szétesésével a birodalom állami szintű eszményítése nem hagyott alább, de egyre inkább virtualizálódott, fokozatosan elvált a valóságtól. Erről a tendenciáról a leglátványosabban Portugália közterei tanúskodnak, főként pedig két emékmű: „A Portugál Gyarmatosító Erőfeszítés Emlékműve” (Monumento ao Esforço Colonizador Português) Portóban és a „Kicsinyek Portugáliája” (Portugal dos Pequenitos) Coimbrában. Mindkettő a Salazar-rezsim alatt, az 1932 és 1974 között fennálló Estado Novo, vagyis az „Új Állam” idején épült.[3]

,,És ha még több világ lenne, ők oda is eljutnának.”
Tengerész Henrik szobra a portugál birodalom térképével

Gyarmatait Portugália szakaszosan szerezte és veszítette el. A világhódítás a Tengerész Henrik-féle észak-afrikai expedíciókkal kezdődött, majd az India felé vezető tengeri út ellenőrzésével kezdetét vette a portugál óceáni hegemónia viszonylag rövid korszaka. A felívelés Brazília felfedezésével és megszerzésével folytatódott és az afrikai belső területek 19. századi gyarmatosításával fejeződött be. Az utolsó területszerzések idejére már elkezdődött a hanyatlás folyamata is: 1822-ben függetlenedett Brazília, a század végére Portugália elveszítette afrikai kolóniái jelentős részét, melyek közül az utolsók a második világháborút követően függetlenedtek. Utoljára Makaó szuverenitását adta át 1999-ben a Kínai Népköztársaság kezébe.[4]

A Portugál Gyarmatosító Erőfeszítés Emlékműve

1934-ben Portóban rendezték meg a gyarmati világkiállítást, ami a portugál tengerentúli területek – amennyi ekkorra megmaradt belőlük – kolosszális gazdagságát és a gyarmatok egzotikus növényeit, állatait és kiállítási tárgyakként kezelt bennszülöttjeit volt hivatott bemutatni. A gyarmati expók remek propaganda- és reklámlehetőségeket nyújtottak a szervező országoknak, ez a rendezvény például 1,3 millió látogatót vonzott Portóba.[5] A megnyitóra látványos szoborcsoport készült, a modernizmus stílusjegyeit magán viselő Portugál Gyarmatosító Erőfeszítés Emlékműve. Az installáció közepe egy több mint tíz méteres gránittömb, amelynek tövéhez hat merev vigyázzban álló emberalak feszül. Ez a hat allegorikus alak az asszony, a misszionárius, a katona, a kereskedő, az orvos és a telepes, vagyis a portugál birodalom hat legfőbb támasztéka. A kiállítással egy időben az állam a szellemi térben is egyértelműsítette a birodalmi öntudat primátusát: 1934-ben Salazar gyarmatminisztere, Armindo Monteiro kidolgozta a „mística imperial” gondolatát. Ez az állami szintre emelt ideológia Portugáliát „oszthatatlan birodalomként” és egy világcivilizáló küldetés letéteményeseként írta le. Ennek a szellemiségnek adta Monteiro a „birodalmi misztika” nevet.[6] A birodalom felmagasztalásának nem csak identitásképző, szellemi haszna volt. Az Estado Novo kimondott célja volt az anyaország gyarmati erőforrásokkal való felemelése, ehhez pedig (újra) vonzóvá kellett tenni portugál vállalkozóknak, telepeseknek, értelmiségieknek, hogy útra keljenek és kiaknázzák a gyarmatok – ekkor már kifejezetten Afrika – kincseit.[7]

Az 1934-es gyarmati világkiállítás helyszíne és az új emlékmű Portóban

Az emlékmű helyrajzi környezete is tele van emlékezetpolitikai állításokkal. A szoborcsoportot magába foglaló térbe (Praça do Império – Birodalom tér) torkolló utcák felfedezőkről lettek elnevezve, továbbá Nuno Álvares Pereiráról, aki a 14. század végén elérte Portugália tényleges függetlenedését Kasztíliától és Marechal Gomes da Costáról, az 1926-os nemzeti konzervatív puccs vezetőjéről. Ezzel a fizikai térben is leképeződik az az emlékezetpolitikai háló, amelyben a földrajzi felfedezések, a birodalmiság és a Spanyolországtól való függetlenség szelleme összekapcsolódik Salazar konzervatív diktatúrájával.

A Kicsinyek Portugáliája

A máig nagy látogatottságú mini-Portugália 1940-től kezdve épült fel Coimbrában, az első portugál egyetem városában, ahol egyébként Salazar a közgazdaságtan professzora volt, mielőtt meghívták az országot irányítani. Egy másik coimbrai professzor, Bissaya Barreto fejéből pattant ki a park ötlete, amelyet a legtermékenyebb portugál modernista építész, Cassiano Branco tervei alapján építettek fel.[8] A portugál történelmi Disneyland stilizált, színes kivitelével és egyszerű szövegeivel gyermekeknek (is) készült, alaposan átgondolt pedagógiai, népnevelési célzattal. Az ötlet maga jól beleillik a salazari Isten-Haza-Család („Deus, pátria e família”) modellbe, amennyiben a nemzet jövője a megfelelő nemzeti szellemben nevelt gyermekeken múlik.

„Portugália nem egy kis ország.”
Propagandatérkép 1951-ből

Az első szakaszban tipikus portugál házakat, utcákat építettek fel, a másodikban Portugália legfontosabbnak tartott nevezetességeit, végül az 1950-es években épült részek az Ultramart, vagyis az ország tengerentúli területeit voltak hivatott bemutatni. A feliratok a romantikus nacionalizmus tipikus gondolatait fogalmazzák meg, Portugália világtörténelmi egyediségét, bátorságát és kezdeményezőképességét hangsúlyozzák, amelynek köszönhetően Európa beléphetett az újkorba. A magyarázó kőtáblák és csempék feliratai azt sugallják, hogy a portugál nemzet létrejöttéhez elengedhetetlen feltétel volt a kolonializmus.[9]

A Salazar-éra után

Ma a gyarmati erőfeszítés emlékművét rendben tartják, rendszeresen nyírják körülötte a füvet, esténként pedig kivilágítják, igaz, a gránitszobrokat időnként eléri a vandalizmus.[10] Ezek a rongálások általában antifasiszta tiltakozások eredményei, például a szobrok kezeinek véresre festése. Az Estado Novo 1934-ben fontosnak tartotta, hogy széthullóban levő gyarmatbirodalmát egy történelmi erőfeszítés eredményének, pompásnak és sikeresnek mutassa a világ és saját társadalma felé. Már ez is a birodalmi eszme fent említett virtualizálódásának volt a korai jele. A tény azonban, hogy mindmáig változtatás és újragondolás nélkül áll az emlékmű a Birodalom téren, azt jelzi, hogy a „birodalmi misztika” ma sem szűnt meg létezni, csupán a tartalma szakadt el végleg a politikai valóságtól és került át az emlékezeti térbe.

Afrika megszemélyesítői a Kicsinyek Portugáliájában

A Kicsinyek Portugáliája, habár az ország politikai berendezkedése lényegesen más, mint felavatásakor, jelenleg is nagyjából ugyanazt a pedagógiai, didaktikus szerepét tölti be. Egyedül néhány feliratot cseréltek le, aktualizáltak. Az Angolát megjelenítő pavilonon a „tengerentúli gyarmat” feliratot „Angolai Népköztársaság”-ra cserélték, és feltüntették függetlenedése évét, 1975-öt. Néhány lépéssel arrébb egy felújított táblán már a „Kongó királya” felirat szerepel „Kongó néger királya” helyett. Az ilyen és hasonló apróságokon kívül a parkban lényegi változtatás nélkül megmaradt a gyarmatosító nosztalgia, nem találunk kritikai reflexiót például a gyarmati háborúkat vagy éppen a rabszolgaságot illetően. A birodalmiság virtualizálódása itt is megfigyelhető: gyarmatbirodalom már nincs, de van luzofónia (azaz portugál világnyelv) és luzo-afro-brazil közösség. Az üzenet nagyjából ugyanaz, csak politikailag korrigálva.[11]

A Salazar-rendszer utolsó éveire a gyarmatosítás és az „oszthatatlan birodalom” végleg elvesztette legitimációs-propagandisztikus szerepét, és a földrajzi felfedezések, a kontinensek összekapcsolása lett az a történelmi büszkeség, ami megörökölte ezt a funkciót. A park új bevezető felirata ezért ma így szól: „Az európai nemzetek közül a portugálok voltak a földrajzi felfedezések és a világ kinyitásának úttörői, lehetővé téve a civilizációk közötti kommunikációt, és a kapcsolatfelvételt a Föld öt kontinense között.”

A Portugál Gyarmatosító Erőfeszítés Emlékműve vörösre festett kezekkel, 2018-ban

António de Oliveira Salazar miniszterelnökségének elvitathatatlan eredménye a gazdasági szétesés szélén álló Portugália konszolidálása volt, melynek oszlopai egyrészt a jól átgondolt és fegyelmezetten végigvitt monetáris politika, másrészt a gyarmatok még széthulltukban is szinte kimeríthetetlen erőforrásainak biztonsága volt.[12] Nem is meglepő, hogy a diktatúra két kézzel kapaszkodott megmaradt gyarmataiba, ám a történelem sodra erősebb volt annál, hogy Portugália megtarthassa azokat. Az ország gyarmatosító történelmét a két híres portugál tökéletesen keretezi: Tengerész Henrik feszítette ki azokat a vitorlákat, amelyek segítségével megalapozta a portugál birodalmat, fél évezreddel később pedig António Salazar veszítette el azt.

Dudás Bertalan

Felhasznált irodalom:

Iman Benchili: España y Portugal: Las políticas de memoria entre consenso y ruptura. Universidad de Salamanca, 2014.

David Corkill – José Carlos Pina Almeida: Commemoration and Propaganda in Salazar’s Portugal: The Mundo Português Exposition of 1940. In: Journal of Contemporary History. 44/3 (2009) 381–399.

Márcia Gonçalves: Beyond the ‘Imperial Mystique’: Empire and National Identity in the Portuguese Estado Novo (c. 1930-1951). European University Institute, Firenze, 2015.

Jin Guo Ping: Lusofonia: História e realidade. In: Administração: revista de administração pública de Macau. 61/16. (2003) 1057–1075.

Marta Iñiguez de Heredia – Zubairu Wai (szerk.): Recentering Africa in International Relations: Beyond Lack, Peripherality, and Failure. Palgrave Macmillan, 2018.

Teresa Pinheiro: Memória histórica no portugal contemporâneo. H.n., 2007.

Szente Zoltán: Európai alkotmány- és parlamentarizmustörténet, 1945-2005. Osiris, Budapest, 2006.

Szilágyi István: Portugália a huszadik században. L’Harmattan, Budapest, 2015.

Zsinka László: Európa felemelkedése – A nyugati hegemónia kezdetei. Typotex, Budapest, 2018.

Lábjegyzetek:

[1] https://www.rtp.pt/programa/tv/p21257
[2] Marta Iñiguez de Heredia – Zubairu Wai (szerk.): Recentering Africa in International Relations: Beyond Lack, Peripherality, and Failure. Palgrave Macmillan, 2018. 188.
[3] Az 1910-ben megalakult, rendkívül labilis Első Portugál Köztársaságot 1926-ban katonai puccsal döntötték meg. António Salazart 1928-ban hívták meg a kormányba, először pénzügyminiszteri posztra, hogy az ország romokban lévő gazdaságát stabilizálja. 1932-ben kormányfőnek nevezték ki. 1933-ban új, korporatív-fasiszta elemeket tartalmazó alkotmányt fogadtak el, ez lett az 1974-ig fennálló Estado Novo (Új Állam) alapja. (Szente Zoltán: Európai alkotmány- és parlamentarizmustörténet, 1945-2005. Osiris, Budapest, 2006. 109–110.)
[4] Jin Guo Ping: Lusofonia: História e realidade. In: Administração: revista de administração pública de Macau. 61/16. (2003) 1058.
[5] David Corkill – José Carlos Pina Almeida: Commemoration and Propaganda in Salazar’s Portugal: The Mundo Português Exposition of 1940. In: Journal of Contemporary History. 44/3 (2009) 396.
[6] Teresa Pinheiro: Memória histórica no portugal contemporâneo. H.n., 2007. 303– 305.
[7] Márcia Gonçalves: Beyond the ‘Imperial Mystique’: Empire and National Identity in the Portuguese Estado Novo (c. 1930-1951). European University Institute, Firenze, 2015. 210–214.
[8] Teresa Pinheiro 2007. 305.
[9] I.m. 306.
[10] Monumento da Praça do Império, no Porto, foi vandalizado. Jornal de Notícias 2018. június 13. https://www.jn.pt/local/noticias/porto/porto/monumento-da-praca-do-imperio-no-porto-foi-vandalizado-9450606.html
[11] Teresa Pinheiro 2007. 308–309.
[12] Szilágyi István: Portugália a huszadik században. L’Harmattan, Budapest, 2015. 45.