A Brit Birodalom a XX. század elejére területileg és lakosságát tekintve is a legnagyobb gyarmattartó országgá nőtte ki magát. Gyarmatai Észak-Amerikától Indiáig húzódva minden kontinensen megtalálhatóak voltak. A tengerentúli gyarmatosítás és idegen civilizációk alattvalói sorba döntését megelőzően azonban az angolok először a Brit-szigeteket hajtották teljes uralmuk alá. A mindenkori angol korona ambíciójának első áldozatai az Ír-szigetek lakói voltak. Az írek a XVII. századtól kezdve egészen az 1922-es domíniumi státuszuk elnyeréséig a brit kormány függésében voltak. A birodalom hatalmi szimbólumaival szemben azonban már jóval az első szabad ír kormány megalakulása előtt szembeszálltak.
Egy 1798-as felkelés emlékére állított szobor Enniscorthyban
Az ír törzsek a történelem során többször is szövetségre léptek Anglia kontinentális ellenfeleivel, veszélyeztetve ezzel az angolok érdekeit és területi biztonságát. A Tudor-dinasztia uralma alatt megkezdődött az Ír-sziget elfoglalása, ami a XVII. század elejére be is fejeződött.[1] A britek a későbbi gyarmatosítás során használt módszereiket az íreken próbálták ki először. Miután a szigetet uralmuk alá hajtották, megkezdték a helyi ír földbirtokosokat kiszorítani. 1641-ben a földbirtokok 59%-a volt még ír katolikusok kezében, 1703-ra azonban már csak 14%-uk rendelkezett birtokokkal. III. Vilmos 1689-es trónra kerülését követően pedig külön büntetőtörvényeket vezettek be, melyek kizárólag az írekre vonatkoztak. Az elnyomás elleni első lázadásra, az amerikai és francia forradalmi hullámok hatására 1798-ban került sor, amit a britek azonban sikeresen levertek.[2] Ezt követően Írországban, az Act of Union (Rendelet az Egységről) 1801. január 1-i beiktatásával feloszlatták a parlamentet és az országot beolvasztották az Egyesült Királyságba.[3] Az ír függetlenséget ezzel ugyan késleltetni tudták a britek, elkerülni azonban nem. Az 1919 és 1921 közötti függetlenségi háborút követően végül 1922. decemberében megalakult az Ír Szabadállam.
Különböző szobrok állításával olyan terek, emlékhelyek születhetnek, amelyek egy város vagy egy terület „semleges” részét meghatározó szimbolikával ruházzák fel. A britek fő célja a birodalom különböző részein történő szoborállításokkal leginkább fennhatóságuk legitimizálása volt. Ezek a szobrok azonban sokszor komoly ellenállást váltottak ki és a brit uralommal szemben állást foglaló politikai erők legtöbbször ezen szobrokat, emlékhelyeket választották ki tüntetéseik helyszínéül.[4]
A XIX. században a britek megpróbálták úgy alakítani az ír nagyvárosok köztereit, hogy a felállított szobrok és műemlékek segítségével a két ország közötti uniót népszerűsítsék az írek körében. 1850-re az Ír-szigeten a monarchia meghatározó uralkodóiról, katonai vezetőiről készült szobrok uralták a városok látképeit, egyoldalúan a Brit Birodalom felépítésében kiemelkedő alakokról emlékeztek meg. Dublinban óriási ceremónia keretében avatták fel Horatio Nelson admirálisnak és Arthur Wellesley, Wellington hercegének szobrait. A kizárólagosan brit „hősöket” felvonultató városi szobrászatot azonban nem hagyták szó nélkül az írek.[5]
A felrobbantott Nelson oszlop Dublinban
1897 és 1898 két fontos esemény évfordulóját jelölte az angol és ír nemzet számára. Viktória királynő trónra kerülésének 50. évfordulóját ünnepelték szerte a birodalomban, Írországban azonban megkezdődött a készülődés az 1798-as brit uralom elleni lázadásra és annak hőseire történő megemlékezésre. A 100 éves évforduló kiváló alkalmat adott az ír nacionalista körök egyesítésére és bár a történelmi emlékezetben viszonylag távoli helyet foglalt el, a felkelés tökéletes szimbólummá vált az Írország függetlenségéért folytatott küldetésben.[6] 1899-ben a nacionalista és függetlenség párti írek sikeresen elérték, hogy Dublin városában lefektessék a felkelés egyik vezetőjének, Theobald Wolfe Tone szobrának alapkövét.[7] Az évforduló kapcsán emelt szobrok és emlékhelyek helyszínéül korábbi táborhelyeket, lázadóvezetők szülővárosait, vagy nyughelyük közelében lévő településeket választottak. A szobrok legtöbbször egy egyszerű kelta keresztet, egy lándzsát tartó felkelőt vagy éppen egy csatába vonuló katolikus papot ábrázoltak.[8] Patrick F. Kavanagh, aki a legtöbb centenáriumi-szobor felavatásán jelen volt, így emlékezett meg az 1898-ban elsőként emelt emlékműnél:
„Ez a műemlék a jövő generációi számára bizonyítékként fog szolgálni, hogy áthatott minket a ’98-asok szelleme, valamint, hogy nem felejtettünk el méltóképpen megemlékezni bátorságukról, hogy kiálljanak hitükért és hazájukért.”[9]
Az 1922-es függetlenséget követőennem csak az ír nemzeti és történelmi szempontból fontos szobrok felállítása vált lehetővé, hanem a birodalmi szimbólumok eltüntetése is. Az írek sajátos módon gondoskodtak a birodalom maradványainak eltakarításáról. Első szimbolikus áldozatként a III. Vilmos emlékére állított Oldbridge-i obelszik hullott porba, miután ír katonák felrobbantották. A dublini College Green téren emelt III. Vilmos szobor a XIX. és a XX. század során már többször került a radikális nacionalisták célkeresztjébe, folyamatos rongálásokat követően 1928-ban egy robbanást követően javíthatatlan károkat szenvedett, végül eltávolították helyéről. III. Vilmos szobra már soha nem lett visszaállítva, 1945-ben pedig az ír hazafi és a XIX. századi Fiatal Írország mozgalom egyik vezetője, Thomas Davis szobra foglalta el helyét. II. György király dublini St Stephen’s Green parkjában található szobra is hasonló sorsra jutott. 1937. május 13-án, egy nappal VI. György koronázását követően, a szobrot felrobbantották.[10] Horatio Nelson tiszteletére 1809-ben emelt Dublinban szobrot a brit kormány. Nelson oszlopa 157 évig az ír főváros központjának egyik legemblematikusabb közösségi terévé vált. A szobor nem csak a helyieknek, de a turisták számára is közkedvelt látogatási pont volt a városban, emellett a dublini tömegközlekedésnek is meghatározó csomópontja volt. Az oszlop eltávolítására tett javaslatokat a dublini városvezetés évtizedeken keresztül elutasította, a munkálatokkal járó közlekedési káosz és az igen nagy, 12-15 ezer font közötti költségekre hivatkozva. 1966. március 8-án a hajnali órákban egy robbanás rázta meg az O’Connel Street-et, melynek során Nelson admirális szobra megsemmisült.[11]
A Dublinból Ausztráliába „költöztetett” Viktória királynő szobor
A brit uralom szimbólumai közül azonban nem mindegyiket érte erőszakos vég. A korábban az Ír Szabadállam parlamentjének épülete előtt álló Viktória-szobor még ma is ép. Sokáig azonban ennek az emlékműnek a sorsa is kérdéses volt, hiszen az elmozdítási és szállítási költségek igencsak megterhelőnek bizonyultak volna az államnak. Végül 1948. július 22-én új helyszínre szállították a királynő szobrát. Kanadából London (Ontario) és Victoria (British Columbia) városainak önkormányzatai pedig rövidesen jelezték, hogy megvásárolnák a szobrot, a tengerentúli szállítás költségeinek mértéke miatt azonban mindkét „tranzakció” meghiúsult. 1983-ban Sydney városában, a Queen Victoria Building (Viktória királynő Épület) közelében kívántak egy megfelelő szobrot emelni a királynőről. Hosszas tárgyalásokat követően végül az ír állam 1986-ban felajánlotta a szobrot Sydney városának lakói számára.[12]
A XIX. század második felében és a XX. század első felében a közös nemzettudat építése során az íreknek el kellett döntenie, hogy mely történelmi szimbólumok, illetve történelmi személyek megőrzése szükséges egy nemzeti szempontú emlékezetpolitika létrehozásához. Ezek közé a szimbólumok közé az elnyomásukra és a függetlenség hiányára emlékeztető brit szobrok nem fértek be, eltávolításuk, elpusztításuk így a legtöbb esetben pusztán csak idő kérdése volt.
Lakházi Ákos
Felhasznált irodalom:
- Nuala C. Johnson: Sculpting Heroic Histories: Celebrating the Centenary of the 1798 Rebellion in Ireland. In Transactions of the Institute of British Geographers, 19/1. (1994)
- Andrew O’Brien: The History of Nelson’s Pillar. In Dublin Historical Record 60/1 (2007)
- Bill Rolston, Fionnuala Ní Aoláin: Colonialism, Redress and Transitional justice: Ireland and Beyond. In State Crime Journal 7/2 (2018)
- Fiona Somerset Fry, Peter Somerset Fry: A history of Ireland, Barnes & Nobles Books, 1993.
- Yvonne Whelan: The construction and destruction of a colonial landscape: monuments to British monarchs in Dublin before and after independence. In Journal of Historical Geography, 28/4. (2002)
Lábjegyzetek:
[1] Fiona Somerset Fry, Peter Somerset Fry: A history of Ireland, Barnes & Nobles Books, 1993. 114. o.
[2] Bill Rolston, Fionnuala Ní Aoláin: Colonialism, Redress and Transitional justice: Ireland and Beyond. In State Crime Journal 7/2 (2018) 338. o.
[3] Somerset Fry & Somerset Fry, i.m. 213. o.
[4] Yvonne Whelan: The construction and destruction of a colonial landscape: monuments to British monarchs in Dublin before and after independence. In Journal of Historical Geography, 28/4. (2002) 509. o.
[5] uo. 511-512.
[6]Nuala C. Johnson: Sculpting Heroic Histories: Celebrating the Centenary of the 1798 Rebellion in Ireland. In Transactions of the Institute of British Geographers, 19/1. (1994) 84-85 o.
[7] Whelan, i. m. 512. o.
[8] Johnson. i. m. 86 o.
[9] Uo. 87.
[10] Whelan, i.m. 522-523. o.
[11]Andrew O’Brien: The History of Nelson’s Pillar. In Dublin Historical Record 60/1 (2007) 20-21.o.
[12]Whelan, i. m. 527. o
Képek:
- kép: Egy 1798-as felkelés emlékére állított szobor Enniscorthyban
Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/File:County_Wexford_-_1798_Monument_-_20190911162319.jpg - kép: A felrobbantott Nelson oszlop Dublinban
Forrás: BBC https://www.bbc.com/news/magazine-35787116 - kép: A Dublinból Ausztráliába „költöztetett” Viktória királynő szobor
Forrás: Wikimédia, Bjørn Christian Tørrissen fényképe
