RENDSZERVÁLTOZTATÁS A SZIMBOLIKUS TÉRBEN CIKKSOROZAT (4. rész) – Sztálin-nosztalgia a diktátor szülőföldjén

Cikksorozatunk első részében a Kaukázus három posztszovjet országának átalakulását tekinthettük át. Az önállósult utódállamok emlékezetpolitikája a számos helyi jellegzetességen felül megegyezett abban, hogy a kormányok a szovjet emlékműveket többnyire eltávolították a közterekről, a kommunista vezetőkről és emléknapokról elnevezett utcákat átnevezték, és általánosságban a nemzeti történelem szimbolikája érvényesült az újjá formálódó emlékezeti térben. De mi történik akkor, ha a szovjet múlt első számú szimbóluma a nemzet valaha született leghíresebb fia is egyben?

Joszif Visszarionovics Dzsugasvili 1878 decemberében született a cári orosz birodalomhoz tartozó Grúzia Gori nevű kisvárosában, egy cipész és egy varrónő gyermekeként. A kis Szoszó – ahogy anyja becézte – nem messze a város középkori fellegvárától egy kis tornácos ház még kisebb bérelt házrészében töltötte élete első négy évét. Halála után a szerény házikót mintegy szentélyként kijelölve mediterrán stílusú oszlopos pavilonnal vették körbe, az épületkomplexum ma is így áll Gori közepén. A Kaukázusról szóló cikkben röviden már érintettük Sztálin posztszovjet emlékezetének kérdését és szobrainak sorsát, ám ez a téma olyan érdekes ellentmondásokat hordoz magában, ami miatt máig forró emlékezeti, emlékezetpolitikai problémaként van jelen (nem csak) Grúzia társadalmában. Láthatjuk majd, milyen nehéz megszabadulni a Sztálin-nosztalgiától a posztszovjet térségben – bár van, ahol nem is próbálnak szabadulni tőle.

Két szülőház – az emlékezés és a felejtés helyei

Kézenfekvőnek tűnik a huszadik század másik nagy diktátora, Adolf Hitler szülőházát és annak szimbolikus helyét összevetni Gori Sztálin-parkjával. Valamelyest már a földrajzi elhelyezkedés is determinálja, hogy melyik az alkalmasabb kultuszhelynek: az osztrák-német határon fekvő Braunau am Inn eleve félreesőbb helyen van, míg Gori Grúzia kellős közepén helyezkedik el, az országot a Fekete-tengertől Azerbajdzsánig átszelő E-60-as úton, ezért az országon átutazók nagy valószínűséggel Sztálin szülővárosát is érintik. Hitler Sztálinhoz hasonlóan csak keveset, három évet élt Braunauban, szülőháza, az egykori Gasthaus zum Pommer azonban nem viseli a diktátor nevét, előtte nem áll szobor – természetesen, mondhatnánk. Csak egy alig feltűnő feliratos kődarab fekszik a ház előtti járdán, amit a mauthauseni koncentrációs táborból vittek Braunauba. A kőrea fasizmust örökre megtagadó sorokat véstek fel.[1] Amikor John Lukacs Hitler születésének századik évfordulója előtt, 1989-ben elment Braunauba és ott beült egy sörözőbe, azt tapasztalta, hogy a helyiek kissé hárítják a Hitler-témát, és úgy vannak vele, a diktátor nem volt közülük való – érthető módon, mondhatnánk újra.[2] A braunauiak, ha tehetnék, inkább elfelejtenék városuk szülöttjét. Ezzel szemben a nyugatosságára büszke Grúziában Gori városába beérve már a szupermarket homlokzatán is hatalmas Sztálin-arckép fogad bennünket. A szuvenírboltokban sztálinos kulcstartót, kisplasztikákat, sőt hógömböt is lehet kapni. Ha Gori vasútállomásán, vagy valamelyik kocsmájában szóba elegyedünk valakivel és Dzsugasviliről kérdezzük, az valószínűleg szívesen fog polemizálni a diktátor mellett, vagy ritkábban – és inkább a fiatalok – ellene.

Az emlékezet(politika) fordulatai

A „szimbolikus tér” – ebből indul ki cikksorozatunk is – a rendszerváltozásokkal együtt alakul át, de nem csak rendszerváltoztatások, hanem bármilyen politikai, történelmi fordulópont elindíthatja e tér részben spontán, részben központilag irányított átrendeződését. Sztálin és általában a szovjet múlt kaukázusi emlékezetével kapcsolatban öt fordulópontot kell megkülönböztetni Grúziában: A diktátor halálát 1953-ban, az azt követő desztalinizáció időszakát, melynek leghíresebb állomása Hruscsov 1956. februári beszéde volt, a Szovjetunió összeomlását és a tagállam függetlenedését 1991-ben, a 2003-as „rózsás forradalmat”, amely során lemondásra kényszerítették a deszovjetizációt elégtelenül teljesítő volt szovjet vezetőt, Eduard Sevardnadzét, és végül a 2008-as dél-oszétiai konfliktust.

A diktátor szülőház-szentélyét és a mögötte álló, múzeumnak készült harangtornyos palotát még életében kezdték el építeni, és 1957-ben adták át, tehát már az SZKP sztálinizmust elítélő XX. kongresszusa után. A Sztálin-múzeum 1989-ben egy időre bezárt, de azóta újra fogadja a látogatókat. A komplexum a Sztálin sugárúton fekvő Sztálin-parkban található, ahol 1985-ben kiállították a nagy vezér személyes páncélvagonját is, ami azelőtt a Romanovok szolgálatában állt, a cári család személyes vagonjaként.

Ezeket az emlékeket ma is megtekinthetjük, minden az eredeti helyén van. Nem így a városban egykor álló Sztálin-szobor. Úgy tűnik, hogy a diktátorhoz kapcsolódó emlékek, a működését bemutató múzeum, vagy születésének helye egy fontos dologban eltér az őt ábrázoló köztéri szobortól: ez utóbbi kihelyezése és köztéren tartása ugyanis nehezen tudható be turisztikai, muzeális érdekességnek, nehezen magyarázható másként, mint kultuszának ápolásaként, legitimálásaként. A legtöbb huzavona ennek megfelelően a szobor körül volt. Az önálló köztársaság kikiáltása után az országból eltávolították a Lenin és Sztálin-szobrokat, de a pártfőtitkár szülővárosában tömegek gyűltek össze azért, hogy ezt megakadályozzák. A 2003-as „rózsás forradalom” újabb deszovjetizációs hullámot indított el Grúziában, de a szobor nem mozdult el a helyéről. Ez az év egyébként Sztálin halálának 50. évfordulójával is egybeesett, amikor a diktátorral szimpatizáló emberek és szervezetek a fővárosban emlékeztek meg a nagy vezetőről. A kommunista párt március 5-én nem csak Goriban, de Tbilisziben is felvonult, hol máshol, mint a Sztálin-rakparton, amit csak az új kormány nevezett át 2004-ben.[3]

A társadalmat sokként érő 2008-as konfliktus után a grúz kormány az addiginál is markánsabban az Oroszországtól való függetlenségre hegyezte ki emlékezetpolitikáját, ezt jeleníti meg a tbiliszi Hősök Emlékműve is.[4] A történelem szomorú iróniája, hogy a 2008-as háborúban a dél-oszét határhoz közel fekvő Gorit is az oszétokat támogató orosz repülők bombázták le és megszállás alá is vonták, Sztálin szülőházán azonban karcolás sem esett. A kilencnapos háború után a grúz kultuszminiszter bejelentette, hogy a Sztálin-múzeumot a lehető leghamarabb átalakítják az Orosz Agresszió Múzeumává – ami végül nem valósult meg.[5] A főtéren álló bronz Sztálin-szobrot hosszas vita után 2010-ben távolították el talpazatáról, melyet ugyancsak az orosz agresszió emlékművévé kívántak alakítani, ebből azonban szintén nem lett semmi. A szobrot még ekkor sem tudták tiltakozás nélkül elszállítani, ezért az önkormányzat trükkhöz folyamodott: a diktátor hatméteres bronz mását bejelentés nélkül, éjjel döntötték le és szállították fél kilométerrel odébb a Sztálin-parkba. Ezt persze Dzsugasvili helyi tisztelői nem hagyták szó nélkül, és azonnal petíció indult a szobor méltó helyre történő visszaállításáról.[6]

Két Sztálin-kép: a megszálló oroszok szimbóluma, vagy egy kicsi nép nagy fia?

Mielőtt még elvesznénk egy szobor körüli huzavona útvesztőiben, nézzük meg magát a probléma elvi, emlékezeti okát, azt az ellentmondást tehát, hogy Joszif Sztálinra a grúz társadalom a moszkvai szovjet elnyomás szimbólumaként és a grúz nemzet nagy szülöttjeként egyszerre tekint. Egy orosz, grúz, örmény és azeri lakosságról végzett közvéleménykutatásból – legutóbb 2013-ban – kiderült, hogy sokan vannak, akik Sztálint egyidőben látják „kegyetlen zsarnoknak” és „bölcs vezetőnek”. Már ebből is kiderül, hogy a térségben él egyfajta ellentmondásokkal terhelt Sztálin-nosztalgia. A grúzok a térségen belül érthető módon még erősebben kötődnek Sztálinhoz, a 2013-as kutatásban 45 százalékuk pozitívan viszonyult hozzá.[7] Az ellentmondást a diktátor politikai pályája már önmagában is magyarázza. A grúz cipész legkisebb fiából lett világvezető, Hitler legyőzője nemzeti büszkeséget jelent a grúzoknak, habár a szovjet felsővezetésbe emelkedve már 1922-ben letörte népe autonómiatörekvéseit, és az 1930-as évek második felében, a „nagy tisztogatás” idején az átlagosnál nagyobb arányban irtotta ki transzkaukázusi elvtársait.[8] Ezt mégis sokan hajlandóak megbocsátani neki annak fejében, hogy naggyá tette a grúz nevet.[9] A lenini „nagyorosz sovinizmus” elleni küzdelmet a gyakorlatban éppen Sztálin vetette el – persze továbbra is hangoztatta, ami jól jött a tisztogatásokkor – és oroszosító intézkedéseket vezetett be.[10] John Lukacs találóan fogalmaz, amikor azt írja, „Hitler osztrák volt, aki nagynémetté akart válni, ahogy a korzikai Napóleon nagy franciává, a grúz Sztálin nagyorosszá, a macedón Nagy Sándor a legnagyobb göröggé.”[11] Ez a meghasonulás a grúzok egy részében áthidalható, sokak számára viszont ez teszi egyenlővé Sztálint az orosz megszállás szimbólumává.

A nacionalisztikus érzéseket először a már említett 1956. februári XX. SZKP kongresszus borzolta fel. Itt hangzott el Hruscsov kiszivárogtatott „titkos beszéde”, amiről a grúz kommunisták úgy érezték, nemzetük fiainak – Sztálin mellett az 1953-ban kivégzett Berija[12] kapta a legtöbb kritikát – nyakába varrják a Szovjetunió addigi bűneit. Ráadásul az a meg nem erősített hír is elterjedt, hogy a bűnöket kifejezetten Sztálin grúz származásával kötötte össze az orosz pártfőtitkár.[13] Ezért még 1956 márciusában Sztálin melletti, de nemzeti felhangú tömegdemonstrációk kezdődtek Tbilisziben, amit a kormány azonban hamarosan szétvert, több tucat halálos áldozatot hagyva maga után.[14] A grúzok Sztálin-képe tehát többrétegű és a mai társadalomban is egyszerre jelenik meg orosz zsarnokként és grúz hősként, akár egyazon honpolgár fején belül is, ez a kettősség pedig, mint láthattuk, a szimbolikus térben is leképeződik. A helyzetet azonban még egy ritkábban említett szempont is tovább bonyolítja.

Az oszét szál

Beszarion Dzsugasviliről, a grúz cipészről több forrás azt állítja, hogy valójában nem is grúz, hanem oszét származású volt. De mit jelent ez számunkra legkisebb fia, Joszif emlékezetére nézve? A kis kaukázusi nép egyik fele az Orosz Föderációban, a Vlagyikavkaz központú Észak-Oszétiában él, míg Dél-Oszétia egy Grúziától elszakadni kívánó de facto köztársaság, amit a nemzetközi közösség nem ismer el Oroszországon és néhány orosz szövetségesen kívül. A már többször említett 2008-as konfliktus eredete az 1917-es orosz forradalomig nyúlik vissza, amely után Grúzia kapta meg a dél-oszét kerületet. A köztársaság fővárosa Chinvali, aminek nevét 1931-ben – és itt jön a lényeg – Sztalinirra változtatták. A város a hruscsovi desztalinizáció jegyében 1961-ben visszakapta eredeti nevét, de ma újra a diskurzus része Sztálin oszét öröksége. Láthattuk, hogy a grúz állam a szovjet múlttal és az oroszokkal szembeni önmeghatározás jegyében 2008 óta igyekszik egyre látványosabban megtagadni Sztálint. Ezzel párhuzamosan viszont az elszakadni vágyó oszét ellenfél a sztálini örökség felé fordult: 2020 áprilisában Dél-Oszétia elnöke elrendelte, hogy a főváros második neve ezentúl újra Sztalinir legyen, melyet május 9-én, vagyis a Győzelem Napján és június 22-én, a II. világháború áldozatainak emléknapján hivatalosan használjanak.

A Sztálin-tisztelet tehát egyrészt a grúzokkal szembeni önmeghatározásból, a diktátor vélt (és feltehetően valós) származásából, valamint az erős, biztonságot nyújtó karizmatikus vezetőhöz való vonzalomból fakad – ez utóbbi jelenség a mai Oroszországban is detektálható, és vélhetően összefügg Vlagyimir Putyin otthoni megítélésével és Szovjetunióval kapcsolatos pozitív emlékezetpolitikájával. Szembeötlő összefüggés az is, hogy a 2014 óta Ukrajnától de facto független Donyecki Népköztársaság fővárosa szintén újra felvette a Sztalino nevet, Luhanszk pedig ismét Vorosilovgrád lett.

Dél- és Észak-Oszétiában az elmúlt években az új Sztálin-ábrázolások is megszaporodtak. Több mellszobrot avattak, útmenti sziklatömbre festett Sztálin-portréval is találkozhatunk, a dél-oszét Szatikari faluban pedig helyreállítottak egy egész alakos szobrot, és aranyfestékkel ékesítették.[15][16] A megkésett rajongás azért is különösen érdekes, mert a grúzokhoz hasonlóan az oszétok sem köszönhetnek sokat a szovjet vezérnek – az oszét értelmiség elnyomásán, vagy éppenséggel Dél-Oszétia Grúziához való csatolásán kívül.[17] A grúz, oszét, szovjet vagy nagyorosz diktátor, Joszif Sztálin emlékezetének változása, nevének és alakjának szimbolikus használata talán sosem volt annyira összetett mint ma. Ebből pedig legalábbis annyi megállapítható, hogy szelleme messze túlélte az 1991-ben lezártnak gondolt huszadik századot.

Dudás Bertalan

Lábjegyzetek:

[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Hitler_birthplace_memorial_stone
[2] John Lukacs: A XX. század és az újkor vége. Európa, Budapest, 1994. 26.
[3] R. G. Gidadhubli: Looking Back on Stalin. In: Economic and Political Weekly 38/16. (2003) 1554–1555.
[4] https://www.xxszazadintezet.hu/szovjet-orokseg-a-kaukazusban/
[5] https://www.gazeta.ru/news/lenta/2008/09/25/n_1274649.shtml?updated
[6] Salome Dundua – Tamar Karaia – Zviad Abashidze: National narration and Politics of Memory in post-socialist Georgia. In: Slovak Journal of Political Sciences, 17/2. (2017) 237. http://archive.sciendo.com/SJPS/sjps.2017.17.issue-2/sjps-2017-0010/sjps-2017-0010.pdf
[7] Maria Lipman – Lev Gudkov – Lasha Bakradze: The Stalin Puzzle: Deciphering Post-Soviet Public Opinion. Carnegie Endowment for International Peace, 2013.
[8] Alfred J. Rieber: Stalin, Man of the Borderlands. In: The American Historical Review 106/5. (2001) 1689.
[9] Salome Asatiani: The Great Terror: In Stalin’s Birthplace, Forgiving And Forgetting. Radio Free Europe/Radio Liberty, 2007. https://www.rferl.org/a/1078153.html
[10] Moshe Gammer – Vera Kaplan: Post-Soviet Narratives of the Conquest of the Caucasus. In: Jahrbücher für Geschichte Osteuropas, 61/1. (2013) 28.
[11] John Lukacs: i.m. 31.
[12] Lavrentyij Berija 1938 és 1953 között a szovjet titkosszolgálat rettegett vezetője volt.
[13] Anton Vatcharadze: Were Georgians Beloved in the Soviet Union? Institute for Developement of Freedom of Information, 2020. november 23. https://idfi.ge/en/were_georgians_beloved_in_the_soviet_union_
[14] Lasha Bakradze: Georgia and Stalin – Still Living With the Great Son of the Nation. In: The Stalin Puzzle: Deciphering Post-Soviet Public Opinion. Carnegie Endowment for International Peace, 2013. 47–53.
[15] Zhanna Tarkhanova: Stalin monuments increasingly cropping up across north, south Ossetia. JAM News, 2020. https://jam-news.net/south-ossetia-stalin-monument-north-ossetia-stalin-dzambolat-tedeev/
[16] В Цхинвальском районе Южной Осетии отреставрирован памятник Сталину. OSinform, 2013. http://osinform.org/40100-v-chinvalskom-rayone-yuzhnoy-osetii-otrestavrirovan-pamyatnik-stalinu.html
[17] Zhanna Tarkhanova: Stalin revived in towns in South Ossetia, Eastern Ukraine. JAM News, 2020. https://jam-news.net/stalin-revived-in-towns-in-south-ossetia-eastern-ukraine/

Irodalomjegyzék:

Salome Asatiani: The Great Terror: In Stalin’s Birthplace, Forgiving And Forgetting. Radio Free Europe/Radio Liberty, 2007.
Dudás Bertalan: Rendszerváltás a szimbolikus térben cikksorozat (1. rész) – Szovjet örökség a Kaukázusban
https://www.xxszazadintezet.hu/szovjet-orokseg-a-kaukazusban/
Salome Dundua – Tamar Karaia – Zviad Abashidze: National narration and Politics of Memory in post-socialist Georgia. In: Slovak Journal of Political Sciences, 17/2. (2017)
Moshe Gammer – Vera Kaplan: Post-Soviet Narratives of the Conquest of the Caucasus. In: Jahrbücher für Geschichte Osteuropas, 61/1. (2013)
16. G. Gidadhubli: Looking Back on Stalin. In: Economic and Political Weekly 38/16. (2003)
Maria Lipman – Lev Gudkov – Lasha Bakradze: The Stalin Puzzle: Deciphering Post-Soviet Public Opinion. Carnegie Endowment for International Peace, 2013.
John Lukacs: A XX. század és az újkor vége. Európa, Budapest, 1994.
Alfred J. Rieber: Stalin, Man of the Borderlands. In: The American Historical Review 106/5. (2001)
Zhanna Tarkhanova: Stalin monuments increasingly cropping up across north, south Ossetia. JAM News, 2020.
Zhanna Tarkhanova: Stalin revived in towns in South Ossetia, Eastern Ukraine. JAM News, 2020.
Anton Vatcharadze: Were Georgians Beloved in the Soviet Union? Institute for Developement of Freedom of Information, 2020.