1951. július 23-án hunyt el Henri Philippe Pétain Yeu szigetén. Halálával Franciaország egyik megosztó személyisége távozott az élők sorából. Életműve mindmáig megosztja a francia közvéleményt, olykor a napi politikai küzdelmek részét is képezi. De miért lett száműzve a verduni csata győztes parancsnoka a francia történelmi panteonból?
„Ne riadjunk vissza a gondolattól, hogy legbensőnk egy része talán maga is cinkosa volt bizonyos órákban e lesújtott aggastyánnak.” (François Mauriac) [1]
A nemzeti forradalom plakátja, 1942
Henri Philippe Pétain 1856. április 24-én született Franciaország északi részén egy farmer gyermekeként. Húsz évesen belépett a francia hadseregbe. Mikor 1914-ben kitört az első világháború, az 58 éves ezredes páriának számított a vezérkarban, mivel a többséggel szemben védekező felfogásban vezette csapatait. A kibontakozó állóháború viszont az általa képviselt taktikát igazolta, emiatt aztán gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1914-ben a 33. ezredet vezette, melyben hadnagyként szolgált Charles De Gaulle, majd 1915 tavaszára kinevezték tábornokká. Mikor 1916. február 21-én a németek megkezdték támadásukat Verdunnél, a 2. hadsereg parancsnokaként volt jelent a hadszíntéren. A német támadás demoralizálta a szövetséges csapatokat, melyek megkezdték visszavonulásukat. Négy nappal a támadás megindulása után Pétaint nevezték ki a hadsereg élére. Intézkedései révén a francia sereg morálja helyreállt, és sikerrel védték meg Verdunt a német csapásokkal szemben.[1] Foch-hoz és Joffréhoz hasonlóan őt is kinevezték marsallnak, karrierjét a háború után is a hadseregben folytatta. Az általa képviselt védekező felfogás érződött a két háború közötti francia katonapolitikán, például a Maginot-vonal is ebben a szellemben épült fel.
A két háború között Pétaint a legnagyobb hősként tartották számon. Franciaország-szerte utcákat és tereket neveztek el róla, szobrai megtalálhatóak voltak a köztereken. Személyét annyira becsülték, hogy még Léon Blum, a Népfront szocialista miniszterelnöke is „a legnemesebb franciaként”[2] beszélt róla. A második világháború kitörésekor Spanyolországban tartózkodott mint nagykövet. A német csapatok franciaországi előretörése miatt az addigi kormány összeomlott, és Paul Reynaud-t[3] bízták meg az új kormány megalakításával, melynek tagja lett Pétain is. A katonai helyzet romlása oda vezetett, hogy Reynaud június 17-én lemondásra kényszerült, helyére Pétaint nevezte ki az elnök. Június 18-án az új kormány tűzszüneti tárgyalásokba kezdett a németekkel, melyet 22-én a Compiègne-ben kötöttek meg. Ezzel a németek megszállása alá került Észak-Franciaország és az egész Atlanti-óceáni partvidék, a középső és déli területeken pedig Vichy központtal egy új állam jött létre. Ez a politikai képződmény 1940 és 1944 között állt fent, és máig a francia emlékezetpolitika tűzkeresztjében áll.
Pétain és Hitler találkozója 1940. október 24-én Montoire-ben.
A marsall és Vichy megítélése az 1940. október 24-i montoire-i találkozó[4] után változott meg a franciák szemében, akik ezután az ellenállást („La Résistance”) és De Gaulle-t kezdték el támogatni. Mindaddig azonban a haza megmentőjeként tekintettek Pétainra, az általa vezetett államot pedig egy olyan lehetőségnek értékelték, ami kiküszöböli a harmadik köztársaság hibáit. Több kortárs értelmiségi is támogatta a Vichyben kialakult rendszert. François Mauriac a következőt írta Pétain 1940. június 17-én elhangzott, a francia néphez intézett rádióbeszéde[5] után, melyben bejelentette, hogy fegyverszüneti tárgyalások kezdeményez a németekkel: „nem egy embert hallottunk beszélni, hanem történelmünk legmélyéről tört felénk a megalázott nemzet szózata.”[6] A legtöbb francia úgy érezte, ezzel véget ér a háború és a szenvedés. A montoire-i találkozó után viszont a Vichy-kormányzat alárendelte magát a németeknek. A hatalma alá tartozó területekről több mint 70 ezer zsidó személyt deportáltak a különböző koncentrációs táborokba a háború alatt.
A háború befejezése után megkezdődött a letartóztatott francia háborús bűnösök – Pétain, Laval[7], Darnand[8] – pere, melyet a Legfelsőbb Bíróság folytatott le. Elsőként a marsall tárgyalására került sor, melynek kezdetén rövid nyilatkozatott olvasott fel: „Az önök ítéletére az Istené és az utókoré felel majd, ennyi elég lesz lelkiismeretem és emlékezetem számára. Franciaországra bízom magam.”[9] Ezek után teljes némaságba burkolózott. A per végén, a bíróság által lefolytatott közel hét órás vita után a következő ítélet született: „halálra, a nemzet megvetésére és javainak elkobzására ítéli Pétaint. Figyelembe véve a vádlott hajlott korát, a Magas Törvényszék hangot ad abbéli óhajának, hogy az ítéletet ne hajtsák végre.”[10] De Gaulle a következőképpen emlékezett vissza az eseményre: „A bíróság kimondta a halálbüntetést, de ugyanakkor kifejezésre juttatta azt az óhaját, hogy az ítélet ne kerüljön végrehajtásra. Én a magam részéről már eleve elhatároztam, hogy mindenképpen aláírom a kegyelmi kérvényt. (…) Az volt a szándékom, hogy két évig őrizet alatt tartatom egy erődítmény falai között, utána pedig megengedem neki, hogy otthonában, Antibes közelében élje le hátralévő napjait.”[11] De Gaulle Pétainhoz fűződő viszonyát két dolog befolyásolhatta. Az egyik, hogy az első világháborúban a marsall alatt szolgált és ezért tiszteletet érzett iránta. A másik pedig a pajzs és kard elmélete, amit az ellenállás híres egyénisége, Rémy ezredes[12] fogalmazott meg. E szerint a marsall volt a pajzs, a tábornok pedig a kard a németekkel szemben. Széleskörben elterjedt ez a vélemény és sokáig meg is határozta a közvélekedést Pétainról – köztük De Gaullét is.
Pétain a bíróság előtt 1945-ben.
A franciák Pétain emlékét a halála óta eltelt időben nem igazán tudták „megemészteni”, időről-időre a politikai nyilvánosság homlokterébe kerül a hozzá fűződő viszonyuk definiálása. Miközben a korábban felállított szobrokat, emléktáblákat és a róla elnevezett köztereket elkezdték lebontani és átnevezni, halála után pár hónappal megalakult az emlékét ápoló társulat, melynek tagja lett Rémy ezredes is.[13] Vannak, akik szemében máig példakép maradt és különböző magyarázatokat kerestek arra, hogy a marsall második világháború alatt miért tette azt, amit. A hatvanas években lezajlott egy vita a marsall esetleges rehabilitálásáról, 1973-ban szélsőségesek egy csoportja ellopta a koporsóját és követelték, hogy pompával temessék újra. 2014-ben a francia szocialista párt főtitkára egy álhír kapcsán abból csinált ügyet, hogy Vichy-ben csak ebben az évben bontották el Pétain egyik köztéri szobrát. Kiderült, hogy a városban sosem állt szobra.[14] A legutolsó Pétainről elnevezett utcát 2013-ban nevezték át.[15] De Gaulle, Georges Pompidou[16], Valéry Giscard d’Estaing[17] elnökök alkalmanként megkoszorúzták a sírját, François Mitterand pedig hivatali ideje alatt rendszeresen virágot küldött a marsall verduni emlékhelyéhez.[18] A háború után kialakult emlékezetpolitikai konszenzust az 1995-ben hivatalba lépett új elnök, Jacques Chirac[19] rúgta fel. Ő ismerte el elsőként hivatalosan Franciaország és a franciák felelősségét a zsidók deportálásával kapcsolatban. Ez szembe ment az addigi közmegegyezéssel, hogy Vichy egy német bábállam volt, nem pedig egy önálló mozgástérrel rendelkező ország. mára
Legutóbb Emmanuel Macron elnök megnyilatkozása váltott ki heves viharokat. Az első világháború lezárásának századik évfordulója alkalmából Charleville-Mézière-ben a következőt mondta: „jogos, hogy – mint minden évben – megadjuk a tiszteletet azoknak a marsalloknak, akik a győztes hadsereget vezették”. Az elnök hozzátette: „Pétain nagy katona volt, ez a valóság. A politikai élet – akár az emberi természet – néha sokkal összetettebb, mint hinni szeretnénk. (…) Én mindig szembenéztem az országunk történelmével.”[20] Mindezzel nem mondott többet, mint a korábbi elnökök, csak az emlékezeti narratíva változott meg a korábbihoz képest. Mostanra vált uralkodóvá a társadalom körében az az emlékezetpolitikai felfogás, hogy Pétain nem egy az országra kényszerített báb volt, hanem önálló cselekvési lehetőséggel rendelkező vezető. Ezért az elnöki beszédre mind a francia zsidószervezetek, mind a politikai pártok hevesen reagáltak. A zsidószervezetek az 1945-ös Legfelsőbb Bírósági ítéletre hivatkoztak, miszerint a „nemzet megvetésére ítéltetett” a francia nép nevében, az egyes politikai pártok pedig „ízléstelennek” nevezték Macron kijelentését. A médiában egyre jobban elharapódzó vitát Benjamin Griveax kormányszóvivő „rossz vitának” nevezte, aki először de Gaulle tábornokot idézte: „Pétain verduni dicsőségét a haza nem hagyhatja figyelmen kívül”, majd hozzá tette: „ebben az ügyben nem kell kétes támadásokba bocsátkozni, Pétain 1914-ben a hazát szolgálta, míg 1940-ben elárulta.”[21] A vita végül nyugvópontra jutott, és Pétain rehabilitációjára sem került sor. Az eset viszont megmutatta azt, hogy közel hetven évvel a halála után is heves indulatokat és megosztottságot vált ki Pétain emlékezete a francia társadalomból.
Apor Attila
Felhasznált irodalom:
60 éve kezdődött a Pétain-per. Múlt-kor (2005.07.26.) https://mult-kor.hu/cikk.php?id=10365
Bártfai Gergely: A marsall emlékezete. Vasárnapi hírek (2018.11.17) https://www.vasarnapihirek.hu/fokusz/a_marsall_emlekezete
de Gaulle, Charles: Háborús emlékiratok. Budapest, 1973.
Emlékezetpolitika: Szabad-e egy hősre emlékezni, ha később hazaáruló lett belőle? Mazsihisz hírek (2018.11.07.) https://mazsihisz.hu/hirek-a-zsido-vilagbol/mazsihisz-hirek/emlekezetpolitika-szabad-e-egy-hosre-emlekezni-ha-kesobb-hazaarulo-lett-belole
Pétain of Verdun, of Vichy, of History. The New York Times (1964.11.15) https://www.nytimes.com/1964/11/15/archives/petain-of-verdun-of-vichy-of-history.html
Pétain’s Last Stand, on a Tiny Street in Northeast France. The New York Times (2011.01.03.) https://www.nytimes.com/2011/01/03/world/europe/03petain.html
Il n’existe plus de rue au nom du maréchal Pétain en France! Atlantico (2013.04.04) https://atlantico.fr/article/atlantico-light/il-n-existe-plus-de-rue-au-nom-du-marechal-petain-en-france-
La derniére statue de Pétain a-t-elle été déboulonnée á Vichy en 2014, comme l’affirme Olivier Faure? Libération (2020.06.23) https://www.liberation.fr/checknews/2020/06/23/la-derniere-statue-de-petain-a-t-elle-ete-deboulonnee-a-vichy-en-2014-comme-l-affirme-olivier-faure_1792118/
Leimeiszter Balázs: Vichy-rendszer és Pétain marsall: francia nemzeti hős vagy német csatlós? Mandiner (2018.11.15) https://mandiner.hu/cikk/20181114_leimeiszter_barnabas_petain_macron
Lichfield, John: Can French town of Vichy escape its pro-Nazi historical baggage? The New European (2021.09.02.) https://www.theneweuropean.co.uk/vichy-france-and-nazis/
Nolte, Ernst: A fasizmus korszaka. Budapest, 2003.
Pennetier, Marine: Macron condemns Nazi puppet Petain, but defends his WW1 record. Reuters (2018.11.08.) https://www.reuters.com/article/us-ww1-century-france-petain-idUSKBN1ND2BX
Soós Eszter Petronella: Lehet-e Pétainra emlékezni? Emlékezetpolitikai esettanulmány Franciaországból. Élet és Irodalom 63 (2019/8) https://www.es.hu/cikk/2019-02-22/soos-eszter-petronella/lehet-e-petainre-emlekezni.html
Ziri, Danielle: NYC monument honoring Nazi collaborator to remain in place. The Times of Israel (2018.01.15) https://www.timesofisrael.com/nyc-monument-honoring-nazi-collaborator-to-remain-in-place/
Lábjegyzetek:
[1] The New York Times, 1964.
[2] Leimeiszter Barnabás, 2018.
[3] Paul Reynaud (1878–1966): a harmadik köztársaság egyik ismert politikusa volt, aki három alkalommal töltötte be a miniszterelnöki tisztséget (1933, 1934, 1940).
[4] A montoire-i találkozóra egy nappal azután került sor, hogy Hitler találkozott Francóval Hendaye vasútállomásán. A megbeszélésen azt kívánta elérni a német vezető, hogy a Vichy irányítása alatt álló tengeri haderő részt vegyen a Fölközi-tengeren a Nagy-Britannia elleni katonai akciókban.
[5] De Gaulle másnap Londonból sugárzott rádióbeszédében felhívást intézett a franciákhoz, hogy kezdjék meg az ellenállást a németekkel szemben.
[6] Leimeszter Barnabás, 2018.
[7] Pierre Laval (1883–1945): francia politikus, aki együttműködött a németekkel a második világháború alatt. A háború után elítélték és kivégezték. Két alkalommal volt a harmadik köztársaság miniszterelnöke (1931–32, 1935–36) és szintén kétszer volt a Vichy-állam miniszterelnöke (1940, 1942–1944).
[8] Joseph Darnand (1897–1945): katonaként harcolt a németek ellen az első és a második világháború korai szakaszában. Vichy-kormány paramilitáris szervezetének a Milice française vezetője lett. Később az SS tagja is lett. 1945-ben mint háborús bűnöst elítélték és kivégezték.
[9] Múlt-kor (2005)
[10] Múlt-kor (2005)
[11] De Gaulle (1973), 678.
[12] Gilbert Renault (1904–1984): alias Rémy ezredes a francia ellenállási mozgalom egyik ismert alakja volt. A háború után sokat küzdött Pétain rehabilitásáért.
[13] Association pour défendre la mémoire du maréchal Pétain (Társulat Pétain marsall emlékezetének megvédéséért) https://marechalpetain.com/
[14] Libération, 2020.
[15] Atlantico, 2013.
[16] Georges Pompidou (1911–1974): 1969-től haláláig köztársaság elnök.
[17] Valéry Giscard d’Estaing (1926–2020): 1974 és 1981 között köztársasági elnök.
[18] François Mitterand (1916–1996): Franciaország 21. köztársasági elnöke. 1941 és 1943 között a Pétain vezette Vichy adminisztrációban dolgozott. 1943-tól de Gaulle híve lett és csatlakozott az ellenálláshoz.
[19] Jacques Chirac (1932–2019): 1995 és 2007 között Franciaország 22. köztársasági elnöke és Andorra társhercege.
[20] Mazsihisz hírek (2018)
[21] Mazsihisz hírek (2018)
Képek:
1.kép: A nemzeti forradalom plakátja, 1942
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/e/ed/Imagerie_de_la_R%C3%A9volution_nationale.jpg
2.kép: Pétain és Hitler találkozója 1940. október 24-én Montoire-ben.
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/6/64/Bundesarchiv_Bild_183-H25217,_Henry_Philippe_Petain_und_Adolf_Hitler.jpg/440px-Bundesarchiv_Bild_183-H25217,_Henry_Philippe_Petain_und_Adolf_Hitler.jpg
3.kép: Pétain a bíróság előtt 1945-ben.
https://lequotidien.lu/wp-content/uploads/2020/07/petain.jpg
