Dél-Afrika történelme során több elnyomó, kizsákmányoló és faji megkülönböztetésre épülő rendszertől függött. A XVII. század közepétől kezdve a terület a holland, majd a XVIII. század végétől az angol gyarmatosítók kezébe került, önállóságuk kivívása után pedig az úgynevezett apartheid rendszert vezették be, melynek alapja a faji megkülönböztetés és a helyi fehérek politikai dominanciája volt. Az apartheid politika egészen 1994-ig volt életben, ez idő alatt a hivatalos emlékezetpolitika szinte kizárólag a holland és angol gyarmatosítók leszármazottainak próbált megfelelni. A politikailag és társadalmilag is korlátozott fekete lakosságban így óriási feszültség gyűlt össze az évtizedek alatt, a gyarmati és apartheid múltra emlékeztető műemlékekkel és szobrokkal kapcsolatos kérdések azonban még napjainkban is megválaszolatlanok.
Dél-Afrika földrajzi fekvéséből adódóan a Holland Kelet-indiai Társaság 1652-ben létrehozta az első európai telepet a Jóreménység-fokánál. A Társaság fő célja az volt, hogy a kelet-ázsiai holland gyarmatokról az anyaországba visszautazó hajók és legénységeik meg tudjanak pihenni és feltöltsék készleteiket. Mivel a Jóreménység foka éppen félúton volt Európa és Ázsia közötti hajózási útvonalaknak, valamint éghajlata és földje ideális volt a Társaság által kijelölt célokra, így a kezdetben ideiglenes tartózkodás véglegessé vált. A következő évtizedekben megkezdődött a terület benépesítése európai farmerekkel, ezen holland telepesek leszármazottai a búrok.[1]
A XVIII. század végére, a francia forradalmat követően Franciaország és Európa vezető hatalmai között kiéleződtek az ellentétek. Az első koalíciós háború során, 1795-ben a francia csapatok elfoglalták a Holland Köztársaságot és egy bábállamot hoztak létre Batáv Köztársaság néven. Így az egyre gyengülő és eladósodott Holland Kelet-indiai Társaság is a franciák és az új köztársaság irányítása alá került. A britek hamar rájöttek, hogy ha a franciák bevonulnak Fokvárosba, veszélybe kerül az Indiával és Kelet-Ázsiával folytatott kereskedelem. 1795 szeptemberében a Brit Birodalom csapatai így megszállták a holland gyarmatot.[2] A brit fennhatóság elől a holland telepesek északi és keleti irányba vándoroltak, ahol új telepeket, városokat és saját független köztársaságokat alapítottak.[3]
A britek, a hollandokhoz hasonlóan kezdetben csak ideiglenesnek gondolták dél-afrikai tartózkodásukat. Az 1820-as évekre megkezdődött az angol földművesek betelepítése, 1867-re pedig a Brit Birodalom egyik legfontosabb gyarmatává vált Dél-Afrika, az arany és gyémánt bányászat kialakulásának köszönhetően.[4] A közvetlen brit gyarmati uralom végül a birodalom II. világháborút követő meggyengülésével véget ért Dél-Afrikában is. 1948-ban megkezdődött az apartheid korszaka, ami alapelveiben a faji megkülönböztetést és a fehérek abszolút hatalmát érvényesítette, egészen 1994-ig. A társadalmat négy „faji csoportra” osztották, kizárólag a fehérek részesültek a politikai hatalomból és a fehérek érdekei mindig előbbre valóak voltak.[5]
Ilyen körülmények között lehetetlen volt egy egységes nemzet létrehozása, a politikai vezetés azonban a XX. században nem is törekedett erre. 1992-re a hivatalosan feljegyzett nagyjából 3500 nemzeti örökség, emlékhely, műemlék 97%-ban a fehér kisebbség értékeit és érdekeit szimbolizálta. Ezeket a műemlékeket általában brit gyarmati szimbólumok, a gyarmatosításban kiemelkedő szerepet betöltő brit politikusok ábrázolása vagy a búr építészet és a búr nemzeti összetartozást erősítő szimbolikák jellemezték. Mindezzel az apartheid kormányok úgy próbálták az ország emlékezetpolitikáját irányítani, hogy az afrikaiak egy pillanatig se érezzék azt, hogy bármilyen kiemelkedő kulturális terméket alkottak, illetve tovább akarták erősíteni azt a gondolatot, miszerint nincs önálló történelmük.[6]
A 2011-es népszámlálás adatai alapján az ország teljes lakossága 51,7 millió fő volt, ebből 79,2% (41 millió) volt afrikai, 8,9% (4,6 millió) „coloureds” („színesek”, az afrikai és európai felmenőkkel egyaránt rendelkezőket hívják így), 8,9% (4,6 millió) fehér és 2,5% (1,3 millió) indiai/ázsiai.[7] Az előbb felsorolt adatokból látszik, hogy az ország állampolgárainak nagyjából a 9%-a tudott azonosulni az országban korábban folytatott emlékezetpolitikával. Egyáltalán nem meglepő, hogy sokan nem feltétlenül értik, ismerik egyes szobrok valódi szimbolikáját, jelentését vagy éppen az ábrázolt történelmi személyt. Legtöbbször az afrikaiak a „fehér szobrok” eltávolítása mellett foglalnak állást, mivel egyértelműen a fehér kisebbség által folytatott dominanciára és a múltbeli elnyomásra, megalázottságra emlékezteti őket.[8] Mindezek ellenére az 1994-es rendszerváltoztatást követően nem valósult meg állami irányítás alatt minden kérdéses szobor eltávolítása, leváltása, inkább a megőrzés politikáját helyezték előtérbe.[9] Abban, hogy nem kezdték el azonnal átalakítani az ország kulturális képét, nagy szerepet játszott a tény, hogy a dél-afrikai történelmet meghatározó megosztottságot szerették volna végre felszámolni, létrehozva egy befogadó, multikulturális, békés „szivárvány nemzetet”.[10]
A gyarmati és apartheid műemlékek ugyan nem tűntek el, de megkezdődött azoknak az új szobroknak a felállítása, amik megpróbáltak árnyalni a kulturális térben jelenlévő egyoldalúságon. A legtöbb újonnan emelt szobrot olyan szimbolikával ruházták fel, ami enyhíteni igyekezett a felsőbbrendűséget vagy az elnyomást szimbolizáló szobrok megtartásán.[11] Emellett 1994 óta rengeteg olyan műemléket emeltek, melyeknek fő üzenete a demokrácia győzelme a faji elnyomás felett. Gyakran egy adott történelmi helyszínhez, eseményhez próbálták kapcsolni ezeket az emlékműveket, hogy elősegítsék megérteni az ország történelmét.[12] Az egyik legkiemelkedőbb ilyen történelmi hely a Robben-szigeten létrehozott Robben Island Museum. Az itt kialakított börtönben tartották az apartheid rezsim politikai ellenfeleit, a múzeum pedig igyekszik emléket állítani a foglyoknak és bemutatni napjaink generációjának, hogy mit is győztek le 1994-ben.
A megőrzés politikája azonban több dél-afrikai számára tarthatatlan volt. Közel 30 évvel az apartheid-korszak lezárulása után még mindig heves ellenérzéseket vált ki, hogy az ország törvényei alapján mely emlékművek alkalmasak a megőrzésre, vagy melyeket tartsanak nemzeti örökségként számon. Mint majdnem minden országban, a vandalizmust, a közösségi és magán tulajdon rongálását törvény bünteti Dél-Afrikában is. Ennek ellenére sokan úgy gondolják, hogy a számukra idegen, provokáló szobrok támadása kiváló alkalmat ad ideológiai vagy politikai elégedetlenségük kimutatására.[13]
Így érzett Chumani Maxwele is, aki 2015. március 9-én emberi ürülékkel öntötte le a Fokvárosi Egyetem kampuszán álló Cecil Rhodes szobrot. Cecil Rhodes (1853–1902) a gyarmatosítás egyik legnagyobb hírnöke volt a Brit Birodalomban, nagy álma volt összekapcsolni a birodalom afrikai gyarmatait Kairótól Fokvárosig. Rhodes hatalmas vagyonra tett szert az 1860-as években beindult dél-afrikai arany és gyémánt bányászatnak köszönhetően, 1890 és 1896 között pedig a dél-afrikai brit gyarmat miniszterelnöke volt. Politikai és gazdasági befolyását Anglia megerősödésére használta fel, halála előtt pedig létrehozott egy alapítványt, amely fő céljának a további birodalmi terjeszkedést hagyta hátra. Halála után követői igyekeztek alakját halhatatlanná tenni, így rengeteg szobrot emeltek Rhodes tiszteletére, amik napjainkban korántsem örvendenek akkora népszerűségnek, mint a XX. században.[14] Az egyik ilyen szobrot támadta meg Maxwele, aki tettéről így nyilatkozott: „Fekete diákokként undorítónak találjuk a tényt, hogy ez a szobor a mai napig itt áll, mint a fehér felsőbbrendűség egyik szimbóluma.”[15]
A fokvárosi eseményekből kialakult az úgynevezett „Rhodes Must Fall” (Hulljon Rhodes) mozgalom, fő követeléseik közé a gyarmatosítás egyik legnagyobb propagálójának emléket állító műemlék eltávolítása és a dél-afrikai felsőoktatás régóta követelt átalakítása voltak. Rövidesen egyre több dél-afrikai egyetem hallgatói csatlakoztak a mozgalomhoz. Cecil Rhodes szobrát végül egy hónappal később, 2015. április 9-én eltávolították az egyetem kampuszáról. A kedélyek azonban nem csillapodtak. 2015 áprilisában, a kezdeti média figyelem ugyan alábbhagyott, de országszerte tovább folytatódtak a rongálások, különösen Fokváros, Durban, Gqeberha (2021-ig Port Elizabeth) és Pretoria városaiban. A könnyű célpontnak számító bronz szobrokat leöntötték festékkel, különböző kifejezéseket festettek fel rájuk, de sokszor maradandó sérüléseket okoztak rajtuk.[16] A megrongált szobrok között szerepelt több angol-búr háborúknak emléket állító szobor, az első dél-afrikai brit miniszterelnök, Louis Botha szobra, Viktória királynő szobra, valamint Paul Kruger, búr politikus szobra.[17] Ezen szobrokat rövidesen helyreállították. V. György király szobra azonban a mai napig a megrongált állapotában áll a durbani KwaZulu-Natal Egyetem kampusza előtt.
A Fokvárosi Egyetem hallgatói gyarmati szobrok ellen való fellépésen túl a „Rhodes Must Fall” mozgalom keretein belül elégettek több fényképet, festményt és műtárgyat, amiket gyarmati és apartheid vezetőkkel lehetett kapcsolatba hozni. Tettüket azzal indokolták, hogy ezek kivétel nélkül a fehér felsőbbrendűség hívei voltak, így nem lehet figyelembe venni, hogy milyen mértékben támogatták a maguk korában az egyetem működését, jelenlétük ma már fájdalmas és traumatikus.[18]
Fontos azonban megjegyezni, hogy a dél-afrikai rendszerváltoztatás óta nem csak a gyarmati és apartheid szimbólumok ellen történtek ideológiai alapon támadások. Az ország fehér állampolgárai az 1994 óta életben lévő új politikai rendszerben úgy érzik, hogy most az ő érdekeik kerültek háttérbe és a „szivárvány nemzet” építése során kizárólag az afrikai kulturális és történelmi szimbólumok, vezetők reprezentálása van folyamatban.[19] Steve Biko apartheidellenes aktivista East London-i szobrát 1997 októberében fújták le festékkel, nem egészen 24 órával az átadását követően. 2005 szeptemberében, hat nappal a felavatást követően Makhado király Louis Trichardt-i szobrát a korábbi dél-afrikai zászló színeivel festették le.[20]
Az évszázados gyarmati, majd a közel ötven évig tartó apartheid rezsim által hagyott sebhelyek lassan gyógyulnak, valamint egy társadalmilag, etnikailag és vallásilag megosztott országban kérdéses, hogy valaha sikerül-e elérni egy egységes nemzeti emlékezetet. Dél-Afrika küzdelme az általuk megálmodott „szivárvány nemzetért” és a faji alapú ellentétek félretétele még messze van a végétől. Az elhúzódó viták és konfliktusok ugyan 2015 óta valamelyest enyhültek, de csak idő kérdése, hogy mikor kerülnek előtérbe ismét az ország bronz szobrai.
Lakházi Ákos
Felhasznált irodalom:
André Goodrich, Pia Bombardella: What are statues good for? Winning the battle or losing the battleground? in Koers – Bulletin for Chirstian Scholarship, 81/3 (2016)
Anitra Nettleton, Mathias Alubafi Fubah: Exchanging Symbols: Monuments and memorials in post-apartheid South Africa, African Sun Media, Stellenbosch, 2020.
Britta Timm Knudsen, Casper Andersen: Affective Politics and Colonial Heritage, Rhodes Must Fall at UCT and Oxford. In International Journal of Heritage Studies, 25/3 (2019)
Ntsikelelo B. Breakfast, Gavin Bradshaw, Richard Haines: Attacks on South African monuments: Mediating heritage in post-conflict society. In Africa’s Public Service Delivery and Performance Review, 6/1 (2018)
Roger B. Beck: The history of South Africa, Greenwood, Santa Barbaram, California, 2014.
Sabine Marschall: Landscape of Memory. Commemorative monuments, memorials and public statuary in post-apartheid South-Africa, Brill, Leiden, 2010.
Sabine Marschall: Targeting Statues: Monument „Vandalism” as an Expression of Sociopolitical Protest in South Africa. In African Studies Review, 60/3 (2017)
Lábjegyzetek:
[1] Roger B. Beck: The history of South Africa, Greenwood, Santa Barbaram, California, 2014. 35. o.
[2] Uo. 52. o.
[3] Uo. 85. o.
[4] Uo. 87. o.
[5] Uo.136. o.
[6] Sabine Marschall: Landscape of Memory. Commemorative monuments, memorials and public statuary in post-apartheid South-Africa, Brill, Leiden, 2010. 21. o.
[7] Roger B. Beck i.m. 4. o.
[8] Marschall i.m. 22-23. o.
[9] Marschall i.m. 28. o.
[10] Ntsikelelo B. Breakfast, Gavin Bradshaw, Richard Haines: Attacks on South African monuments: Mediating heritage in post-conflict society. In Africa’s Public Service Delivery and Performance Review, 6/1 (2018) 8-9. o.
[11] Marschall i.m. 286. o.
[12] Ntsikelelo B. Breakfast, Gavin Bradshaw, Richard Haines: i.m. 8. o.
[13] Sabine Marschall: Targeting Statues: Monument „Vandalism” as an Expression of Sociopolitival Protest in South Africa. In African Studies Review, 60/3 (2017) 206. o.
[14] Britta Timm Knudsen, Casper Andersen: Affective Politics and Colonial Heritage, Rhodes Must Fall at UCT and Oxford. In International Journal of Heritage Studies, 25/3 (2019) 240.o.
[15] André Goodrich, Pia Bombardella: What are statues good for? Winning the battle or losing the battleground? in Koers – Bulletin for Chirstian Scholarship 81/3 (2016) 7. o.
[16] Marcshall i. m. (2017) 210. o.
[17] Anitra Nettleton, Mathias Alubafi Fubah: Exchanging Symbols: Monuments and memorials in post-apartheid South Africa, African Sun Media, Stellenbosch, 2020. 61. o.
[18] Anitra Nettleton, Mathias Alubafi Fubah: i. m. 66. o.
[19] Marcshall i. m. (2017) 209. o.
[20] Anitra Nettleton, Mathias Alubafi Fubah: i. m. 91. o.
Képek:
1. kép: V. György király megrongált szobra durbani KwaZulu-Natal Egyetem kampusza előtt
Forrás: KZN: A Photographic and Historical Record https://kznpr.co.za/uncategorized/heritage-statues-and-symbols/
2. kép: A Robben Island Museumban látogatható cellák egyike
Forrás: Robert Gastaldo – Whipple Coddington Professor of Geology, Emeritus https://web.colby.edu/ragastal/travels/south-africa/robben_island/
3. kép:
Cecil Rhodes szobrának eltávolítása a Fokvárosi Egyetem kampuszáról
Forrás: Rodger Bosch fotója /AFP/Getty Images https://www.theguardian.com/news/2015/nov/18/why-south-african-students-have-turned-on-their-parents-generation
